2010. december 31., péntek

Óév búcsúztató

Az év utolsó napja - szilveszter

Weöres Sándor: Új-évi mese
Mesét mondok, dí-dá-dú,
egyszer volt egy százlábú.

Hát az a százlábú állat
sorra számlálgatott minden lábat,
eredményül mennyi jött?
épp 365.

Az év minden napjára
jut neki 1-1 lába.

Egyik csupa kulimász,
a másikkal magyaráz,
harmadikkal zongorázik,
negyedikkel falra mászik,
ötödikkel mutogat,
hatodikkal cukrot ad,
hetedikkel krumplit hámoz,
nyolcadikkal sok vendéget hív a házhoz,
kilencedikkel az ajtót nyitja,
tizedikkel vendégeit kihajítja,
tizenegyedik csak csonka,
tizenkettedikkel ágyát bontja,
tizenharmadikat leharapták,
tizennegyedikkel fog vakmacskát,
tizenötödikkel koccint,
tizenhatodikkal pöccint,
tizenhetedikkel fociz,
tizennyolcadikkal kocsiz,
tizenkilencedikkel sántikál,
a többivel fürgén szaladgál.

Ahány lába
- mert nem dőre -
éppen annyi adománya
az újesztendőre:
minden napra jut 1-1,
a sok kicsi sokra megy.

2010. december 29., szerda

Kányádi Sándor: Tél




Beállt a Küküllő,
jégpáncél van rajta.
Nagy csönd van, elveszett
egészen a hangja.

A lovát úsztató
nyári kis legényke
korcsolyázni jön most
az arasznyi jégre.

Havasak a fűzfák,
mindenütt csak hó van.
Megcsillan a vén nap
mosolya a hóban.

Jégcsapok díszítik
a megdermedt gátat.
Vacog minden, ám a
halacskák nem fáznak.

Jég alatt versenyt
verseny után tartva,
készülnek a fűzfát
zöldítő tavaszra.

Kányádi Sándor: Ül a tél a hegy tetején

   
Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.

Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér



Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

Weöres Sándor: Regélő


Három görbe legényke, róka rege róka,
tojást lopott ebédre, róka rege róka,
lett belőle rántotta, róka rege róka,
a kutya lerántotta, róka rege róka.

Egyik szidta gazdáját, róka rege róka,
másik meg a fajtáját, róka rege róka,
harmadik az ükapját, róka rege róka,
hozzávágta kalapját, róka rege róka.

Énekelj minden nap!

Regösének

Adjon az Úristen ennek a gazdának
Két kis ólat, száz darab malacot,
Az egyikből kifussanak, a másikba befussanak.
Haj, regö rejtem, azt is megadhatja
az a nagy Úristen.

Adjon az Úristen ennek a gazdának
Száz hold földet, egy darab ekét,
A mellé meg szerencsét,
Haj, regö rejtem, azt is megadhatja
az a nagy Úristen.

Padon ül a gazda, posztónadrág rajta.
Ezer forint a zsebébe,
Fele a gazdáé, fele szegény regölőké.
Haj, regö rejtem, azt is megadhatja
az a nagy Úristen.



Ahol még élő a népszokás



(A hanganyag: Együd Árpád tapsonyi felvétele, 1975-ből. (Nemesvidről származó regölés).
Az összeállításban látható képekhez nem készült hangfelvétel.)

Egy somogyi regösének:


1. Nem vagyunk mi rablók, Szent István küldöttje.
 Haj, regö rajta, azt is megadhatja az a nagy Úristen.

2. Adjon az Úristen ennek a gazdának
két szép tehenet, tejet-vajat eleget,
hadd süssenek rétest a szegény regölőknek!
Haj, regö rajta, azt is megadhatja az a nagy Úristen.

3. Adjon az Úristen ennek a gazdának
két szép ökröt, ökör mellé szekeret, szekér mellé kereket,
kerék mellé locsöt, a locs mellé vasszöget, a vasszög mellé faszöget!
Haj, regö rajta, azt is megadhatja az a nagy Úristen.

4. Adjon az Úristen ennek a gazdának
két szép ólat, száz koszos malacot,
az egyikbol kifussanak, a másikba befussanak!
Haj, regö rajta, azt is megadhatja az a nagy Úristen.

5. Adjon az Úristen ennek a gazdának
két szép kecskét, melléje menyecskét,
a menyecskéhez jó szerencsét!
Haj, regö rajta, azt is megadhatja az a nagy Úristen.

6. Széken ül a gazda, bársonynadrág rajta.
Ezer forint a zsebében,
fele a gazdáé, fele meg a regöloké.
Haj, regö rajta, azt is megadhatja az a nagy Úristen.

7. Rozit Isten meg ne mentse, kebelébe rejtse,
dunna alá takargassa, úgy rikassa,
mint a koca malacát, de még annál is jobban.
Haj, regö rajta, azt is megadhatja az a nagy Úristen.

Regölés



A tiszapalkonyai néptánc tagozat fellépése a Világ virága gálán.

Regölés

(Beköszöntő:)

- Dícsértessék a Jézus Krisztus! Eljöttünk Szent István szolgái, régi szokás szerint. El is mondanánk Szent István énekét, ha kegyelmeiknek tetszenék. Mondjuk-e vagy ne?

(Ha megengedik, belépnek, s éneklik:)

Ahol keletkezik egy ékes nagy út, a mellett keletkezik egy halastó-állás.
Hej, regülejtem, regülejtem!
Noha kimennél, uram, Szent István király vadászni, madarászni,
De ha nem találnál sem vadat, sem madarat, hanem csak találnál csodafiúszarvast.
Hej regülejtem, regülejtem!
Ne siess, ne siess, uram, Szent István király, az én halálomra!
Én sem vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől
Hozzád követ!
Hej, regülejtem, regülejtem!
Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, oldalamon vagyon árdeli szép hold,
Jobb vesémen vannak az égi csillagok.
Hej, regülejtem, regülejtem!
Szarvam vagyon ezer vagyon, szarvan hegyin vannak százezer sövények (szövétnek),
Gyulaszlagy, gyulaszlagy holtatlan alusznak. (Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.)
Hej regülejtem, regülejtem!
Hem, már kit adjuk? A (Ferencznek) adjuk, (Hováth Annát) adjuk.
Hej, regülejtem, regülejtem!
Hej, már kit adjuk? A (Pistának) adjuk, (Király Terézt) adjuk.
Hej, regülejtem, regülejtem!
Hej, már kit adjuk? (Juliskának) adjuk, (Bődy Jancsit) adjuk.
(És így tovább, a család minden tagjának "regölvén" egy falubelit.)
(Végül szóval köszöntik:)

Adja Isten, hogy több Szent István napját is megélhessük; ne búval, bánattal, több örvendetes napokkal dicsérjük a Jézust!

