2011. december 26., hétfő

Téli kifestő


Móra Ferenc: A szelek


Szeretem nagyon a déli szelet,
Ha fák hegyén szökellve integet.
A természet pajkos suhanca ő,
Csupa vidámság és csupa erő,
Piros palástos herceg, jó barát,
Tisztára söpri az ég udvarát,
Ki danolgat rá derűt, meleget –
Szeretem nagyon a déli szelet.
A keleti szellőt is szeretem,
Ha elbeszélget szelíden velem.
A harmatos hajnal leánya ő,
Ablakot tárok néki, hogyha jő:
Megfrissül minden, mire rálehel,
A tar gallyon is virágot nevel,
Könnyem letörli, mint a lágy selyem –
A keleti szellőt is szeretem.
A nyugati szelet is szívlelem,
Ki sírdogál álmatlan éjeken,
A tengereknek méla vándorát,
Ki elterítve felhőfátyolát,
Aludni küldi a sok csillagot,
Megitat erdőt, rétet, patakot,
Szomjú virágot úton, útfelen –
A nyugati szelet is szívlelem.
De lelkem fázik, szívem szomorú,
Amikor észak zordon szele fú,
Röpködve bősz süvöltözés között,
Mint óriás sas a világ fölött.
Olyankor egy repedt falú tanyán
Sokat didereg az édes anyám,
Pereg a könnye, szíve csupa bú,
Amikor észak zordon szele fú.

(1913)

Hermann Ottó így ír a seregélyről

Herman Ottó: A seregélymadár

Felhőnyi seregbe verődve száll a seregélymadár. Szétterjed, majd tömörül; hullámzik,
kavarog. A nagy madársokaság szava zúg, mint a malom zúgója.
Szőlőéréskor, cseresznyepiruláskor megszállja a felhőző seregély a szőlőt, a kertet.
Bizony, nagy akkor a kártétele, mert áll a seregély törvénye, mely egyezik a ludakéval.
Mert ha a lúd belészalad a vetésbe, akkor, mint már tudjuk, törvénye ez:

Kiki magának,
Kiki magának!

Tisztesség ne essék, mondván: talán sok embernél így van ez!
Ha pedig a seregély érés idején elborítja a cseresznyefát, vagy a hamvasodó szőlőgerezdet, akkor meg a maga törvényét zsinatolja, így:

Ki mit kaphat,
Ki mit kaphat!

Mohósága pedig akkoron keményen dézsmáló.
Nem sokat hajt a csősz kurjantására, keveset a kereplő szavára, és csak amikor a
rozsdásból közéje durrantanak, kap szárnyra, de csak azért, hogy kisvártatva visszatérjen.
Ekkor a seregély ellen való védelem helyén is van. De ez a kártétel az esztendőnek
csak egy kis részében lehetséges, amíg t. i. a seregélynek való gyümölcs érik.
Mit csinál ez a madársereg az esztendőnek többi részében? Nagy ám ennek a sora
és tanúságtétele.
A délszaki telelésből korán tér vissza hozzánk a seregélymadár s ekkor nagy foltokba
tömörülve megszállja, sőt elborítja a mezőt, a kaszálót, az ugart és szedi, szedi
pitymallattól alkonyatig a sok földi bogárságot, annak petéjét, kukacát s a jó ég tudja még mijét, mijét nem! Akkor is az a törvénye:

Ki mit kaphat,
Ki mit kaphat!

De ekkor már nem kártétel ám a műve, hanem tiszta haszon, – minden fűszál,
minden vetés, minden gazda javára.
No és azután beveszi magát a gulyába, csordába, a nyájba és a kondába. Verőfényes
időben szépen illeszkedik a legelő jószág árnyékába, szedegeti a térség bogárságát.
Jaj, de ekkor megdonog a fekete légy, hogy petéjét lerakja a jószágra, a jószág ekkor
megbogárzik. Neki iramodik, száguld esze nélkül, hogy menekülhessen a bajtól. A
pásztorembernek tenger baja támad, hogy a kezére bízott, nekivadult falkát utolérje,
helyreterelje, hogy becsülettel beszámolhasson vele. De mikoron a seregély jelentkezik és megszállja a gulyát, tudja a pásztor, hogy vége a bogárzás időszakának, tehát megpihenhet.
Mert a bogárzás után métely keletkezik a jószágon. Amikor pedig kinyüvesedik a
nyáj: akkor kezdődik a seregélymadár igazi áldása. Megszállja a barom hátát, a sertés, a juh nyüves részét: az állat pedig meg se moccan, veszteg áll, hogy szárnyas jó barátja, a seregély, szép csínján kifeszegethesse és kiszedhesse a gonosz nyüvet; akkor bezzeg bölcs felcsere a jószágnak az a seregélymadár!
Hát nem tiszta haszon ez?

(1901)



így szól a seregély...

Hogyan szólnak a madarak?

Ebben a téli szürkeségben biztosan ti is örömmel hallgattok egy kis madárcsicsergést:



A madarak szólását igyekeznek a tudósok ellesni, hogy fogalmunk legyen róla. Egy természettudós, Herman Ottó a következőképen figyelte meg:

Kőszáli sas: Hiá, hiá...!
Királysas: Krau, krau…!
Vércse: Kli, kli…!
Karvaly: Kirk-kirk, gü-gü-gü…
Berki kánya: Hi-hi-hié…!
Ölyv: Mié, mié…!
Darázs-ölyv: Kik-kik-kik…!
H éja: G iak-giak…!
Vándor sólyom: kajak-kajak…!
Fecskefogó sólyom: Gét-gét-gét…!
Erdei fülesbagoly: Bumb-rumb…!
Közönséges kuvik: Pu-ku pu-vik…!
Őrgébics: Grüü-grüü…!
Kis őrgébics: Kja-kja…
Tövisszúró gébics: Gék-gék…!
Fekete-rigó: Cziczirr, tak-tak…!
Húrosrigó: Csi-csi-dak-dak-dak…!
Fenyőrigó: Sa-sa-sa-sar…!
Kerti vörösfark: Huid-dé-dé! Huid-dé-dé…!
Fehér barázdabillegető: Czivit-czisziszi…!
Vörösbegy: Vid-vid-tek-tek-tek…
Királyka: Czit-czit…!
Erdei pacsirta: Dirli-dirli…!
Pipiske: Düdridié…!
Aranysármány: Szisziszi-szicz…!
Téli pinty: Imk-imk…!
Kenderike: Gek-gek…!
Nyári csíz: Cset-cset-düdü-hoid…!
Barátka: Fudi-judi…!
Szénczinke: Cziü, cziü…!
Erdei pinty: Hincs-hincs…!
Szarka: Sak-sak-sakerakak…!
Búbos banka: Re-re-hup-hup…!
Fekete harkály: Krük-krük…!
Tarka harkály: Gik-gik-gik…!
Jégmadár: Tiit-tit-tit…!
Gerlicze: Vurtur-tur-tur…!
Vadgalamb: Kukeruú…!
Közönséges fürj: Pittypalatty…!
Közönséges daru: Kruú, kruú…!
Erdei szalonka: Dak-dak…! Kro…kro!
Sárszalonka: He-he-he…!
Szürke gém: Kvak-kvak…!
Szárcsa: Gür-gür…!
Vadlúd: Ga-ga-giá…!
Nagy szélkiáltó: Póli-póli-lipoéli!
Fülemüle: Tio-tio-tio-tio-tio-tiotiotinx tio-tio-tio tiotinx tio-tio-tio tiotinx
to-to-to-to-to to-to-to-to-tinx tio-tio-tio-tinx tio-tio-tio-tio-tio-tio tiotinx
tio-tio-tio-tinx tio-tio-tio-tinx to-to-to-to-to-to-to-to-to-tinx tio-tio-tio-tinx.


forrás Az Én Újságom (1903/4.)



