2010. december 13., hétfő

Luca napja - december 13.

Szent Lucia a katolikus egyház egyik szentje. A legenda szerint az ókereszény időkben előkelő szicíliai családban született. A fiatal szűzleány egy alkalommal Szent Ágota sírjánál segítségért imádkozott súlyos beteg édesanyja gyógyulásáért.

Szent Luca
Eközben elaludt, s álmot látott, aminek hatására elhatározta, hogy Jézus menyasszonya lesz. Édesanyja valóban meggyógyult, de a család nem fogadta el a fiatal lány szándékát, és pogány vőlegényhez akarta őt kényszeríteni. Miután Lucia nem tágított elhatározásától, elítélték. Igás állatokkal akartak keresztülhajtani az engedetlen lány lekötözött testén, de az állatok megtorpantak előtte. Így végül megégették Luciát, bár a legenda szerint csak azután halt meg, hogy befejezt imáját.

Nálunk, és a szomszédos országok néphitében Luca alakja furcsa kettősségben jelenik meg.
Őt vádolták a legfőbb boszorkányságokért, de számos olyan jóslás és babonaság is létezik, amely nem rontó szándékról tanúskodik. Ilyen ártatlan jóslás a gombócfőzéses jóslás, ahol a gombócokba férfineveket rejtettek, és így próbálták megtudni a lányok jövendőbelijének nevét.

Luca a baromfiállomány védőszentje is, ezért ilyenkor szokták a tyúkokat "megpiszkálni", hogy jól tojjanak az elkövetkezendő esztendőben, valamint ilyenkor - bizony-bizony, kivételesen - hasznos volt a szomszédtól való lopás.

A legnevezetesebb népi szokás azonban mégis Luca székének faragása volt. Ennek öt egyenő szárú háromszögből formált csillag volt az alakja. Készítője Luca napjától kezdve minden nap faragott rajta egy kicsit, csak karácsony estéjére volt szabad elkészülni vele. Ezért terjedt el a mondás: Lassan készül, mint a Luca széke. A hagyomány szerint többnyire kilencféle fából állították össze: akác-, boróka-, cser-, jávor-, jegenyefenyő-,  kökény-, körte-, rózsa- és somfából.

A szék azt a "nemes célt" szolgálta, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszkonyáit. Ugyanis, ha magával vitte az éjféli misére és ott ráállt, nyomban meglátta, ki a boszorkány, mert az illető ilyenkor szarvat hordott. A hiedelem szerint a leleplezés után azonban a kíváncsiskodó jól tette, ha gyorsan szaladt haza ahogy csak a lába bírta, különben széttépték a boszorkányok. Ez azonban csak akkor sikerülhetett neki, ha az úton hazafelé szüntelenül maga után szórta a mákot, mert azt a boszorkányok kötelesek voltak felszedni, s így nem érhették utol. Miután hazaért, a Luca-széket el kellett égetni.

Szokás volt még tizenkét hagymarészbe egy-egy csipet sót tenni. Abból, hogy nedves vagy száraz lesz-e a só, következtetni lehetett a rákövetkezõ év hónapjainak esős, illetve száraz idõjárására.

A jövendőbeli foglalkozásának megjósolására is volt erre a napra való jóslat. Olvasztott ólmot kellett kanálból hideg vízbe csorgatni, s némi fantáziával kitalálni, mit formáz az.

A víz állítólag a leendő szerelmes képét is megmutatja ezen a napon. A szegedi tájon ezért volt szokása a lányoknak december 13-án halat enni, nem inni rá, hanem a kútba nézni, ahol a víztükörben az eljövendő társ képét látták.


Luca napi szokás volt az is, hogy egy cserépbe búzát vetettek, hogy karácsonyra kikeljen. Akkor a karácsonyfa alá tették, mint az élet jelképét. Ha karácsonyig minden elvetett szem kikelt, akkor a következő évben bőséges termésre lehetett számítani.

2010. december 12., vasárnap

Mondókák



Csip, csip, csóka, vakvarjúcska,
Komámasszony kéreti a szekerét,
Nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta,
Hess, hess, hess, hess!


