2010. november 27., szombat

Móra Ferenc: Tél apó haragja

Régen történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalta jeget, jégre tették a meleget.

Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.

No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak hogy akármilyen kár, oda van a nyár.
- Bizony kár – sóhajtozták az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.
- Ohohó, ohohó! – sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.
- Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?
- Hihihi, huhuhu, hahaha! – kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.
- Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet!

No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek; közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:
- Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót! – Csak azt lesd! – nevettek az emberek.

Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.
- Siessünk, emberek – biztatták egymást -, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül.

Bizony nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.
- Nini – örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.

Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.

Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:
- Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval.

Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.
- Nincsen vetés, nem lesz kenyér! – sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó.

De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret ! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:
- Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár!

Tél apó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt.
Pedig ugye, kár?

Kányádi Sándor: Téli fák


Elhullatta leveleit
kertek, erdők minden fája,
Szélnek, télnek vad szigorát
egyedül a fenyő állja.

Egyedül a fenyőerdő
nem hódol meg hónak, fagynak:
zöldell akkor is, ha a nap
sugarai meghervadnak.

Fölfogja a hulló havat,
a szeleket megakasztja.
Sátra alatt menedéket
lel az erdő minden vadja.

Hunyorgó nap, pislogó ég
gyújt az ágakon gyertyákat.
Szarvas, farkas s a szelíd őz
mind egy-egy szép télifát kap.

2010. november 26., péntek

Móra Ferenc: Az egyszeri szarka



Csörgött a sövényen
az egyszeri szarka,
illegett-billegett
sebesen a farka.
Jobbra illegette,
balra billegette,
a delelő napot
el-elnézegette.

Gondolta magában:
"De szép fényes holmi!
No, ezt már igazán
le kellene hozni.
Jó lenne tükörnek
a szarkaszobába,
beletekingetni
ünneplő ruhába."

Mikor ezt gondolta
az egyszeri szarka,
már az ól tetején
billegett a farka.
Noszogatja magát:
"Előre, előre,
szénás óltetőről
szalmás csűrtetőre.

Mindjárt elérem már" -
pislantott az égre,
s átugrik hetykén a
kazal tetejére.
Onnan szaporán
a kútágasra billen -
jaj, de szegény feje
hova menjen innen?

Az egyszeri szarka
jobbra-balra forog,
a nevető napra
fitymálva hunyorog.
S vissza a sövényre
lerepül csörögve:
"Nem szeretek nézni
rámátlan tükörbe."

Vén veréb a porban
mosogatja tollát,
szárnya mellé dugja
pápaszemes orrát.
"Csirip, csirip, csirip,
az egyszeri szarka
nagyot akart volna,
s nem bírta a farka."