Herman Ottó (Breznóbánya, 1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.) természettudós, néprajzkutató, régész, polihisztor, politikus.
Nevezték az utolsó magyar polihisztornak is.

Énekelj minden nap!

Énekelj minden nap!

Esik a hó, térdig ér már.
Hóból épült hófehér vár.
Benne lakik egy hóember,
hócsatázni velünk nem mer.

Csináljunk egy igazán jót!
Hozzuk elő a kis szánkót!
Egyik húzza, másik tolja,
csússzunk le a domboldalba!

Szép Ernő: Hó

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.

Kányádi Sándor: Aki fázik

Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába!

Burkolóddzék bundába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik!

A teáskanna



Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.

Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.

Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.

- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!

Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet érdemelne!"

Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

2011. december 24., szombat

Karácsony


Jézus születésének ünnepe, a szeretet ünnepe. 24-én szenteste a Megváltó születésének éjjelére emlékezünk, 25-26-a karácsony ünnepe. Valószínűleg nem ezen a napon született Jézus, tudósok szerint a téli napforduló miatt került erre a napra az ünnep. Bár a keresztény vallás ünnepe, az egész világon megtartják, és a szeretet ünnepeként emlegetik.

Karácsonyi népszokások

Regölés

A regölés a téli napforduló ősi, pogánykori szokása. Férfiak jártak házról-házra és bőség, termékenységvarázsló rigmusokkal köszöntötték a háziakat. Általában karácsony másnapján, 26-án került rá sor. A néprajzkutatók a regölés dallam és prozódiai sajátosságaiban finnugor eredetet mutatnak ki ( a kutatás szerint a sámánénekkel van összefüggésben). Különféle népi hangszerekkel (duda, dob, csengő...) is kísérték a regölést, a szereplők kifordított báránybőr bundát viseltek. A regösök a házhoz való megérkezéskor a házigazdától engedélyt kérnek, hogy elmondhassák az éneket, ezután beköszöntőt mondanak, majd gyakori a csodaszarvas legenda valamely változatának elmondása, ezután következnek a jókívánságok a háziaknak és az adománykérés. Állandó szövegrész a refrén: " Haj, regö rejtem, azt is megengedte az a nagyúristen."



Eljöttünk eljöttünk Szent István szolgái, régi szokás szerint szabad megtartani.
Hej regö rejtëm, regö regö regö rejtëm.
Amoda át folyik egy sebës folyóvíz, aztat körül follja zöd selyem pázsitja,
zöd selyem pázsitján csodatevő szarvas, csodatevő szarvasnak ezer ága boga
ezer ága bogán ezër mise gyertya gyulladva gyulladjék ótadva aludjék.
Hej regö rejtëm, regö regö regö rejtëm.
Ide is mondanának egy szép legényt , kicsoda volna szép legény Varga Jóska szép legény.
Amoda át is mondanának egy szép leányt, kicsoda volna szép leány Német Rózsi szép leány.
Hej regö rejtëm, regö, regö, regö rejtëm.
Regüllük a gazdát vele az asszonyát.
Hej regö rejtëm, regö regö regö rejtëm.
Szegen lóg egy zacskó telë van százassal, felë a gazdáé, felë a regüsöké.
Hej regö rejtëm, regö, regö regö rejtëm.
Cserfa a köntösünk, zöldfa a bocskorunk, tovább is kell menni, dohányt is kell venni; jó éjszakát!


Betlehemezés

A betlehemezés a magyar paraszti hagyomány egyik legismertebb és legnépszerűbb, többszereplős, dramatikus népszokása a karácsonyi ünnepkörben. Tulajdonképpen pásztorjáték, azt a történetet meséli el, melyben Jézus születésekor a pásztorok vagy a "három királyok" ( a napkeleti bölcsek) meglátogatják a jászolban, barmok közt fekvő kisdedet és Máriát. A betlehemezők, általában férfiak, legények vagy gyerekek betlehemet visznek magukkal. Ez fából, papírból készült jászol, melyben a szent család figuráit és a jászolban fekvő állatokat ábrázolják. A dramatikus játék részei a bekéredzkedés, a háziak köszöntése, a születéstörténet felolvasása vagy előadása, adománygyűjtés. Állandó szereplők a pásztorok (külön megemlítendő az öreg pásztor) és egy angyal, illetve bizonyos vidékeken Heródes. Az erdélyi betlehemes hosszabb terjedelmű misztériumjáték, több szereplővel. Általában megjelenítik Szűz Máriát, Szent Józsefet is.




Betlehemesek

A magyar népi hagyományban Szenteste napján csak a ház körül szabadott dolgozni, a mezőn tilos volt tevékenykedni. Szintén nem volt szabad kölcsönadni, mert ez elvitte a szerencsét. Ezen az éjjelen merítették az ún. aranyos vizet vagy életvizet, melynek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Az éjféli mise alatt a pásztorok egyes vidékeken körbejárták a templomot, és zajkeltéssel (ostorcsattogtatás, kürtölés...) igyekeztek a gonoszt távol tartani. A mise után a gazdák megrázták a gyümölcsfákat, hogy bő termés legyen, illetve az állatoknak is különféle mágikus erővel bíró ételeket adtak (pl. szentelt ostyát, piros almát...),

2011. november 20., vasárnap

Tudod-e?

Miért örökzöldek a fenyők?

A lomberdők azért hullatják el nagy, lapos leveleiket, mert azok sok vizet párologtatnak el. A jéggé fagyott talajból a gyökerek nem tudják pótolni az elvesztett vizet.

lombhullató fa

A levél sejtjeit szintén a fagyhalál fenyegetné, a hidegben a sejtek szétrepednének. Ezért vetik le ősszel leveleiket a fák.


Más a helyzet a fenyőkkel. Ezeknek a fáknak keskeny, kemény, úgynevezett tűleveleik vannak. A leveleket viaszréteg borítja a gázcserenyílások besüllyedtek, így nagyon kevés vizet párologtatnak el. Az ilyen formájú levél nyáron nem annyira termelékeny, mint a lapos levél, de ősszel a fának nem kell elhullatnia őket.

fenyőerdő

Miért a fenyő lett a karácsonyfa?


Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy a fenyőfa akkor is zöld, amikor kopár és kihalt a táj.
Nálunk a karácsonyfa-állítás csak az 1800-as évek közepétől vált szokássá elsősorban a városokban. Faluhelyen a karácsonyfát a betlehemes játékok pótolták.
A karácsonyfa-állítás német szokás és gyökerei a pogány világba nyúlnak vissza. A germánok a nappalok meghosszabbodásának kezdetét - a téli napfordulót, amelyik majdnem egybeesik a karácsonnyal - azzal ünnepelték meg, hogy összegyűltek a dombtetőn vagy egy erdei tisztáson és ott bizonyos szertartások közepette addig dörzsöltek egymáshoz két fadarabot, míg az lángra lobbant. A parázsból a visszatérő Nap tiszteletére tüzet gyújtottak, a tűzbe diót, mogyorót vagy gabonaszemeket dobáltak, végül fenyőfácskákat égettek el.

2011. november 19., szombat

A hónapok régi nevei


Régi magyar elnevezések

Január - FERGETEG hava
Február - JÉGBONTÓ hava
Március - KIKELET hava
Április - SZELEK hava
Május - ÍGÉRET hava
Június - NAPISTEN hava
Július - ÁLDÁS hava
Augusztus - ÚJKENYÉR hava
Szeptember - FÖLDANYA hava
Október - MAGVETŐ hava
November - ENYÉSZET hava
December - ÁLOM hava


A hónapok régi katolikus keresztény elnevezése:

Boldogasszony hava (január)
Böjtelő hava (február)
Böjtmás hava (március)
Szent György hava (április)
Pünkösd hava (május)
Szent Iván hava (június)
Szent Jakab hava (július)
Kisasszony hava (augusztus)
Szent Mihály hava (szeptember)
Mindszent hava (október)
Szent András hava (november)
Karácsony hava (december)

Pósa Lajos: Magyar vagyok

Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!