Csipp, csip, csóka, vakvarjúcska,
Jó volt-e a kisfiúcska?
Ha jó volt a kisfiúcska,
Ne csípd meg őt, vakvarjúcska!

Kriza János: A csóka lányok

 
Egy asszonynak volt egyszer tizenkét leánya. Ez a tizenkét leány olyan szájas, vakmerõ volt, hogy az anyjuknak egy szavát sem fogadták meg, s annyit nyelveltek egymással, hogy egy óráig sem volt csendesség a háznál. Az anyjuk egyszer úgy elkeseredett, hogy azt találta mondani:
- Immár a fülem is tele van a lármátokkal, adja isten, hogy változzatok mind csókákká.
Hát a tizenkét leány egyszeribe csókává változott, s ahogy kinyitotta az ajtót, a tizenkét csóka úgy kirepült rajta, hogy a szemét is majd kiverték. Ki a házból, fel a levegõbe, éppen a felhõkig. Az asszony kiállott az ajtó elé, s látja, hogy azok a csókák egyszer még alább szálltak, aztán megkerengték magukat a ház fölött, s avval eltûntek napnyugat fele. Nekifogott búsulni, hogy neki már leánya egy sincs, bár egy megmaradott volna a tizenkettõ közül. Bánta, hogy úgy megátkozta õket, de már nem volt mit tenni, s elgondolta magában, hogy az isten nem ok nélkül verte meg a leányait, akik annyi szép intése után neki soha egyetlen szavát sem fogadták meg.
Amikor a tizenkét leány odalett, az anyjuk éppen gyermeket várt, s mikor az ideje eljött, született egy szép fiúgyermeke. Mikor ez a fiú nagyobbacska lett, kérdi az anyjától:
- Hát, anyám, nekem sohasem volt egy testvérem se? Az annyi idõs asszonyoknak, mint kigyelmed, öt-hat gyermeke is van a faluban.
Azt mondotta az anyja:
- Nekem, fiam, nem volt több gyermekem rajtad kívül.
De a fiú késõbben hallotta a faluban, hogy neki még volt tizenkét leánytestvére, s azok mind csókává változtak, s úgy elrepültek,hogy hírüket sem hallották.
- Na, anyám - azt mondja egyszer a fiú -, hallottam a faluban, hogy nekem volt tizenkét leánytestvérem. Ha törik-szakad, addig meg nem nyugszom, amíg õket fel nem találom, akármelyik szegletében legyenek a világnak.
Az anyja váltig marasztalta, mondogatta, hogy ne menjen, mert kifogy belõle is, de mikor látta, hogy nincs kivel beszélni, jól feltarisznyálta, s útnak indította.
Megy, megy a fiú hetedhét országon is túl, hegyeken-völgyeken, havasokon-tengereken, kõsziklákon keresztül. Egyszer, amint megy, meglát messze-messze egy kõszikla havas aljában egy remeteházat.
- Ó, bár én ma estére ahhoz a remeteházhoz érkezhetnék - azt mondja magában.
El is érkezett oda estére s bement. Hát ott egy olyan öregasszony lakott, akinél öregebbet még életében nem látott. Így köszönt neki:
- Adjon isten jó estét, anyámasszony!
Az asszony fogadja a köszöntést, s azt mondja:
- Köszönd, fiam, hogy anyádnak szólítottál, mert különben hidd meg, hogy elnyeltelek volna téged egészben ebben a szempillantásban. Mit keresel te itt, ahol emberi teremtés soha sem jár?
A fiú elbeszélte, hogy õ tizenkét leánytestvérét keresi, akik csókává változtatva elrepültek.
- Jól van - azt mondja az öregasszony -, holnap reggel majd tudakozunk valamit felõlük.