(Sebestyén Gyula gyűjtése)


2010. december 28., kedd

Gárdonyi Géza: Nagyapó tréfái

Unatkozó gyermekeknek mulatságul, tanulságul, hallásból, tudásból, maga-kitalálásából összeírta
Gárdonyi Géza

A láthatatlan írás
- Mikor Dobót a törökök szorongatták, - így kezdte nagyapó az elbeszélését - egyszer csak a föld színe alatt az alagúton bejutott hozzá egy magyar ifjú.
- A maklári bírótól jövök - mondotta. - Ihol ez a levél, az küldte.
Dobó fogja a levelet, viszi a bástyára (mert lármát hallott ottan), aztán, hogy megnézte, nincs-e nagy baj, felbontotta a levelet. (Nagyapó belenyúlt a zsebébe és kihúzott onnan egy árkus tiszta papirost.)
- Ihol, ezt a levelet bontotta ki Dobó.
- De hiszen ezen nincs egy betű se! - kiáltották a gyerekek.
- Dobó is éppen ezt mondta - felelte nagyapó. - Mutatja a levelet Bornemissza Gergelynek, a mindentudó vitéz diáknak, hát az elmosolyodik.
- Miért mosolyodott el, nagyapó?
- Azért, mert ő el tudta olvasni.
- A semmit?
- Nem semmi ez, gyerekek. Nesze, Pista, tartsad csak oda a papirost a meleg kályhához, majd meglátod egy perc múlva, hogy mit írt a maklári bíró.
Pista odafekteti a papirost a melegre, hát egyszer csak girbe-görbe vonalak látszanak a papiroson.
Nézik, olvassák, hát ez az írás:
"Tisztelt kapitány uram! Értesítem, hogy a törökök éheznek. Nem bírják ki tovább két napnál."
- Hogyan volt írva ez a levél, hogy csak a meleg nyomta ki a betűit?
- Citrom levével - felelte nagyapó.

 Hogyan lehet pipacsból babát csinálni?
Ahogy a mezőn sétáltak, nagyapó leszakított két pipacsot. Az egyikről leszedte a piros szirmokat. A másikon meghagyta. Az, amelyikről leszedte a szirmokat, ilyen maradt, mint ez a jobbra írt kép mutatja.
Nagyapó átszúrta ennek a szárát a másik pipacson és egy tüskével szemet, orrot bökött rá. Hát egy gyönyörű kis baba lett a pipacsból, ilyen, mint itt a balra írt kép mutatja.
Azonban nagyapó még ezzel nem elégedett meg. Csinált a pipacsból más alakú babát is. Átkötötte ugyanis a pipacs derekát fűszállal és a pipacs felső részén kezeknek átszúrt egy száracskát. Lett a baba ilyen:
Egy másiknak meg utánanyúlót is csinált. Az meg ilyen lett, mint bal-felől látható.
Nemcsak a leányok, hanem a fiuk is örültek a virág-babáknak. Hát még mikor azt látták, hogy nemcsak a pipacsból, de más virágokból is lehet babákat csinálni. Elég, ha a szoknya pipacs. A baba derekát meg a fejét más virágokból lehet összeállítani. De már ezt nem mutatta meg nagyapó. Azt mondta:
- Találjátok ki magatok!



Furfangos csomókötés
Ahogy uzsonnáztak a kerti asztalon, jön egy hetyke-petyke cigány és kéreget.
- Miért nem dolgozol? - kérdezi nagyapó. - Hiszen te egészséges ember vagy.
- Nincs munka - feleli a cigány.
- Hát mihez értesz te?
- Értek én mindenhez a világon. Nem tetszik nekem olyat mondani, hogy én meg ne tudnám tenni.
Az asztalon egy darab madzag hevert. Fölveszi nagyapó a madzagot és azt mondja:
- No, ha mindent tudsz, hát ihol ez a madzag: köss a közepére egy csomót, de úgy ám, hogy a két végét egy pillanatra se ereszd el.
Nézi a cigány egy darabig a madzagot, vakarja is a fejét, utoljára azt mondja:
- Nem lehet az, kenyergem.
- Dehogynem, - feleli nagyapó - ha nem lehetne, nem mondanám.
A gyerekek is próbálgatják a csomókötést, de egyiknek se sikerül. Annyira könyörögnek a nagyapónak, hogy végre megmutatja.
Hát annyiból állott az egész, hogy nagyapó először keresztbe fonta a karját, azután így fogta meg a madzagot, egyik kezével az egyik végén, másikkal a másik végén. Amint szétbontotta a két karját, a madzag közepén csomó termett.



A nagyapó ujja
A gyerekek mágnesvasat vettek és naphosszat azzal játszadoztak...
- Milyen különös, - mondottak nagyapónak - hogy a mágnessel minden kis vasat föl lehet venni.
- Hát a diót fölveszi-e a mágnes? - kérdi nagyapó.
- Hogy venné fel, - felelik a gyerekek - hiszen a dió nem vas.
- No, - azt mondja nagyapó - akkor az én ujjam többet tud, mint a ti mágnesvasatok, mert az én ujjam fölveszi a diót.
Azzal kivesz a zsebéből egy diót, az asztalra állítja, s egy-kettő: ott van a dió nagyapó mutatóujján.
A gyerekek nem tudtak hová lenni csudálkozásukban, csak mindentudó Gergely bácsi nevetett. Ő ugyanis meglátta, hogy nagyapó a dió hegyét észrevétlenül belecsíptette az ujjába s azért lóg a dió, nem pedig, mintha a nagyapó ujja mágneses volna.