Lerajzolta képed szívem közepébe;
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!


Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!


Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!

Tudod-e?


Hogyan keltek át őseink a nagy folyókon?

A honfoglaló magyarok és földművelő, állattenyésztő népességünk századokig nem csónakokon kelt át a nagy folyókon. Felfújt bőrtömlőket használtak, a belsejét megtöltötték ruhákkal és áruval, erre ült rá 4-6 ember. Nyírágat használtak evezőként, míg a sodrással átértek a túlsó partra. A lovakat és marhákat maguk után úsztatták.

Ajándékkészítés - Mikulás


Kattints a képre, és a nagyított változatot nyomtasd ki!


- Nyírd ki a formákat, vágd be a sárga szaggatott vonalakon!
- Csavard össze a télapó testét tölcsér formájúra!
- A piros pontokon ragasztózd meg és ragaszd össze!
- A puttonyt is állítsd össze, és a piros pontoknál illeszd össze!
- Ragasztóval erősítsd fel a szakállat!
- A kék pontokkal jelölt részeket illeszd a télapó hátába!
- A sapkáját hajtsd be a piros szaggatott vonal mentén!
- Rakj a télapó puttonyába mindenféle finomságot!

Móra Ferenc: A levelek hullása


Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:

Kergetem a falevelet,
hátamon hozom a telet,
Mosolygós a születésem,
Lucskos, sáros temetésem.


Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba, bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.
Az embernek azt üzeni:
—Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő, lehet szüretelni, szántani, vetni. Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat. A madaraknak küldi az ősz a legsürgősebb postát:
Készüljetek, fecske, gólya:
Itt az óra indulóra!

Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:

Búsulnak a virágok,
Szegénykék betegek,
Nincs messze már halálok,
Mert a tél közeleg.


Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.

Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
– Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Mondókák az esőről


Csepp, csepp, esőcsepp,
Szomjas a föld, itasd meg!

--

Esik eső, új-jú-jú,
Hozzá még a szél is fú.
Ha esik is, mind hiába,
El kell menni óvodába.

--

Ess, eső, ess,
Három hétig ess!
Hullj a rétre,
A vetésre,
Ess, eső, ess!

--

Esik eső ja-ja-jaj,
mindjárt itt a zivatar.
Tüzes villám cikázik,
aki nem fut, megázik.

--

Én kis kertet kerteltem,
bazsarózsát ültettem.
Szél, szél fújdogálja,
eső, eső veregeti, hú!

--

Esik eső, csöpörög.
Paprikajancsi nyöszörög.
Hát az öreg mit csinál?
Hasra fekszik, úgy pipál.

Kányádi Sándor: Esőleső

Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.

Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.

Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föd el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.

Jó téli búvóhely a fatörzs

A fekete cirpelőfutó a lombos erdőkben él. A még lábon álló fák kérge alatt, de sokszor a már kidőlt rönkökben telel át.


A hideg téli napokon a halottnak látszó erdőben is az élet számtalan nyomára bukkanhatunk. Elég lehajolni egy kidőlt farönkhöz. Ha letörünk egy darabkát a fellazult kéregből, valóságos állatsereglet tárul a szemünk elé. Az áttelelő rovarok egy része ugyanis itt bújik meg a hideg időjárás elől.
A rovarok a hideg időszakot sajátos módon vészelik át. A téli nyugalmi állapotban csökken testük víztartalma, ugyanakkor testfolyadékukban megnő bizonyos anyagok (például a különböző cukrok) töménysége. Ennek következtében a keményebb fagyokat is túlélhetik, hiszen a testükben tárolt víz csak igen alacsony hőmérsékleten fagy meg. Vagyis hasonlóan az autók hűtővizébe kevert fagyállóhoz, a rovaroknak is a testfolyadékuk nyújt védelmet a téli hideg ellen.

Énekelj minden nap!


Ősszel érik babám a fekete szőlő

Ősszel érik, babám a fekete szőlő,
Te voltál az igazi szerető,
Bocsáss meg ha vala, valaha vétettem,
Ellenedre babám rosszat cselekedtem.

Jaj, de szépen zöldell a rimóci határ,
Közepibe legel egy kis bárány,
Közepibe gyöngyen legel egy kis bárány,
Jaj, de csinos büszke a rimóci kislány.

Kinek varrod babám azt a hímzett kendőt,
Neked varrom, hogy legyél szeretőm,
Négy sarkába négy szál fehér rozmaringot,
Közepibe babám, hogy szeretőd vagyok.



2011. november 18., péntek

Borsszem Jankó

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, egy falu. Volt a faluban egy házaspár, aki sokat búsult amiatt, hogy nekik három leányuk volt, s azokat elrabolta a sárkány, s most már nekik nincsen egy gyermekük sem. Kivált az asszony sírna még ma is, ha csudálatos módon egy fia nem született volna. De született, mégpedig, amint mondám, csudálatosan, mert mikor egyszer az asszony reggel a házat seperte, lelt egy borsszemet, lenyelte, s amint nyelte, felfohászkodott, hogy bárcsak az isten egy akkora fiat adna neki, mint egy borsszem. Hát harmadnapra született is egy fia, de az csak akkora volt, mint egy borsszem, s azért elnevezték Borsszem Jankónak.

Jankóból pedig hamar ember lett, mert harmadnapra már beszélt, már futkározott a házban, evett-ivott magától. Egyszer azt mondja az anyjának:

- Édesanyám, igazán mondd meg nekem, volt-e nekem valaha néném vagy bátyám.

- Igazat mondok, édes fiam - sóhajtott az anyja -, bár előre tudom, hogy tégedet elveszítlek miatta - s elmondotta, hogy volt még három leánya, de a nagyobbikat a háromfejű, a közbensőt a hatfejű, a legkisebbiket meg a tizenkétfejű sárkány ragadta el ezelőtt pár esztendővel.

- Elhiszem, anyám - azt mondja Jankó -, de most már mondd meg azt is, hogy hol találom meg őket, hova menjek utánuk.

- Megmondom azt is - azt mondja az anyja. - Van az erdőn egy mély lik a föld alatt. Van az udvarunkon egy körtefa, amelyik minden éjjel azon a likon leszáll a másvilágra, s csak reggel jön haza. Ezen a fán jöttek fel a sárkányok is, s vitték el a három nénédet egymás után három éjjel.

- Jól van - azt mondja Jankó -, most menj el, édesanyám, süss nekem igen hamar a tejeddel útra három pogácsát, addig, amíg kimegyek apámhoz a mezőre, hogy elbúcsúzzam tőle.

Ott termett Jankó, ahol nem is vetettek. Egyszer csak hallja az apja, hogy valaki nagyban rikoltoz:

- Csá, Daru, csá, te Szilaj, hó meg, Binda a barázdában!

Hát látja, hogy sürög-forog mind a négy ökör, mint a szél, alig győzi az ökrök után az ekeszarvat fogni. De azért a munka igen jól folyik, a barázda egyenes, mint a nyíl, hiba sehol sincs. Néhány perc, hát a földje, egy egész hold, meg van szántva.

- Istenem - kérdi -, micsoda dolog legyen ez?

- Én vagyok, apám - feleli Jankó -, ugye, tudok hozzá?

- Tudsz, fiam, tudsz, de ki vagy, hol vagy?

- Itt vagyok, az eke szarvát fogom, hát nem látja, hogy én vagyok? - feleli Jankó.

No, végre, addig s addig néz, amíg meglátja az ő Borsszem Jankóját.

- Hát te vagy az, kicsi fiam? Gyere, hogy vegyelek le onnat! Leesel, fiam!