Jó vacsorát készített a fiúnak, ágyat is vetett neki s lefeküdtek. Jó reggel, hogy felkelnek mind a ketten, az öregasszony kivesz a ládából egy sípot, kiáll a fiúval az ajtó elé s megfújja. Hát amennyi csúszó-mászó állat van a világon, mind a ház körül terem, hogy ellepték kereken az egész térséget. A vénasszony tudakozódik, kérdezõsködik ezektõl a csúszó-mászó állatoktól, hogy nem hallottak-e valami hírt olyan tizenkét csókáról, akik soha a többi csókasereg közé nem elegyednek, hanem örökké külön járnak magukban. De az egész sereg mind azt felelte, hogy õk soha még hírt sem hallottak afféle csókákról. Akkor a vénasszony szavára valamennyi csúszó-mászó hazatakarodott. A fiú is elbúcsúzott tõle, s ismét útnak indult.
Ment, ment, mindaddig ment, míg estére elért egy másik remeteházat a kõsziklahavas derekában. Bement abba is, s hát abban a másiknál egy még sokkal vénebb asszonyt lát. Köszön neki illendõképpen:
- Jó estét adjon isten kegyelmednek, anyámasszony!
- Köszönd, hogy anyádnak szólítottál - azt mondja a vénasszony -, mert különben a medvékkel szaggattattalak volna szét. De mi járásod van neked itt, ahol emberféle, mióta itt lakom, még eddig soha meg nem fordult?
A fiú elbeszélte, hogy mi járatban van.
- Jól van, fiam - azt mondja a vénasszony -, bízom benne, hogy holnap reggel csak hallunk valamit a testvéreidrõl. Hanem most egyél, s aztán feküdj le. Tudom, meg is éheztél, meg is fáradtál erõsen a véghetetlen hosszú úton.
A fiú jól megvacsorázott, aztán lefeküdt, s egy-kettõre úgy elaludt, mintha éppen agyonütötték volna.
Másnap reggel felkölti a vénasszony, kiáll vele az ajtó elé, s megfújja a sípját. Hát amennyi négylábú állat van a világon, mind ott termett egy félóra alatt. A szegény fiú, mikor meglátta õket, szinte lerogyott ijedtében.
- Azt kérdem én tõletek - azt mondja a vénasszony a négylábú állatoknak -, nem tudtok-e valamit arról a tizenkét csókáról, akik örökké csak magukra járnak, s a többi nagy csókasereg közé soha nem vegyülnek?
- Nem tudunk bizony mi semmit, nem is hallottunk soha senkitõl legkisebb hírt sem felõlük - mondták a négylábú állatok.
A vénasszony intett nekik, s egytõl egyig mind elszéledtek, hazatakarodtak a maguk helyére.
A fiú erõsen megbúsult, hogy itt sem hallhatott semmi hírt a nénjei felõl. Megköszönte a szállást a vénasszonynak, s jó remény fejében tovább folytatta útját.
Ment, ment egy kénköves tó mellett, s azon túl egy örökké égõ hegy mellett, ment mind tovább s tovább, s egy nagy kõszikla tetõs tetejében ismét meglát egy remeteházat. Megkettõzteti a lépéseit, hogy estére odajuthasson, s el is érkezett oda. Bemegy, hát ott a másik kettõnél is vénebb asszonyt talált.
- Szerencsés jó estét adjon isten kigyelmednek, anyámasszony! - így köszöntött reá, de most immár nagyobb bátorsággal, mint a két elsõnél.
- Köszönd, hogy anyádnak szólítottál - azt mondja a vénasszony -, különben a sasokkal tépettelek volna széjjel. Mi járásbeli vagy te ezen a helyen, hol emberi lélek még sohasem járt rajtad kívül?
A fiú itt is elbeszélte, hogy õ mi járásbeli volna.
- Ne búsulj semmit, fiam - azt mondja a vénasszony -, nekem erõs reménységem vagyon, hogy holnap hallunk valamit a te nénjeidrõl.
A vénasszony jó vacsorát adott a fiúnak, puha ágyat készített, s maga is lepihent.
Mihelyt megvirradt, a vénasszony a fiút szépen felköltötte, kivett a ládából három sípot, s kiállt az ajtó elébe. Ott fújni kezdte a legkisebb sípot, s arra a legapróbb szárnyasállatok egyszerre mind ott termettek. Megfújja a második sípot is, s akkor eléjönnek a középnagyságú szárnyasállatok. Megfújja a harmadik sípot is utoljára, s akkor a legnagyobb szárnyasállatok a világ minden részébõl odagyûlnek nagy sereggel, hogy az ember szeme nem lephette el.