A métermérő
- Játsszatok - mondotta nagyapó vacsora után a gyerekeknek.
- Nincs mivel - feleltek a gyerekek.
- Játszani mindennel lehet. Gyuri, a te zsebedből egy métermérő áll ki. Azzal is lehet.
- Mit?
- Csinálj belőle csillagot.
Persze, a gyerekek nem tudtak a méterből csillagot csinálni. Nagyapó hármat is mutatott:
Aztán azt is megmutatta nagyapó, hogy a méterrel (amelyik tíz részbe hajlik), hogyan lehet minden betűt kiformálni.
A rajzoló bácsival ide rajzoltattam, hogy amelyikteknek ilyen összehajtogatható métere van, meg tudja csinálni a rajz után a betűket.


Hüvelyk Matyi keze
Az asztalon lágy kenyér volt. A gyerekek golyócskákat gyúrtak.
- Az semmi, - mondotta nagyapó - golyót a galacsinhajtó bogár is tud formálni, hanem ha már golyót csináltatok, formáljatok belőle például egy kezet.
- Mutassa meg nagyapó, hogyan lehet?
- Hát így: először nagyjából lapítsátok össze a golyót és csináljátok meg oldalt a hüvelykujjat, alól meg a szárat.
Ha ezt meg tudjátok csinálni, könnyen kipödörhetitek belőle a négy ujjat. Csak arra vigyázzatok, hogy a középsőujj a leghosszabb legyen, a kisujj meg igazán kis ujj legyen.
    
Aki ezt jól meg tudja csinálni, hajlítsa be középen az ujjakat, akkor még jobban hasonlít az emberi kézhez.
Ha pedig a mutatóujját egyenesre hagyjátok, a mutató kézhez fog hasonlítani.
- Tudjátok-e, kinek van ilyen kis keze?
- Senkinek.
- A mesebeli Hüvelyk Matyinak.

A naphoz kötődő szokások

A pásztorok vagy a legények vesszővel járták a falut, s megcsapkodták vele a nagylányokat és a gyerekeket.
Csíkban (Székelyföld) e köszöntőt mondták:

"Örvendetes nagy nap Krisztus születése,
Melyben Szent István életét végzette,
Szent János pediglen példáját követte.
Mi is elindulánk Heródes nyomdokán,
Akarván követni, de nem fegyverekkel,
Hanem szép termő ágakkal szenteljük ünnepét."

(Bálint Sándor gyűjtése)

A vesszőzés szokása egészséget, ébredést hozott. Ez is azt szolgálta, hogy mozduljon minden a téli moccanatlanságból.

Aprószentek

Jézus születése idején Heródes volt a zsidók királya. Amikor meghallotta, hogy Jézus, a király megszületett szörnyű haragra gerjedt, mert féltette hatalmát. Elhatározta, hogy megöleti az újszülött Jézust. Mivel nem tudta megtalálni a Szent Családot, elrendelte, hogy minden két évesnél fiatalabb fiúgyermeket öljenek meg Betlehemben.
A Szent Családnak sikerült kimenekülnie a városból, messze Egyiptomba, de sok gyermek esett áldozatul a vérengzésnek.


Ennek a gyermekgyilkosságnak az áldozatai  az "aprószentek", de azokra a gyermekre is e napon emlékezünk, akik kicsi korukban haltak meg azóta bármikor és bárhol. Ők is aprószentek.

2010. december 24., péntek

Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre

Mondókák - karácsonykor

Fesd ki a rajzot kedved szerint


"Itt van a szép karácsony,
Van-e kalács a rácson?
Ha nincs kalács a a rácson,
Szomorú a karácsony."

"Ha karácsony hava zöld,
Húsvét napján havas a föld."

Honnan ered a "karácsony" szavunk?

Vegyük ki a magánhangzókat a szóból!
Marad:  k r cs ny. Tegyünk a mássalhangzók közé "e" betűket: kerecsen(y).

kerecsensólyom
Karácsony szavunk a kerecsensólyom szóból eredhet, annál is inkább, mert a Székelyföldön szokás volt, hogy karácsony napján kerecsensólymokat eresztettek szabadon.
A kerecsensólyom nálunk, magyaroknál ősidők óta szent madár, fényhozó madarunk, a turul.

rakamazi korongok Turul-ábrázolással

Turul madarunk a Szentlélek jelölője is. Fényhozó madár, a Fény pedig maga Jézus.
Karácsonykor a kunok sólyomavatási ünnepet is tartottak.
A sólyomeresztés emléke lehet, hogy az éjféli misén madarakat engedtek el a templomban.

Fekete István: Betlehem

A konyhában ültünk a földön és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes, és nem is vettük le a szemünket róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk ablaka abban az időben.

Egyszóval: Betlehem volt.

A Szent Család kicsit oldalt állt előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem gondoltunk arra, hagy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra.

Ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak.
Elsősorban az, hogy Jézuska mezítelen maradjon-e, vagy takarjuk be.

- Megfázik! - mondta Bence Gábris, aki érzékeny lelkű fiú volt.

- Buta vagy -szólt Andók Pista -, aki Isten, az nem fázik.

- A biblia azt mondja - szólalt meg végül Peszelka Péter, aki papnak készült -, hogy "édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette..."

Ez döntött.

A pólya természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyemből lett, a selyem pedig anyám télikabátja béléséből lett.
Másodsorban ott volt még a szamár kérdés.
Két szamarunk is volt ugyanis.

Peszelka Péterre néztünk, aki csizmája orrát vakargatta piszkos kis körmével és lesütvén a szemét erősen gondolkodott, de aztán kivilágosodott értelmes, fanyar arca:

- Az nincs a bibliában, hogy hány szamár volt. Több pásztor volt, hát szamár egy se volt...

Subák, láncosbotok, bajuszok és szakállak, kucsmák és tornyos angyalsüveg már készen voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a falu végén abban a felkiáltásban érte el tetőfokát, hogy:

- Szabad-e betlehemet köszönteni?

És hulltak a krajcárok...Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött - mi tagadás - ébren tartva, sőt fokozva elhivatottságunk érzését. Berta Jancsi ugyan apja szőrtarisznyáját is a nyakába akasztotta, hogyha valahol - netán - ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk előre, zörgő perselyével figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományokra rendezkedtünk be.

Na, a büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása mellett nem vettük észre a pénz ördögének sátánpofáját, és szenteste - Berta Jancsi pokoli indítványára - elindultunk a szomszéd faluba, most már kizárólag azzal a céllal, hogy a persely tartalmát a végsőkig fokozzuk.

Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a jegenyék felett és a völgyek hajlásaiban fenyegetően kék volt a köd.Azután Király bácsival találkoztunk, a kanász-számadóval.

- Hová mentek, gyerekek?

- Csak ide a szomszédba...

Az öreg felnézett az égre...

- Hát én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy megemlegetitek...

- Sietünk, Károly bácsi.

Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy tartóztattak bennünket, etettek, itattak (ne mondják a szomszéd faluban, hogy nem látják szívesen a gyerekeiket) és főleg úgy tömték a perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk.

Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket és szitálni kezdte a havat a fekete éjszakába. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor kiértünk a szabad mezőkre, belénk mart, és engem, aki a betlehemet vittem, majd belelökött a patakba.

- Egyenest! - vezényelt Jancsi, aki nagy lókötő volt, de a szíve helyén - ha a nyárfás utat elértük, nincs semmi baj.

- Nem kellene visszafordulni?

- Nem! - üvöltött Jancsi - engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén.

Az idő és a tér elveszett. A nagy subákat majd földre nyomta a szél, a hó vágott, mint a jeges vessző, és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk utolsó megfeszítésével.

Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél és kísértetiesen csapkodta a papírt, miközben a toronyban a kis bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol vagyunk, és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem.

- Megfagyunk - mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra, és sírni kezdett, de sírását elkapkodta a sikoltó szél.

És csak álltunk. Összebújtunk a Gábris körül, a betlehem lecsúszott a kezemből a hóra és nem hittünk már semmiben, csak ez elmúlás borzalmában és már nem is voltunk.

- Imádkozzunk! - mondta ekkor Péter, és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csend lett, és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.

- Harangoznak - ordított Jancsi -, most már tudom az utat.

- Imádkozzunk - mondta Péter, és imádkoztunk.

És éjféli misén otthon voltunk.
És azóta is, ha nagy baj van és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát mondom és azt a harangszót hallom még ma is.

December 24.

December 24-e karácsony böjtje, az esztendő legsötétebb napja. Ekkor van a legnagyobb szükségünk a fényre.
Ezért születik közénk ekkor Jézus, a Fény.


Betlehemi jászol
Bodnár Sándorné csuhébáb-készítő munkája
Ezen a napon s az ezt megelőző adventi hetekben járnak a betlehemesek, hogy a születő Fény örömhírét vigyék mindenhová, ahol az emberek szívükbe fogadják.
E napon szigorú böjtöt tartott a régi ember: három szem búzát evett s egy pohár vizet ivott egész nap. Később jött szokásba a mákos guba fogyasztása.


Egy betlehemes köszöntő:

"Megjött a karácsony veres paripáján,
Fagylelő szelet fúj zúzmarázott száján.
Jézus, a megváltó e napon született,
Azért szent nevével kívánom hát nektek,
Kolbász alatt nyögjön a vén kakasülő,
Bőséggel teremjen búza, málé, szőlő,
Bojtosfarkú bornyú tíz-húsz az udvaron,
Csikó, tinó, bárány, birka az udvaron.
Tiszta jó szívemből kívánom ezeket,
Adjon az Isten boldog ünnepeket.


Ádám és Éva bűnbeesése

Ádám és Éva volt az első emberpár, akiket Isten megteremtett. A Paradicsom kertjében laktak. Mindent megkaptak a Teremtőtőt, amire szükségük volt. Egy dolgot azonban megtiltott nekik az Isten: a jó és rossz tudásának fájáról nem ehettek.
Egyszer egy kígyó tekeredett le a fáról, és megszólította Évát:
- Egyetek erről a fáról, mert akkor többet fogtok tudni, mint az Isten.
S az első emberpár hitt a sátánnak (mert ő volt a kígyóbőrben), s evett a tiltott fáról. Ezzel estek bűnbe, s ekkor észrevették, hogy meztelenek. Vagyis szégyenkeztek bűnük miatt.

id. Lucas Cranach: Ádám és Éva

Ádám és Éva bűnétől a közénk születő kis Jézus vált meg minket, hogy a mi lelkünk is olyan tiszta lehessen, mint a születő Gyermeké.

2010. december 23., csütörtök

Móra Ferenc: Öreg ember, öreg fa


Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.
Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.
Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.
- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.
Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.
- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.
- Mit, te?
- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.
- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.
De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:
- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?
És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.
- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagyúr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.
Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:
- Nagyapó szeretnék lenni.
- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.
- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.
Édesapám elkomolyodva nézett rám.
- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.
- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.
Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.
- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.
- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.
- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.
- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.
- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?
Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.
- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.
Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.
- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.
- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.
- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.
Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.

2010. december 21., kedd

Karácsonyi kifestők




Dsida Jenő: Itt van a szép karácsony

Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi finom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhítat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

Énekelj minden nap!


Kirje, kirje, kisdedecske

Karácsonynak éjszakáján,
Jézus születése napján,
Örüljetek, örvendjetek:
A kis Jézus megszületett.

Kirje, kirje, kisdedecske,
Betlehemi hercegecske,
Ki miértünk sok jót tettél,
A pokoltól megmentettél.

Szűz Mária várva - várja,
Aludjon el Jézuskája,
Szép kezével ápolgatja,
Két lábával ringatgatja.

Jézus ágyán nincsen paplan,
Jaj, de fázik az ártatlan,
Hogy is lehetne bundája,
Elveszett a báránykája.


Wass Albert: Karácsonyi mese


Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:
"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.

Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

December 21. - Tamás napja

Szent Tamás a tizenkét apostol egyike, ő a hitetlenkedő tanítvány.

Szent Tamás
 Jézus föltámadása után meglátogatta a tanítványokat, amikor ők egy helyen együtt voltak. Ekkor Tamás nem volt ott, s később elmesélték neki, hogy  Jézus valóban föltámadt, s közéjük jött úgy, hogy az ajtó zárva volt. Tamás nem hitte, s ezt mondta:
"Ha nem látoma  sebek helyét kezén, s nem tapintom oldalát, én nem hiszem."
Amikor másodszor is eljött hozzájuk Jézus, Tamás is ott volt, térdre esett Jézus előtt, s ezt mondta:
- Én Uram, én Istenem!
Jézus így szólt hozzá:
- Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.