- Nem, apám, ne féltsen engem. Búcsúzni jöttem. Megyek a három néném után. Három esztendőre, mától kilenc napra vagy hazahozom őket, vagy ne is várjon soha idehaza engem - akkor az esztendő három napból állott.

No, egy szó mint száz, kezet szorít Jankó, s megy haza. Egy pillanat alatt megeszik vacsorára vagy hat nagy pogácsát, hármat tarisznyájába tesz, botot vesz a kezibe, anyját megcsókolja, s felugrik az udvarukon levő körtefára. Éppen jókor, mert a fa éppen indulóban. El be vele a nagy erdőbe, ágon-hegyen be a likba, pont éjfélkor helyt volt a föld alatti világban. Ott leszáll a fáról, leheveredik a fűbe, hogy nyugodja ki magát.

Nem sokáig nyugodott Jankó, mint akinek nagy dolga van elvégezni való, jókor reggel, mikor még alig villámodott, néz szerteszéjjel, jobbra-balra, dörgöli a szemét, hogy jobban lásson, amíg végre addig vizsgálódik, hogy meglát távolról valami fényeset, mint egy ragyogó csillag. Azonnal arra veszi útját, s megy, megy, délelőtt tizenegy órára pontban odaért. Hát látja, hogy az egy fényes rézből épült vár, ami forog szüntelen, mint egy lefektetett kerék a malom korongján.

Tűnődik, gondolkozik magában, hogy hogy lehetne bejutni abba a fényes várba. Töri az eszét szinte egy óráig. Már-már azon volt, hogy vesz egy nagy szálfát, s azzal, mint a molnárlegény szokta a malomkereket megállítani, ő is megakasztja a sarkonforgó várat, amikor szerencséjére álló délkor az is egyszeribe megállott. No, ez tetszett Jankónak, a kapuhoz futott, csakhamar benyitja, s megy egyenesen a legfényesebb palota felé. A palota ablakában meglát egy szép úriasszonyt, olyanformát, mint amilyenek itt a földszínen vannak. Köszön neki, felel is az úriasszony az ismeretes, rég nem hallott szóra. De hogy nem látja a köszönőt, azt mondja:

- Akárki légy, hallom, hogy magyarul beszélsz, én is magyar vagyok. Gyere, siess fel a palotámba, hogy tarthassalak jól, s azután haladj tovább, amíg férjem, a háromfejű sárkány, haza nem jön, mert ha itt kap, nem kegyelmez az életednek.

Ebben a szempillantásban lesuppan a magasságból egy nagy rézbuzogány, éppen egymázsás, Jankó mellé. Jankó kérdi:

- Miféle dolog ez?

Az úriasszony most már észrevette Jankót, s azt mondja neki:

- Siess, rejtsd el magad valahova, mert ez annak a jele, hogy a férjem egy mérföldre van. Olyankor mindig hazadobja a buzogányát, hogy azalatt, amíg jön, az asztal terítve legyen, s az étel se hideg, se meleg ne legyen.

De Jankó nem azért jött, hogy elbújjon. Kapja magát, felkapja a buzogányt, megtekerinti a feje felett kétszer-háromszor, s úgy kidobta a várból, hogy éppen két mérföldre esett le. Látja ezt a sárkány, bámult rajta, de nem volt egyéb mit tenni, utánaballagott a buzogánynak, és most az egyszer a vállán vitte haza.

Jankó pedig ezalatt felmegy a palotába, köszönti a nénjét, előveszi a tarisznyájából a pogácsát, s kínálja belőle. Alighogy megkóstolta, azonnal ráismert:

- Jaj, ez éppen az anyám tejével van sütve!

- No, egyél hát belőle, mert én éppen az öcséd vagyok. Utánad jöttem, hogy megszabadítsalak.

- Jaj, kedves öcsém, mit gondolsz, hiszen az én férjem, a háromfejű sárkány, ha itt kap, elevenen befal téged.

- Meglátjuk, néném - szólott Jankó -, vagy meghalok, vagy megszabadítalak. Én megígértem anyámnak, s megtartom a szavam.

Ezalatt közelgett a sárkány. Az asztal megterítve, három nagy pogácsa rézből, három kád tej forralva készen várta a gazdát. Ez volt a rendes ebédje.

Megjön a sárkány. Még be sem lép jól a küszöbön, azt mondja:

- Piha, milyen emberbűzt érzek! Ki van itt, asszony, a háznál?

Az asszony szólott volna, nem is, félt, sárgult pirult, nem tudta, mit mondjon. Ha megmondja, elárulja az öccsét, ha nem, neki lesz vége.

Jankó azonban nem sokáig búsította a nénjét, hanem amíg a nénje habozott, ő addig előállott.

- Jónapot, sógor, én vagyok itt, azért jöttem, hogy meglássam a nénémet.

- Piha, de kicsi ember vagy, sógor! Nem is tudom elképzelni, ki hajította a buzogányomat olyan messzire. Tudom már, hogy nem te.

- Lassan, sógor - felel neki Jankó -, kicsi a bors, de hatalmas! Tudod-e, hogy én Borsszem Jankó vagyok?

- Hallottam híredet - azt mondja a sárkány -, de ma itt hagyod a fogadat, mert ma megküzdünk egymással. No de gyere, egyél, igyál, mert hidd meg, nagy dolgod lesz még ma.

Jankó nem hívatta magát kétszer, asztalhoz ült, a rézpogácsából kettőt csakhamar feltörmölt, amíg a sárkány egyet csak nyámmogott, a kád tejeket pedig egymás után úgy felhajtotta, mintha csak egy kispohárral lett volna.

- No, sógor, készen vagyok, köszönöm az ebédet. De lássunk dologhoz, küzdjünk meg. Hívtál az előbb!

A sárkány forrott mérgében, nekitürkőzik, s kimennek az udvarra. Megragadja Jankót, felemeli a feje felibe - könnyen tehette -, s úgy vágja sógorát a földre, hogy Jankó éppen térdig süllyed a földbe. De Jankó se rest, kapja magát, kiugrik a földből, fogja az otromba sárkányt, felemeli a földről, megkanyarítja kétszer-háromszor, s úgy vágja földhöz, hogy éppen nyakig süllyedt el. Akkor kapja a nagy rézbuzogányt, úgy veri fejbe, hogy a háromfejű sárkány még jajt se tudott mondani. Bámult rajta a nénje, de azért még tovább is aggódott az öccse sorsán.

- Öcsém - azt mondja neki -, ennek a sárkánynak még van két bátyja, az egyik hatfejű, a másik tizenkétfejű. Azok bosszút állnak rajtad.

- Meglátjuk, néném - azt mondja Jankó -, most kinyugszom magam, s holnap hajnalban megyek, hogy a másik két nénémet is felkeressem.

Úgy is lett. Jankó másnap még virradat előtt talpon volt, s kiment a rézvárból. Felhágott egy dombra, körülnézett, s meglátott nagyon-nagyon messze egy a tegnapinál tündöklőbb csillagot. Már előre tudta, hogy az az ezüstvár, a hatfejű sárkány vára. Meg se nyugodott, amíg oda nem ért. Ez a vár is álló délkor megállapodott, és így Jankó bemehetett, s csakhamar felment a legfényesebb palotába, ahol a nénje az ablakban ült, és hímet varrt. De ahányat öltött, annyi könnycseppje hullott rája. Siratta rabsorsát a másvilágon. Ráköszön Jankó:

- Ne sírj, néném, utánad jöttem. Tűz-víz, élek-halok, de bizonyosan megszabadítalak téged.