Széjjelnéz a vénasszony a töméntelen seregen, s azt mondja nagy bosszúsan:
- Még egy híja van a seregnek, úgy látom.
Csakhamar jött is egy holló, de annak vérezett a szárnya.
Azt nem nézte a vénasszony, hanem csak megpirongatta, hogy a parancsolatra így elkésett a többi madaraktól.
- Ne bánts engem - azt mondja a holló -, ne bánts, nem vagyok én hibás. Mindjárt megmondom az okát is, hogy miért késtem el a többi madárseregtõl. Mihelyt a sípszót meghallottam, egyszeribe mint a nyíl, olyan sebesen kezdettem repülni errefelé. De utamban megláttam egy szörnyû nagy veres tornyot. Az a torony olyan magas volt, hogy a gombja, egészen aranyból, száz öllel is felül ért a felhõkön. Én abban a toronyban olyan csókacsárogást, csevegést hallottam, hogy ahhoz foghatót még soha eddigelé. Azért megállapodtam egy kevés ideig, leszálltam egy virágos almafára, ott a toronyhoz közel, s ott hallgattam egy kicsinyég azt a különös csárogást s azt a sok csevegést. Míg ott üldögéltem, hallottam, hogy mit beszélnek a jövõ-menõ emberek ott a torony körül. Azok azt beszélték, hogy abban a toronyban tizenkét csóka lakik néhány esztendõtõl fogva. Sokszor mind a tizenkettõ megkerüli a tornyot nagy lármával, csácsogással, sokszor tizenegy elmegy eledelt keresni, a tizenkettedik meg otthon marad, hogy vigyázzon, s ügyeljen ott, de azokhoz emberi teremtésféle soha fel nem mehet. Amíg én ott hallgatóztam, egy vadász reám irányozta puskáját, s eltörte az egyik szárnyam hegyét. Emiatt lassabban tudtam csak repülni, ez az oka, hogy elkéstem a többi társamtól.
A holló megmondta azt is, hogy melyik szegletében van a világnak az a veres torony, amelyet õ látott.
- No, jól van - azt mondja az öregasszony -, nincsen semmi hiba, éppen ez kellett nekünk is. Ti immár, többi szárnyas, elmehettek.
El is mentek azok mind, ahonnan jöttek. A vénasszony egy darabocska vékony csontot adott a fiúnak, s azt mondta neki:
- No, te fiú, mindeddig hiába fáradtál, de most már nem lesz hiábavaló a te fáradságod, mert nem sok idõ múlva megtalálod a te nénéidet. Mikor azt a veres tornyot eléred, ezt a két darab csontot támaszd a torony oldala mellé, s gondolj reám. Meglátod, hogy abból a két darab csontból egy szempillantás alatt olyan irgalmatlan hosszú lajtorja lesz, hogy te azon bátran felhághatsz éppen arra a helyre, ahol a tizenkét csóka lakik.
Elment hát a fiú, s hosszú, terhes utazás után reátalált a veres toronyra, s amint a vénasszony meghagyta volt neki, a torony tövéhez állította a két kicsiny darab csontot. Akkor reágondolt a vénasszonyra, s a két kis csontból lett egy véghetetlen hosszú lajtorja, s a fiú felhágott azon éppen oda, ahol a csókák vertek szállást maguknak. Tizenegy csóka oda volt éppen eledelt keresni, csak egy maradt otthon õrzõnek, de az az egy nem csóka, hanem szép leány képében. Ahogy a fiú bement a nagy, tágas hajlékba, a leány elõször egy kicsit megijedt, de csakhamar nekibátorodott, s beszédbe eredt a fiúval, s rendre minden házi dolgokat megmutogatott neki, s elbeszélte, hogy a tizenkét testvér, amíg a toronyból eledelt keresni jár, mindig szárnyas csóka, de mikor visszajönnek, csak átalbukik a fején mindegyik, s leányokká változnak. A fiú is elmondta, hogy mi járásbeli, s azt is, hogy õ éppen testvére a leányoknak, s azért jött, hogy õket felkeresse s hazahívja, s most immár valahára, sok sanyarú utazás után rájuk akadt szerencsésen.