Mi is sokszor Tamásként viselkedünk. Mondás is van: "Szent Tamás szolgája vagyok." Ezt az az ember mondja magáról, aki csak akkor hisz el valamit, ha látja, megtapasztalja azt. Azt is szoktuk mondani: "Hiszem, ha látom."

Tamás ügyes építőmester volt. A hagyomány szerint pünkösd után Jézus újra megjelent neki, és Indiába, az ottani királyhoz küldte, aki éppen ácsmestert keresett palotája építéséhez. Tamás remek palotát tervezett neki, s föl is építette. Ezért lett aztán Szent Tamás az ácsok és építészek védőszentje.

forrás: Czárán Eszter: Világnak virága

2010. december 13., hétfő

Luca napja - december 13.

Szent Lucia a katolikus egyház egyik szentje. A legenda szerint az ókereszény időkben előkelő szicíliai családban született. A fiatal szűzleány egy alkalommal Szent Ágota sírjánál segítségért imádkozott súlyos beteg édesanyja gyógyulásáért.

Szent Luca
Eközben elaludt, s álmot látott, aminek hatására elhatározta, hogy Jézus menyasszonya lesz. Édesanyja valóban meggyógyult, de a család nem fogadta el a fiatal lány szándékát, és pogány vőlegényhez akarta őt kényszeríteni. Miután Lucia nem tágított elhatározásától, elítélték. Igás állatokkal akartak keresztülhajtani az engedetlen lány lekötözött testén, de az állatok megtorpantak előtte. Így végül megégették Luciát, bár a legenda szerint csak azután halt meg, hogy befejezt imáját.

Nálunk, és a szomszédos országok néphitében Luca alakja furcsa kettősségben jelenik meg.
Őt vádolták a legfőbb boszorkányságokért, de számos olyan jóslás és babonaság is létezik, amely nem rontó szándékról tanúskodik. Ilyen ártatlan jóslás a gombócfőzéses jóslás, ahol a gombócokba férfineveket rejtettek, és így próbálták megtudni a lányok jövendőbelijének nevét.

Luca a baromfiállomány védőszentje is, ezért ilyenkor szokták a tyúkokat "megpiszkálni", hogy jól tojjanak az elkövetkezendő esztendőben, valamint ilyenkor - bizony-bizony, kivételesen - hasznos volt a szomszédtól való lopás.

A legnevezetesebb népi szokás azonban mégis Luca székének faragása volt. Ennek öt egyenő szárú háromszögből formált csillag volt az alakja. Készítője Luca napjától kezdve minden nap faragott rajta egy kicsit, csak karácsony estéjére volt szabad elkészülni vele. Ezért terjedt el a mondás: Lassan készül, mint a Luca széke. A hagyomány szerint többnyire kilencféle fából állították össze: akác-, boróka-, cser-, jávor-, jegenyefenyő-,  kökény-, körte-, rózsa- és somfából.

A szék azt a "nemes célt" szolgálta, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszkonyáit. Ugyanis, ha magával vitte az éjféli misére és ott ráállt, nyomban meglátta, ki a boszorkány, mert az illető ilyenkor szarvat hordott. A hiedelem szerint a leleplezés után azonban a kíváncsiskodó jól tette, ha gyorsan szaladt haza ahogy csak a lába bírta, különben széttépték a boszorkányok. Ez azonban csak akkor sikerülhetett neki, ha az úton hazafelé szüntelenül maga után szórta a mákot, mert azt a boszorkányok kötelesek voltak felszedni, s így nem érhették utol. Miután hazaért, a Luca-széket el kellett égetni.

Szokás volt még tizenkét hagymarészbe egy-egy csipet sót tenni. Abból, hogy nedves vagy száraz lesz-e a só, következtetni lehetett a rákövetkezõ év hónapjainak esős, illetve száraz idõjárására.

A jövendőbeli foglalkozásának megjósolására is volt erre a napra való jóslat. Olvasztott ólmot kellett kanálból hideg vízbe csorgatni, s némi fantáziával kitalálni, mit formáz az.

A víz állítólag a leendő szerelmes képét is megmutatja ezen a napon. A szegedi tájon ezért volt szokása a lányoknak december 13-án halat enni, nem inni rá, hanem a kútba nézni, ahol a víztükörben az eljövendő társ képét látták.


Luca napi szokás volt az is, hogy egy cserépbe búzát vetettek, hogy karácsonyra kikeljen. Akkor a karácsonyfa alá tették, mint az élet jelképét. Ha karácsonyig minden elvetett szem kikelt, akkor a következő évben bőséges termésre lehetett számítani.

2010. december 12., vasárnap

Mondókák



Csip, csip, csóka, vakvarjúcska,
Komámasszony kéreti a szekerét,
Nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta,
Hess, hess, hess, hess!


Csipp, csip, csóka, vakvarjúcska,
Jó volt-e a kisfiúcska?
Ha jó volt a kisfiúcska,
Ne csípd meg őt, vakvarjúcska!