Zsupp, jön a kétmázsás ezüstbuzogány, s jelenti, hogy a hatfejű sárkány két mérföldre közelített immár. Jankó csavarint egyet a kétmázsás buzogányon, s visszaveti a sárkánynak éppen három mérföldre. Azt mondja a sárkány:

- Ugyan nagy vitéz lehet az én házamnál, talán éppen maga Borsszem Jankó. Akárki lesz, de megadom az övét - mormogta bosszúságában, de mit volt mit tenni, csak utána kellett menni a buzogánynak, vállára vette s hazaindult.

Ezenközben Jankó elővette a tarisznyáját, elé belőle a pogácsát, kínálja a nénjét. Az is, mihelyt megkóstolta, ráismert az anyja tejére, s Jankót öccsének ismerte el. De mármost azon aggódott, hogy hova rejtse el, nehogy a sárkány megölje. De Jankó nem olyan fiú volt, hogy elbújjék akárki elől. Alig érkezett meg a hatfejű sárkány, eleibe áll Jankó s köszönti:

- Jónapot, sógor! - úgy megszorította a kezét, hogy nagyot ordított a sárkány fájdalmában.

- Hát te semmi, te volnál az én sógorom? Te tudtad volna tegnap a bátyámat megölni? No, akárki vagy, akármi vagy, készülj a halálra! Most megadom a tiedet.

- Nosza, sógor - azt mondja Jankó -, éppen azért jöttem, hogy meglássuk, mit tudsz a vitézséghez!

Ki az udvarra, s összefogózik az egymást horgos szemmel néző két sógor. "No, szegény Jankó, most te sem a háromfejű sárkányt leled" - gondolta Jankó magában. S szinte rosszul is járt, mert a sárkány felemelte őt hat ölnyire, és úgy ütötte a földhöz, hogy ha a lábát széjjel nem veti, keményen nem tartja, nyakig süllyedt volna a földbe. De Jankó nem akármilyen küzdő volt! Megragadja a sógort, forgatja ide s tova, s amint látja, hogy itt többet ésszel, mint erővel, kaszát vet a sárkánynak, kiüti a lábát alóla, s úgy taszítja földhöz, hogy elszédül bele. Akkor Jankó kapja a buzogányt, használja az időt, s úgy üti hátba a sárkányt, hogy az meghalt tartozatlanul.

- Úgy kell neked - azt mondja Jankó -, most nem én vagyok, ugye, a semmi?

S azzal sietett fel a palotába, ahol a nénje ezer aggodalommal várta, már az asztal terítve számára. Jankó nem sokat kérette magát, hozzáült, s hozzá is látott ételhez, italhoz, azután lefeküdt, hogy nyugodja ki magát.

Reggel még virradat előtt ismét talpon volt, s útnak indult a legkisebb nénje felkeresésére. Most nem sokáig kellett vigyázkodni, mert a tizenkétfejű sárkány vára aranyból volt, s Jankó azt gondolta; hogy a felkelő nap, amikor meglátta. Ment, mendegélt Jankó, s hát éppen álló délben érkezett meg, amikor a forgó aranyvár megállott. A hárommázsás buzogány tiszta aranyból éppen akkor zsuppant le, amikor a nénje palotájához ért, s azt ő minden hímezés nélkül négy mérföldre hajította vissza.

Amíg a tizenkétfejű sárkány a buzogánya után cammogott, s a vállán három mérföldről hazaemelte, Jankó addig megismertette magát a nénjével, s elmondta, hogy ölte meg a három- meg a hatfejű sárkányt, s elmondta azt is, hogy ugyanezt szándékozik tenni a tizenkétfejűvel is. De a nénje azt mondta, hogy most az egyszer ne próbáljon, mert a tizenkétfejű sárkányt még senki le nem győzte, hanem inkább bújjék el egy szegletbe. De Jankó nem volt ijedős legény, s megnyugtatta a nénjét, hogy csak hagyja reá a dolgot, majd eligazítja ő.

No, ő el is igazította, hogy nem volt köszönet benne. Megállott az aranyvár kapujánál a mezőn, s ott várta a tizenkétfejű sógorát. Nem sokat késett az, s előre forrott mérgében, mert már tudta, hogy a sógora jött ellene, hogy a nénjét elvigye tőle. De mennyire bámult, mikor látta, hogy Jankó nem egy óriás, hanem csak akkora, amekkora lehetett. Nem is köszönt neki, hanem fogta a buzogányát, s úgy vágta hozzá, hogy a föld is felszakadott utána. Jankó azonban az efféle elől, mint a bolha, félreugrott, s amíg a sárkány a buzogányt felemelte volna, nyakában volt Jankó, s egy pillanat alatt tizenegy nyakát tekerte ki, csak a tizenkettediket hagyta meg. A sárkány látta, hogy vége van, ha szépen nem szól Jankónak. Kérni kezdte hát:

- Édes sógor, kérlek szépen, csak ezt az egy fejemet hagyd meg, mindent megteszek, amit kívánsz.

Jankó nem volt rosszlelkű ember, megegyezett a sárkánnyal, s az élete válságában megmondta, hogy van a palotájában a pohárszék tetején egy aranyvessző. Ilyen vessző van ezüstből s rézből a másik két nénjénél is.

- Vedd csak a vesszőt - azt mondja a sárkány -, üsd meg vele a váramat, s lesz belőle egy aranyalma. Tedd a zsebedbe, s viheted magaddal, ahová akarod, s ahol akarod, hogy használd, tedd le a földre, üsd meg a vesszővel, s vár lesz belőle, amilyen volt.

Jankónak sem kellett több, szaladt a nénjéhez, vette az aranyvesszőt, s hogy a nénjét a várból kivezette, megsújtotta az aranyvesszejével, s a vár nyomban aranyalmává változott, akkor a zsebébe tette, s vitte magával. Így tett az ezüstvárnál is, így a rézvárnál is.

Vitte magával a három nénjét, amíg elért a világ kapujához. Itt abban állapodtak meg, hogy a körtefán menjen ki az egyik, az hozzon hosszú kötelet s egy nagy zsákot, s rendre húzzák ki egymást.

Jankó két nagy hibát tett szeretetből. Egyik az volt, hogy az almát s a vesszőt visszaadta mindenik nénjének, a másik az, hogy utoljára akarta magát kihúzatni. De a nénjei nem voltak jólelkűek, attól féltek, hogy Jankó még el is veheti tőlük a kincseket, s elhatározták, hogy mikor Jankót félig kihúzták, visszaeresztik. De Jankónak még volt egy kicsi esze, élt a gyanúperrel, s azért maga helyett a buzogányát tette a zsákba, hogy lássa meg, milyen indulatú nénjei vannak. Azok pedig a zsákot visszaejtették, s ha Jankó beleült volna, mind szilánkra szakadott volna.

Immár szegény Jankó egyedül maradott az alsó világban. Kimenni nem tudott, mert nénjei otthon az alvilágba járó körtefát kivágatták s elégették, nehogy Jankó azon valahogy vissza jöjjön a hazájába, s őket megtalálja. Amint így búslakodik magában, egyszer csak hall valami keserves madársírást. Odasiet, hát látja, hogy egy nagy kígyó, mint egy kötőrúd, tekeredik egy magas fára, ahol griffmadárkák voltak. Odamegy Jankó, s egyszeribe úgy leüti onnan a kígyót, mintha nem is lett volna. Mikor ez megtörtént, felmászik a madárfiakhoz, s azok köszönik neki a jót, hogy az életüket megmentette, s azt mondják:

- Hát még apánk s anyánk mikor hazajön, hogy meghálálják! Amit éppen kívánsz, mindent megtesznek! De gyere, bújj a szárnyunk alá, amíg hazajönnek, mert apánk s anyánk örömében, hogy meglát minket, hogy élünk, elnyel téged.

Éppen jókor, mert az öregek csakugyan jöttek, s mikor látták, hogy a fiaikat a kígyó nem ölte meg, úgy örültek, hogy csuda. Mikor az örömük kezdett egy kicsit csendesedni, előmutatták a fiak Jankót. Csak egy kicsi híja volt, hogy fel nem falták szegényt.