Egyszer csak messzirõl valami nagy csárogást hallanak, s azt mondja a leány a fiúnak:
- Bújj csak el egy kis idõre, ahova lehet, mert jönnek a nénéim. S ha hirtelen meg nem mondhatom, hogy ki vagy, a szemedet is kivájják, kivált a legnagyobbik igen mérges.
A leány elrejtette a fiút, éppen a hetedik szobába, s rázárta az ajtót. Nemsokára megérkezett a tizenegy csóka, általbuktak a fejükön, s lett belõlük tizenegy leány. Ki-ki leült a maga helyére, s aztán járkálni kezdtek ide s tova. Egyszer azt mondja a legnagyobb leány haragosan, fintorogva:
- Mi dolog lehet ez? Én idegenszagot érzek! - tapodni kezdett mérgesen, mindent hányt-vetett a házban, s szembefogta a kisebb leányt, mondaná meg, honnan van az az idegen bûz.
A kisebb leány lecsendesítette a nénjeit, s így szólt hozzájuk:
- Tudjátok, nénéim, mikor apánk házától eljöttünk, anyánk akkor gyermeket várt, s nemsokára született egy fia. Az a fiú nõtt, megnõtt nagyra, s elindult tûzön-vízen, az életét is kockára tette, hogy minket felkeressen, apánkhoz, anyánkhoz hazavezéreljen. Sok sanyarú utazás után itt most reánk talált, itt van, de én elrejtettem, nehogy hirtelenében bántsátok, amíg meg nem tudjátok, ki õ, s miért jött.
Erre a leányok úgy megörvendtek, hogy ugrálni kezdtek örömükben, elõhozták a fiútestvérüket a rejtekbõl, s mind rendre ölelgették. Mikor elbeszélte a fiú érettük tett sok sanyarú utazását, mind sírni kezdettek. Immár az volt hátra, hogy induljanak hazájukba. De elõbb felfogadták, hogy ezután engedelmes leányai lesznek anyjuknak, apjuknak.
Mikor az idõ annyira megsötétült, szép lassan leszálltak a lajtorján mind a tizenhárman, s a fiútestvér újabb hosszú utazás után elvezérelte õket az apai házhoz. Mikor a tizenkét leány a fiúval belépett az ajtón, anyjuk, apjuk nem tudott hamarjában hova lenni a nagy örömtõl. Estére bõséges vacsorát készítettek, arra meghívtak minden atyafit, sógorságot, keresztapát és szomszédokat.
A leányok ez idõtõl fogva jámborul s olyan jól viselték magukat, hogy hírük ment mindenfelé. Mind a tizenkettõ becsületes, jó férjet talált magának, s egy esztendõ alatt mentek férjhez mind a tizenketten. A fiútestvérük nemsokára megházasodott, kapott egy olyan jó feleséget, amilyet csak kívánni lehet, s avval boldogan él ma is, ha meg nem halt.

Énekelj minden nap!



Erdő mellett estvéledtem

Erdő mellett estvéledtem,
Subám fejem alá tettem.
Összetettem két kezemet,
Úgy kértem jó Istenemet:
– Én Istenem, adjál szállást!
Már meguntam a járkálást;
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.
Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzám szent angyalát:
Bátorítsa szívünk álmát;
Adjon Isten jó éjszakát!

Találós kérdések

Erős, tán a legerősebb,
Az életnél is idősebb,
S a föld színén, a föld alatt
Meg sem állna, mindig halad.
Néha mintha szárnya volna,
Felszáll messze magasba,
S ha elunta égi útját,
Könnyei a földet mossák.

(Eső)

Finom legény vagyok,
Tű fokán átbúvok,
De ha aztán megharagszom,
Tenger vizét megszalasztom,
Fát tőből kicsavarok,
Ugyan bizony mi vagyok?

(Szél)

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig (diafilm)