Kriza János: A csóka lányok

 
Egy asszonynak volt egyszer tizenkét leánya. Ez a tizenkét leány olyan szájas, vakmerõ volt, hogy az anyjuknak egy szavát sem fogadták meg, s annyit nyelveltek egymással, hogy egy óráig sem volt csendesség a háznál. Az anyjuk egyszer úgy elkeseredett, hogy azt találta mondani:
- Immár a fülem is tele van a lármátokkal, adja isten, hogy változzatok mind csókákká.
Hát a tizenkét leány egyszeribe csókává változott, s ahogy kinyitotta az ajtót, a tizenkét csóka úgy kirepült rajta, hogy a szemét is majd kiverték. Ki a házból, fel a levegõbe, éppen a felhõkig. Az asszony kiállott az ajtó elé, s látja, hogy azok a csókák egyszer még alább szálltak, aztán megkerengték magukat a ház fölött, s avval eltûntek napnyugat fele. Nekifogott búsulni, hogy neki már leánya egy sincs, bár egy megmaradott volna a tizenkettõ közül. Bánta, hogy úgy megátkozta õket, de már nem volt mit tenni, s elgondolta magában, hogy az isten nem ok nélkül verte meg a leányait, akik annyi szép intése után neki soha egyetlen szavát sem fogadták meg.
Amikor a tizenkét leány odalett, az anyjuk éppen gyermeket várt, s mikor az ideje eljött, született egy szép fiúgyermeke. Mikor ez a fiú nagyobbacska lett, kérdi az anyjától:
- Hát, anyám, nekem sohasem volt egy testvérem se? Az annyi idõs asszonyoknak, mint kigyelmed, öt-hat gyermeke is van a faluban.
Azt mondotta az anyja:
- Nekem, fiam, nem volt több gyermekem rajtad kívül.
De a fiú késõbben hallotta a faluban, hogy neki még volt tizenkét leánytestvére, s azok mind csókává változtak, s úgy elrepültek,hogy hírüket sem hallották.
- Na, anyám - azt mondja egyszer a fiú -, hallottam a faluban, hogy nekem volt tizenkét leánytestvérem. Ha törik-szakad, addig meg nem nyugszom, amíg õket fel nem találom, akármelyik szegletében legyenek a világnak.
Az anyja váltig marasztalta, mondogatta, hogy ne menjen, mert kifogy belõle is, de mikor látta, hogy nincs kivel beszélni, jól feltarisznyálta, s útnak indította.
Megy, megy a fiú hetedhét országon is túl, hegyeken-völgyeken, havasokon-tengereken, kõsziklákon keresztül. Egyszer, amint megy, meglát messze-messze egy kõszikla havas aljában egy remeteházat.
- Ó, bár én ma estére ahhoz a remeteházhoz érkezhetnék - azt mondja magában.
El is érkezett oda estére s bement. Hát ott egy olyan öregasszony lakott, akinél öregebbet még életében nem látott. Így köszönt neki:
- Adjon isten jó estét, anyámasszony!
Az asszony fogadja a köszöntést, s azt mondja:
- Köszönd, fiam, hogy anyádnak szólítottál, mert különben hidd meg, hogy elnyeltelek volna téged egészben ebben a szempillantásban. Mit keresel te itt, ahol emberi teremtés soha sem jár?
A fiú elbeszélte, hogy õ tizenkét leánytestvérét keresi, akik csókává változtatva elrepültek.
- Jól van - azt mondja az öregasszony -, holnap reggel majd tudakozunk valamit felõlük.
Jó vacsorát készített a fiúnak, ágyat is vetett neki s lefeküdtek. Jó reggel, hogy felkelnek mind a ketten, az öregasszony kivesz a ládából egy sípot, kiáll a fiúval az ajtó elé s megfújja. Hát amennyi csúszó-mászó állat van a világon, mind a ház körül terem, hogy ellepték kereken az egész térséget. A vénasszony tudakozódik, kérdezõsködik ezektõl a csúszó-mászó állatoktól, hogy nem hallottak-e valami hírt olyan tizenkét csókáról, akik soha a többi csókasereg közé nem elegyednek, hanem örökké külön járnak magukban. De az egész sereg mind azt felelte, hogy õk soha még hírt sem hallottak afféle csókákról. Akkor a vénasszony szavára valamennyi csúszó-mászó hazatakarodott. A fiú is elbúcsúzott tõle, s ismét útnak indult.
Ment, ment, mindaddig ment, míg estére elért egy másik remeteházat a kõsziklahavas derekában. Bement abba is, s hát abban a másiknál egy még sokkal vénebb asszonyt lát. Köszön neki illendõképpen:
- Jó estét adjon isten kegyelmednek, anyámasszony!
- Köszönd, hogy anyádnak szólítottál - azt mondja a vénasszony -, mert különben a medvékkel szaggattattalak volna szét. De mi járásod van neked itt, ahol emberféle, mióta itt lakom, még eddig soha meg nem fordult?
A fiú elbeszélte, hogy mi járatban van.
- Jól van, fiam - azt mondja a vénasszony -, bízom benne, hogy holnap reggel csak hallunk valamit a testvéreidrõl. Hanem most egyél, s aztán feküdj le. Tudom, meg is éheztél, meg is fáradtál erõsen a véghetetlen hosszú úton.
A fiú jól megvacsorázott, aztán lefeküdt, s egy-kettõre úgy elaludt, mintha éppen agyonütötték volna.
Másnap reggel felkölti a vénasszony, kiáll vele az ajtó elé, s megfújja a sípját. Hát amennyi négylábú állat van a világon, mind ott termett egy félóra alatt. A szegény fiú, mikor meglátta õket, szinte lerogyott ijedtében.
- Azt kérdem én tõletek - azt mondja a vénasszony a négylábú állatoknak -, nem tudtok-e valamit arról a tizenkét csókáról, akik örökké csak magukra járnak, s a többi nagy csókasereg közé soha nem vegyülnek?
- Nem tudunk bizony mi semmit, nem is hallottunk soha senkitõl legkisebb hírt sem felõlük - mondták a négylábú állatok.
A vénasszony intett nekik, s egytõl egyig mind elszéledtek, hazatakarodtak a maguk helyére.
A fiú erõsen megbúsult, hogy itt sem hallhatott semmi hírt a nénjei felõl. Megköszönte a szállást a vénasszonynak, s jó remény fejében tovább folytatta útját.
Ment, ment egy kénköves tó mellett, s azon túl egy örökké égõ hegy mellett, ment mind tovább s tovább, s egy nagy kõszikla tetõs tetejében ismét meglát egy remeteházat. Megkettõzteti a lépéseit, hogy estére odajuthasson, s el is érkezett oda. Bemegy, hát ott a másik kettõnél is vénebb asszonyt talált.
- Szerencsés jó estét adjon isten kigyelmednek, anyámasszony! - így köszöntött reá, de most immár nagyobb bátorsággal, mint a két elsõnél.
- Köszönd, hogy anyádnak szólítottál - azt mondja a vénasszony -, különben a sasokkal tépettelek volna széjjel. Mi járásbeli vagy te ezen a helyen, hol emberi lélek még sohasem járt rajtad kívül?
A fiú itt is elbeszélte, hogy õ mi járásbeli volna.
- Ne búsulj semmit, fiam - azt mondja a vénasszony -, nekem erõs reménységem vagyon, hogy holnap hallunk valamit a te nénjeidrõl.
A vénasszony jó vacsorát adott a fiúnak, puha ágyat készített, s maga is lepihent.