- Kérj vitéz, ami kívánsz, mindent megteszünk - azt mondták neki:

Jankó azt kérte, hogy vigye ki őt valamelyik a felső világba. Meg is lett. A vén griffmadár feltarisznyált egy bivalyt megnyúzva, s meghagyta Jankónak, hogy mikor visszanéz, mindig vessen egy darabot a szájába.

Repült már a griff felfele, Jankó a hátán. Vetette a húst mindegyre, amíg az egész bivaly elfogyott, s még mindig nem voltak a kijáró liknál. Egyszer néz hátra a griff, s hogy nem volt hús, kapja magát Jankó, s vág a saját cobókjából. Azt is elnyeli a griff, s abban a pillanatban már a földön is voltak.

- Miféle húst adtál utoljára? - kérdi a griff.

- A cobókomból vágtam - azt mondja Jankó.

- Gondoltam - felelé a griff -, mert igen édes volt - azzal a helyére tette a húst, reáfújt, s egy pillanat alatt odaforrott.

Jankó megköszönte a griffmadárnak a szíves segítséget s hazament. Nénjeitől a várakat elvette, s őket büntetésből kicsapta a világba, elvett egy királyleányt, s még ma is él, ha meg nem halt. Legyen a kigyelmetek vendége holnap, s ha nem jönne, a részét adják a mesemondónak.

Irinyi János és a biztonsági gyufa

Kevés olyan találmány létezik, amely annyira ismert és mindennapi használati tárggyá vált volna, mint a gyufa. Ez az apró kis eszköz szinte fogalomként él az emberek tudatában, jóllehet ma már a gázgyújtók és az elektromos gyújtók korában egy kissé háttérbe szorult a használata. Feltalálója, illetve továbbfejlesztője Irinyi János volt.


Irinyi János (1817-ben született) még csak vegyészhallgató volt, amikor a zajtalan és robbanásmentes, biztonsági gyufát kitalálta. Az ötletet tanára sikertelen kísérleteiből merítette hozzá. Aztán persze ő maga is sokáig kísérletezett, mígnem odáig jutott, hogy gyufája biztonságos volt. Talámányát 1836-ban szabadalmaztatta. Majd 1840-ben Pesten megalapította az első magyar gyufagyárat, amely 1848-ig működött.



A tűzgyújtás története:
• Az ősember könnyen gyúló anyagban (száraz tapló, moha) hegyezett végű fapálcák gyors pörgetésével élesztett tüzet.
• Évezredek múlva az ókori emberek kovakőből csiholtak szikrát.
• Később hegyi kristályból vagy üvegből készítettek lencsét. Ezzel a Nap sugarait egy helyre összpontosították, s egy gyúlékony anyagot lángra lobbantottak vele.
• A 18. század végén kezdték tűzgyújtásra használni az akkor már száz éve ismert fehér foszfort, amely levegőn vagy gyenge dörzsölésre meggyulladt.
• Az első dörzsgyufák robbanásszerűen gyulladtak, rettenetes bűzzel és néha nagy lánggal égtek. De nemcsak ezek a kezdetleges gyufák voltak veszélyesek. Az első években a gyufagyárakban is rosszak voltak a munkakörülmények, és dolgozók nagy számban kaptak foszformérgezést.

Benedek Elek: A kecskebékák királya

Elmondom nektek egy-két szóval, mért van a kecskebékák királyának púp az oldalán.

Réges-régen, még az ántivilágban lehetett, a kecskebékáknak is volt királyuk, hanem ezt csak úgy hallották az emberek hírből, de nem tudták, hogy melyik a király közülük, mert mind egyformák voltak. Egyszer aztán egy király (egy igazi király) kihirdette, hogy száz pengő forintot ad annak, aki megmutatja neki a kecskebékakirályt.

.

Az egész országban csak egy táltos fiú akadt, aki miről, miről nem, elég az, hogy megismerte a kecskebékák királyát, odavezette a királyt ahhoz a tóhoz, s megmutatta:
− Ihol, felséges királyom, ez a kecskebékák királya!
Erre megszólal a kecskebékák királya:
− Brekeke, igaza van ennek a fiúnak, én vagyok a kecskebékák királya.
Na, a király egyszeribe ki is fizette a fiúnak a száz pengő forintot; de a fiún egy szál ing volt, egyéb semmi ruházat, nem tudta, hogy hová tegye a száz forinot. Látta a kecskebékák királya, hogy a fiú nem tudja, mitévő legyen a pénzével, mondta neki:
− Add ide, majd én jól elrejtem, s ha szükséged lesz rá, visszaadom.
A fiú oda is adta a pénzt, a béka lenyelte, de úgy megakadt a gyomrában, hogy sem vissza nem tudta adni, sem el nem bírta emészteni, s egy jó nagy púp kerekedett az oldalán a száz pengőtől.
Azóta könnyű megismerni a kecskebékák királyát, mert púp van az oldalán.


Őszi kifestő

A lucfenyő és a mókus

A lucfenyő sorsa, hogy karácsonyfa legyen belőle. Legalábbis abból, amelyiket külön erre a célra nevel a kertész. A nevelés több évig tart. Mert a lucfenyő, amint a nemzetség többi tagja, kezdetben nagyon lassan nő. Tíz év alatt legfeljebb két métert.

A következő évtizedekben aztán elérheti a 30 méter magasságot. De még 100-120 éves korában is nő, és akár 50 méter magas is lehet. Kúp alakú koronájáról gyorsan lecsúszik a hó. Így védekezik a sűrű hóesés és a nagy hó ellen. A Kárpátok, Alpok erdőségeiben 500 éves lucfenyők is vannak.


A fenyőerdők és városi parkok télen is vidám lakója a mókus. Nem alszik téli álmot, mert a hasa folyvást fölébreszti. Mindig éhes, mindig eleség után kutat. Kedvence a mogyoró, a bükkmakk, a fenyőmag, a gomba. Sajnos néha az énekes madarak fészkében is nagy pusztítást végez, felfalja a tojásokat, és a fák friss rügyeit hajtásait is lerágja.

A magyar népdal és népköltészet hete

November harmadik hetében ünnepeljük a magyar népdalt és a magyar népköltészetet.

A népmese a szóbeli költészet legnagyobb műfajcsoportjainak egyike, évszázadok során létrejött és alakult történet, aminek mondanivalója valami általános, örök érvényű igazság.

A népmese fajtái:


- tündérmese: csodálatos események történnek benne, rendkívüli tulajdonságokkal felruházott lények szerepelnek benne

- tréfás mese: az emberi butaságot teszi nevetségessé, sok benne a szándékos lódítás

- csalimese: a mese nem várt, szándékos módon, furcsa fordulattal fejeződik be

- állatmese: a szereplők emberi tulajdonságokkal felruházott állatok. A mesék tanulságos módon bírálják az emberi hibákat.

A meseszámok:


- három (A három kismalac)
- hét (a hétfejű sárkány)
- kilenc (a kilencfejű sárkány)
- tizenkettő (a tizenkét varjú)

Móra Ferenc: Csalimese

Jaj, de furcsát álmodtam!
Király voltam álmomban.
A koronám tök hajából,
A paripám lenge nádból
A hajaha!
Répából volt a sarkantyúm taraja.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Háborúban is voltam:
Két nagy szúnyog szállt fölöttem,
Mogyoróval lövöldöztem,
S ott maradt
Másfél szúnyog nem egész egy nap alatt.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Lábam nélkül táncoltam,
Falu tornyát eltapostam,
Szénaboglyát szétrugdostam,
S belüle
Kilátszott egy kis egérnek a füle.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Ijedtemben elbújtam,
Bújtam ebbe, bújtam abba,
Búzaszembe, kendermagba,
S haja hopp!
Kendermagba egy kis csirke bekapott.