Mihelyt megvirradt, a vénasszony a fiút szépen felköltötte, kivett a ládából három sípot, s kiállt az ajtó elébe. Ott fújni kezdte a legkisebb sípot, s arra a legapróbb szárnyasállatok egyszerre mind ott termettek. Megfújja a második sípot is, s akkor eléjönnek a középnagyságú szárnyasállatok. Megfújja a harmadik sípot is utoljára, s akkor a legnagyobb szárnyasállatok a világ minden részébõl odagyûlnek nagy sereggel, hogy az ember szeme nem lephette el.
Széjjelnéz a vénasszony a töméntelen seregen, s azt mondja nagy bosszúsan:
- Még egy híja van a seregnek, úgy látom.
Csakhamar jött is egy holló, de annak vérezett a szárnya.
Azt nem nézte a vénasszony, hanem csak megpirongatta, hogy a parancsolatra így elkésett a többi madaraktól.
- Ne bánts engem - azt mondja a holló -, ne bánts, nem vagyok én hibás. Mindjárt megmondom az okát is, hogy miért késtem el a többi madárseregtõl. Mihelyt a sípszót meghallottam, egyszeribe mint a nyíl, olyan sebesen kezdettem repülni errefelé. De utamban megláttam egy szörnyû nagy veres tornyot. Az a torony olyan magas volt, hogy a gombja, egészen aranyból, száz öllel is felül ért a felhõkön. Én abban a toronyban olyan csókacsárogást, csevegést hallottam, hogy ahhoz foghatót még soha eddigelé. Azért megállapodtam egy kevés ideig, leszálltam egy virágos almafára, ott a toronyhoz közel, s ott hallgattam egy kicsinyég azt a különös csárogást s azt a sok csevegést. Míg ott üldögéltem, hallottam, hogy mit beszélnek a jövõ-menõ emberek ott a torony körül. Azok azt beszélték, hogy abban a toronyban tizenkét csóka lakik néhány esztendõtõl fogva. Sokszor mind a tizenkettõ megkerüli a tornyot nagy lármával, csácsogással, sokszor tizenegy elmegy eledelt keresni, a tizenkettedik meg otthon marad, hogy vigyázzon, s ügyeljen ott, de azokhoz emberi teremtésféle soha fel nem mehet. Amíg én ott hallgatóztam, egy vadász reám irányozta puskáját, s eltörte az egyik szárnyam hegyét. Emiatt lassabban tudtam csak repülni, ez az oka, hogy elkéstem a többi társamtól.
A holló megmondta azt is, hogy melyik szegletében van a világnak az a veres torony, amelyet õ látott.
- No, jól van - azt mondja az öregasszony -, nincsen semmi hiba, éppen ez kellett nekünk is. Ti immár, többi szárnyas, elmehettek.
El is mentek azok mind, ahonnan jöttek. A vénasszony egy darabocska vékony csontot adott a fiúnak, s azt mondta neki:
- No, te fiú, mindeddig hiába fáradtál, de most már nem lesz hiábavaló a te fáradságod, mert nem sok idõ múlva megtalálod a te nénéidet. Mikor azt a veres tornyot eléred, ezt a két darab csontot támaszd a torony oldala mellé, s gondolj reám. Meglátod, hogy abból a két darab csontból egy szempillantás alatt olyan irgalmatlan hosszú lajtorja lesz, hogy te azon bátran felhághatsz éppen arra a helyre, ahol a tizenkét csóka lakik.
Elment hát a fiú, s hosszú, terhes utazás után reátalált a veres toronyra, s amint a vénasszony meghagyta volt neki, a torony tövéhez állította a két kicsiny darab csontot. Akkor reágondolt a vénasszonyra, s a két kis csontból lett egy véghetetlen hosszú lajtorja, s a fiú felhágott azon éppen oda, ahol a csókák vertek szállást maguknak. Tizenegy csóka oda volt éppen eledelt keresni, csak egy maradt otthon õrzõnek, de az az egy nem csóka, hanem szép leány képében. Ahogy a fiú bement a nagy, tágas hajlékba, a leány elõször egy kicsit megijedt, de csakhamar nekibátorodott, s beszédbe eredt a fiúval, s rendre minden házi dolgokat megmutogatott neki, s elbeszélte, hogy a tizenkét testvér, amíg a toronyból eledelt keresni jár, mindig szárnyas csóka, de mikor visszajönnek, csak átalbukik a fején mindegyik, s leányokká változnak. A fiú is elmondta, hogy mi járásbeli, s azt is, hogy õ éppen testvére a leányoknak, s azért jött, hogy õket felkeresse s hazahívja, s most immár valahára, sok sanyarú utazás után rájuk akadt szerencsésen.
Egyszer csak messzirõl valami nagy csárogást hallanak, s azt mondja a leány a fiúnak:
- Bújj csak el egy kis idõre, ahova lehet, mert jönnek a nénéim. S ha hirtelen meg nem mondhatom, hogy ki vagy, a szemedet is kivájják, kivált a legnagyobbik igen mérges.
A leány elrejtette a fiút, éppen a hetedik szobába, s rázárta az ajtót. Nemsokára megérkezett a tizenegy csóka, általbuktak a fejükön, s lett belõlük tizenegy leány. Ki-ki leült a maga helyére, s aztán járkálni kezdtek ide s tova. Egyszer azt mondja a legnagyobb leány haragosan, fintorogva:
- Mi dolog lehet ez? Én idegenszagot érzek! - tapodni kezdett mérgesen, mindent hányt-vetett a házban, s szembefogta a kisebb leányt, mondaná meg, honnan van az az idegen bûz.
A kisebb leány lecsendesítette a nénjeit, s így szólt hozzájuk:
- Tudjátok, nénéim, mikor apánk házától eljöttünk, anyánk akkor gyermeket várt, s nemsokára született egy fia. Az a fiú nõtt, megnõtt nagyra, s elindult tûzön-vízen, az életét is kockára tette, hogy minket felkeressen, apánkhoz, anyánkhoz hazavezéreljen. Sok sanyarú utazás után itt most reánk talált, itt van, de én elrejtettem, nehogy hirtelenében bántsátok, amíg meg nem tudjátok, ki õ, s miért jött.
Erre a leányok úgy megörvendtek, hogy ugrálni kezdtek örömükben, elõhozták a fiútestvérüket a rejtekbõl, s mind rendre ölelgették. Mikor elbeszélte a fiú érettük tett sok sanyarú utazását, mind sírni kezdettek. Immár az volt hátra, hogy induljanak hazájukba. De elõbb felfogadták, hogy ezután engedelmes leányai lesznek anyjuknak, apjuknak.
Mikor az idõ annyira megsötétült, szép lassan leszálltak a lajtorján mind a tizenhárman, s a fiútestvér újabb hosszú utazás után elvezérelte õket az apai házhoz. Mikor a tizenkét leány a fiúval belépett az ajtón, anyjuk, apjuk nem tudott hamarjában hova lenni a nagy örömtõl. Estére bõséges vacsorát készítettek, arra meghívtak minden atyafit, sógorságot, keresztapát és szomszédokat.
A leányok ez idõtõl fogva jámborul s olyan jól viselték magukat, hogy hírük ment mindenfelé. Mind a tizenkettõ becsületes, jó férjet talált magának, s egy esztendõ alatt mentek férjhez mind a tizenketten. A fiútestvérük nemsokára megházasodott, kapott egy olyan jó feleséget, amilyet csak kívánni lehet, s avval boldogan él ma is, ha meg nem halt.

Énekelj minden nap!



Erdő mellett estvéledtem

Erdő mellett estvéledtem,
Subám fejem alá tettem.
Összetettem két kezemet,
Úgy kértem jó Istenemet:
– Én Istenem, adjál szállást!
Már meguntam a járkálást;
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.
Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzám szent angyalát:
Bátorítsa szívünk álmát;
Adjon Isten jó éjszakát!

Találós kérdések

Erős, tán a legerősebb,
Az életnél is idősebb,
S a föld színén, a föld alatt
Meg sem állna, mindig halad.
Néha mintha szárnya volna,
Felszáll messze magasba,
S ha elunta égi útját,
Könnyei a földet mossák.

(Eső)

Finom legény vagyok,
Tű fokán átbúvok,
De ha aztán megharagszom,
Tenger vizét megszalasztom,
Fát tőből kicsavarok,
Ugyan bizony mi vagyok?

(Szél)

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig (diafilm)

2010. december 11., szombat

Kérd anya vagy a nagyi segítségét!


Énekelj minden nap!

Betlehem kis falucskában,
Karácsonykor éjféltájban,
Fiú Isten ember lett,
Mint kisgyermek született.

Őt nevezték Jézuskának,
Édesanyját Máriának,
Ki pólyába takarta,
Befektette jászolba.

Az angyalok fönn az égben,
Mennyei nagy dicsőségben,
Zengették az éneket:
Dicsőség az Istennek!

Pásztorok a falu mellett,
Báránykákat legeltettek,
Hallották az éneket,
Jézuskához siettek.

Ájtatosan letérdeltek,
Jézuskának jászla mellett,
Hogy őt szépen imádják,
Égnek-földnek királyát.

Azután meg napkeletről,
Ragyogó szép csillag tűnt föl,
És elindult nyugatra,
Három király utána.

Imádták a kis Jézuskát,
Köszöntötték szűz Máriát,
Ajándékot adtak át,
Aranyat, tömjént, mirhát.

Menjünk mi is Betlehembe,
Részt venni a nagy örömbe,
Melyet Mennyei Atyánk
Árasztott az éjjel ránk!

A pásztorok is ott vannak,
Térden állva imádkoznak.
Ma született kisdednek
Ajándékokat visznek.

Egyik tejet, másik sajtot,
A harmadik vajat hozott.
Emez egy kosár almát,
Ez koszorús báránykát.

Téli találos kérdések

"Virág - télen virágzik,
Meleg napon elázik."


Legsötétebb vagyok, amikor a legvilágosabb van,
legmelegebb, amikor legnagyobb a hideg,
leghidegebb, ha legmelegebb van.


Egy kis házban öt szoba sorakozik szépen,
öt kis ember bújik oda melegedni télen.

(megfejtés: jégvirág - pince - kesztyű)

Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszercsak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban.
Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehetsz magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

Téli versek


Kiss Dénes: Mondóka- részlet

Tél, tél, tél, tél,
Honnan jöttél?
Tereld el a szeleket
ne fújjanak hideget!

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban,
Veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
Hóesésben vacakolsz.

Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető!


 
Zelk Zoltán: December

Az udvaron vaskalapú,
krumpliorrú hóember
hirdeti, hogy megérkezett
szélparipán December.

Az ajtóban, a küszöbön
lapul a házőrző eb,
nem szereti ő sem a vad
decemberi hideget.

Az ablakon cinke kopog.
”Jóemberek, jó napot,
nincs eleség az erdőben,
kérek egypár falatot!”

Az ereszről csüng a jégcsap,
a háztető csupa dér-
ha már itt van, azt se bánjuk,
majd elmegy megint a tél.

2010. december 6., hétfő

Zelk Zoltán: Mikulás


Égi úton fúj szél,
hulldogál a hó.
Nem bánja azt, útra kél
Mikulás apó.

Vállán meleg köpönyeg,
Fújhat már a szél,
Nem fagy meg a jó öreg,
míg a földre ér.

Lent a földön dalba fog
száz és száz harang,
Jó hogy itt vagy Mikulás,
gilingi-galang.

Ablakba tett kiscipők,
várják már jöttödet,
Hoztál cukrot, mogyorót,
jóságos Öreg?!

-Hoztam bizony, hoztam én,
hisz itt az idő.
Nem marad ma üresen
egyetlen cipő.

Hajnalodik. Csillagok
szaladnak elé.
Amint ballag Mikulás
már hazafelé.

Molnár Gyula: Télapó

Üstököm, ha megrázom,
dér csillog a faágon.
Szakállamból hull a hó,
én vagyok a Télapó.

Puttony van a hátamon,
nehéz terhét vállalom.
Figyeljetek gyerekek,
mennyi mindent cipelek.

Hét zacskóban mosolyt hoztam,
szép gondosan csomagoltam,
csengő, bongó furulyaszó
kísér, mint víg útravaló.

Hoztam nektek fiúk, lányok
bő zsákokban boldogságot,
bátorságot, békességet
- jó sokáig élvezzétek!

Kaptok tőlem ráadásul
Télapónak tarsolyából
csokit, fügét, cukrot, kekszet,
mind elhoztam, ami termett.

Fellegűző palástom
szétterítem vállamon.
Szakállamból hull a hó,
megérkezett Télapó.