2011. november 11., péntek

Mondókák

” Nincs szebb madár, mint a lúd,

nem kell neki gyalogút.

Télbe- nyárba mezítláb,

Úgy kíméli a csizmát.”


Népszokás:

Ha Márton neve napján ludat vágtak falun rég, ennek a mellcsontjából jósoltak.

Márton nap



Szent Márton a legnépszerűbb középkori szent.

A legenda úgy tartja, Szent Márton alázatból ki akart térni püspökké választása elől, a ludak óljába rejtőzött, azok gágogásukkal elárulták. Innen a "Márton lúdja" elnevezés.

Ilyenkor vágták le a tömött libákat, úgy tartották: "aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik. "Márton az új bor bírája, tartja a hiedelem, azaz ilyenkor már iható az új bor. Lakomák időszaka.

A krónikák szerint e nap a fizetés, tisztújítás, jobbágytartozás lerovásának napja volt. Az erdélyi pásztorok e napon kérték járandóságukat. Sorra járták a házakat, köszöntőt mondtak, nyírfavesszőt ajándékoztak a gazdának, aki megőrizte, s tavasszal az állatok kihajtására használta.




A Márton napi időjárásból következtettek a télre: "Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható. "Sokfelé azt tartják a Márton napi idő a márciusi időt mutatja. A Márton napi lakomán elfogyasztott lúd csontjából is időjárásra következtettek: ha a liba csontja fehér, és hosszú akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid akkor sáros.

Dologtiltó nap volt. Tilos volt mosni, teregetni, mert a jószág pusztulását okozta volna.

Sokfelé rendeztek Márton napi bálokat, vásárokat.

November - Szent András hava




November 25. A Katalin-ágat vízbe állítják, hogy újévre kizöldüljön.

November 30. András napja. Régen ez volt az első disznóöléses nap.

"Kövér ludakat jó pénzért eladok,
Vágom a fát, majdan tűzhöz futok,
Fürödöm, de asszonyommal nem hálok,
Tisztulok, mert jó; és eret vágatok."

(Heltai G., 1575.)

(Forrás: dr. Zimmermann István)

2011. október 31., hétfő

Ősi mesterségek - tímár

A mesterség lényege, hogy az állati nyers bőrt hosszú, több részből álló folyamat során kikészítették, majd ruhadarabokat, cipőket és eszközöket készítettek belőle.



A tímár szó az 1200-as évekből való, a timsós cserzésre utal (mely a honfoglalásig nyúlik vissza). Jelentése bőr- és lábbelikészítő.

A mesteremberek főleg a ló és a szarvasmarha bőrét készítették ki, melyet vagy frissen használtak fel, vagy sóval tartósították és kiszárították későbbi használatra.
A nyers bőr előkészítésének első lépéseként a bőrt egy vízzel teli kádban napokig áztatták, majd mésszel jól átitatták, hogy könnyebb legyen leszőrteleníteni. A szőrtelenítés eszköze a kopasztókés volt. A bőr másik oldalát lezsírtalanították, végül eltávolították róla a maradék meszet.

bőrkikészítés, a bőrök áztatásához és mésszel való szőrtelenítéséhez használt eszközök: 1. kis meszesfogó; 2. nagy meszesfogó; 3. merítő vagy fisoló; 4. bodorítófa; 5. tőke; 6. kasza; 7, falcok (1–5. Debrecen, Hajdú m.; 6–7. Nagykőrös, Pest m.)


Többfajta bőrkikészítési módszer létezik, a leggyakoribb azonban a cserzés. Cserzőanyagnak különféle növények részeit, például a szömörcét, vagy a kocsányos tölgy kérgét használták fel a benne lévő cserzősav, a tannin miatt.


A háromlépcsős cserzés folyamata

Az időigényes eljárást három, egymás mellett lévő, nagy, földbe süllyesztett kádban végezték.

Előcserzés: az első, cserző lével teli kádban áztatták a nyers bőrt 3-4 hétig

Süllyesztés
: a bőrt áttették a második kádba, és a cserzést töményebb cserzőlében folytatták további 1-2 hónapig, de a bőrtől függően akár egy egész éven át is.

Ültetés:
lényege, hogy a harmadik kádban a bőrből kiáztatták a cserzőanyagot (szíttatás), majd kiemelték, és megszárították


A bőr kikészítése

A bőrt végül kikészítették különböző vegyi és mechanikai műveletekkel. Ezt már a kikészítő, más néven a száraz műhelyben végezték.
Vegyi jellegű műveletek voltak a zsírozás, a halványítás és a festés, mechanikai jellegű műveletek pedig a szikkasztás, a körülvágás, a hántolás, a tömörítés, a puhítás és a szárítás. Mivel bőr száradás közben összezsugorodik, eldeformálódik, ennek megelőzésére rámára feszítették.
Rendkívül fontos volt, hogy száraz levegőjű helyiségben szárítsák, tárolják a bőrt, hiszen a nedvességtartalma miatt könnyen megpenészedhetett. A képeken bemutatott bajai tímárműhelyben a zsalugáteres szárítópadláson történt ez. A zsalugáterek mozgatásával tudták szabályozni a padláson lévő (mozgó) levegő mennyiségét.

Miután a bőrök tökéletesen megszáradtak, levették őket a szárítórudakról, és vízszintesen egymásra rakták. Ezután 3-4 hetenként átrakták azokat, hogy megóvják a penészedéstől. A bőrbe vissza kellett tenni zsiradékot is ahhoz, hogy azt meg lehessen munkálni.

Bőrkikészítés, a szárazműhely felszerelése: 1. tímárasztal; 2–3. taszítók a bőr simításához; 4. blandzsír; 5. hónaljmankó; 6. színelőkés; 7. vastaszító (1–4. Nagykőről, Pest m.; 5–7. Debrecen, Hajdú m.)

A bőr festése

Az, hogy mivel festették a bőrt attól függött, hogy milyen minőségű bőrről volt szó és hogy mit akartak belőle készíteni. A festőanyagok lehettek természetes és vegyi anyagok is. Az előbbiek például a berzsenyfa, sárgafa, kékfa, különböző festőbogyók, timföld, stb.

Az irhás bőrt például úgy festették, hogy vízzel elkevert timföldes festékbe, tehát oldatba mártották, majd szántották, nyújtották, végül kalapálták. Ha pácolták is, akkor az irhás bőr zsiradékát, vagy timföldet illetve különböző fémsókat használtak.

Az így kikészített bőrökből a tímárok különböző lábbeliket készítettek.

Osváth Erzsébet: Fecskerepülőtéren

A Nyár gondolt egyet és nagy titokban összecsomagolt. Elvitte az égről a kéket, a fákról a zöldet, elvitte a virágok szép színes szirmát, a napsugarak melegét és elrepült messze tájak felé.

Az Ősz csak ezt leste. Mindjárt a Nyár helyére költözött, de nem egyedül. Magával hozta barátait, a mindig mérges Szelet és a hol pityergő, hol síró-rívó Esőt.

Hűvösre fordult az idő. A legöregebb fecskék nagy gyűlésre hívták össze az öregeket, fiatalokat a fecskerepülőtérre, a villanydrótokra.

A fiatal fecskék szüleik körül csivogtak. Nem értették, micsoda nagy esemény van készülőben, bár hallották már a fecskerokonságtól emlegetni.

- Itt az ideje, hogy elköltözzünk.

De a kisfecskék, akik itt születtek, nem tudták elképzelni, hogy itthagyják puha fészküket, a gyerekeket, akikkel egy fedél alatt laktak. Az ő ereszük alól repdestek ki és be fészkükbe, onnan kukucskáltak kíváncsian ki a fogócskázó, bújócskázó kislányokra, kisfiúkra. Megszerették őket, de a gyerekek is örültek nekik. A gyülekezés előtt nem sokkal azonban a kis fecskék furcsa dolgokat láttak, amikor bekandikáltak az ablakukon. Piros, kék, sárga táskákba könyveket, füzeteket rakosgattak. ”Talán ők is elköltöznek?” - gondolták a kisfecskék. Fecskemama akkor elmesélte nekik, hogy ilyenkor iskolába készülődnek a gyerekek, ahol - mondta büszkén - róluk is tanulnak.

- És mi hova költözünk? - kérdezték a kisfecskék.

- Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok - hangzott a válasz.

Valóban. A legöregebb fecske csendet kért és fecskenyelven érdekes dolgokat mondott a fiatal fecskéknek, amikor már megtelt a fecskerepülőtér:

- Ti, akik itt születtetek, nemsokára meglátjátok majd messze-messze másik hazátokat, a mi téli otthonunkat. Itt már hidegre fordult az idő- folytatta a bölcs öreg fecske-, és mi fecskék csak a meleget szeretjük, a napsugarat. Télen tollunk nem óv meg a hótól, fagytól, elpusztulnánk, ha itt maradnánk. Ott túl a tengereken, a másik hazánkban nyár van, amikor itt hideg a tél. Kék az ég, zöld a fű, simogató a napsugár. Ott is várnak, szeretnek minket a gyerekek. De nem leszünk hűtlenek ehhez a hazánkhoz sem. Amint meghalljuk a tavasz csengetését, visszatérünk ide, a régi fészkünkbe.

Az öreg fecske ezután elhallgatott. A fiatal fecskék elámultak azon, amit a másik hazáról, a tengerekről hallottak. Izgatottan várták már az indulás idejét. Nem kellett soká várniuk - mint egy titkos jelre - egyszerre repültek fel a fecskerepülőterekről-villanydrótokról, háztetőkről a fecskék.

Egyszer csak megpillantották lent a piros, sárga, kék hátitáskás kis iskolásokat, amint búcsút integettek feléjük a magasba.

- Gyertek vissza nemsokára! - kiáltották.

De ezt már nem hallották a messze magasan szálló fecskék. Barátságos, fodros felhők kísérték őket, vigyáztak rájuk hosszú útjukon.

2011. október 24., hétfő

Móra Ferenc: A cinege cipője

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
Hűvös szelek járnak,
Nagy bánata van a
Cinege madárnak.

Szeretne elmenni,
Ő is útra kelni.
De cipőt az árva
Sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
Szalad a vargához,
Fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
Nem ér ő most arra,
Mert ő most a csizmát
Nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,
A bölömbikának,
Kár, kár, kár, nem ilyen
Akárki fiának!

Daru is, gólya is,
A bölömbika is,
Útra kelt azóta
A búbos banka is.

Csak a cinegének
Szomorú az ének:
Nincsen cipőcskéje
Máig se szegénynek.

Keresi, kutatja.
Repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"-
Egyre csak azt hajtja.

2011. április 17., vasárnap

Nyúlpapa ötlete

Egy kis falu szélén, szép liget zöldellt, melynek közepén tisztás volt, ahol egy szép házikóban éltek nyusziék: Nyúlpapa, Nyúlmama, fiuk Guszti és lányuk Réka. Szép napsütéses őszi nap volt ezen a reggelen, mikor nyúlpapa felkeltette a gyerekeket. Indultak a veteményes kertbe, hogy betakarítsák a termést, mire leesik az első hó a sok finom répa és káposzta már az éléskamrában legyen. De hatalmas csalódásban volt részük. Mikor kiértek a veteményesbe, látják ám hogy a szép nagy káposztákat ellepték a hernyók és szinte egyetlen egészséges sincs köztük. De a répákkal sem jártak jobban, mert azokat meg a férgek és a csigák rágták össze. Nyúlmama sírva fakadt, nyúlpapa pedig éktelen haragra lobbant, és megfogadta, hogy a következő esztendőben ezt nem hagyja annyiban. Keservesen nekiálltak, hogy megmentsék, amit a férgek és a hernyók meghagytak. Mihelyt végeztek hazamentek és Nyúlpapa kiadta mindenkinek a feladatát: Nyúlmamának a megmentett zöldségeket kellett elraktározni, Gusztinak és Rékának a szántóföldre kellett menni hogy kukorica , napraforgó és más magvakat szedjenek, mert a kevés megmentett zöldséggel nem húzzák ki a telet, ezért pótolni kell az éléskamra tartalmát. Nyúlpapa pedig elvonult a műhelyébe dolgozni, ahonnan hamarosan kopácsolás és fűrészelés hangja hallatszott.

Ahogy teltek el a napok, Nyúlmama és a gyerekek sokat találgattak, hogy vajon mit készíthet az édesapjuk, de nem tudtak rájönni. Egy hideg reggelen mikor a gyerekek felébredtek és kinéztek az ablakon észrevették, hogy szép nagy pelyhekben szállingózik a hó, megérkezett a tél. Reggeli után Nyúlpapa azt mondta a családnak:

- Most gyertek és megmutatom mit készítettem, úgyis kell a segítségetek hogy felállítsam az egészet.
Amikor feltárult a műhelyajtó a gyermekek csodálkozó szeme előtt három kis házikó állt a munkaasztalon. Réka örömmel kiáltott fel:
- Jajj, de szép babaházak és mindjárt három.
Nyúlpapa hangosan felnevetett és így szólt:
- Dehogy is babaházak, ezek madáretetők!
Guszti és Réka érdeklődve néztek apjukra:
- Hát az minek?
- Majd megtudjátok, ha eljön az ideje! – válaszolt Nyúlpapa. Kimentek a veteményeskertbe, és felállították az etetőket, majd feltöltötték magvakkal. Nyúlpapa így szólt a gyerekekhez:
- Ezután egész télen az lesz a dolgotok, hogy az etetőkben mindig legyen kukorica, napraforgó és búza.

Lassan telt a tél, az élelem is szűkös volt, mivel a tönkrement zöldségeket nem tudták megfelelően pótolni, de arra nagyon figyeltek, hogy a madáretetőkben mindig legyen bőségesen táplálék. Nyúlmama sokat morgolódott emiatt, de Nyúlpapa megmondta, ebből nem enged. Mikor nagy sokára eljött a tavasz mindenki fellélegzett. Nyúlék serényen munkához láttak a kertben. Nyúlpapa ásott, Nyúlmama elvetette a magokat, Guszti és Réka összeszedték a gallyakat és a gazt. Gyorsan teltek a napok serény munkával, aminek meglett az eredménye, a kertben szépen fejlődtek a növények. Nyúlmama pedig egyre csak aggodalmaskodott, hogy újból ellepik a kertet a férgek és a hernyók, de Nyúlpapa jókedvűen nyugtatgatta:

- Ezt a kertet bizony többet nem bántja semmilyen féreg! - és maga köré hívta a családját:

- Most pedig legyetek csendben és figyeljetek -, mondta. Nyúlmama és a gyerekek egyszerre csak azt látták, hogy a kert felett madarak repkednek és minden bogarat összefogdostak, ami csak árthat a veteményesnek. Csodálkozva fordultak Nyúlpapához:
- Ezt miért csinálják?
- Tudjátok egész télen, mikor nem találtak a hó alatt élelmet, mi becsülettel etettük őket, most pedig segítenek nekünk!
Mert bár nem ismerik a mondást azért „jó tett helyébe jót várj” mondta Nyúlpapa, és elindultak hazafelé. Azon az őszön hatalmas és makk egészséges zöldségeket takarítottak be, de a madarak etetéséről ezután sem feledkeztek el soha.

Zelk Zoltán: Mese a legokosabb nyúlról

Egyszer volt, hol nem volt,

túl a hegyen, túl a réten,
egy kis erdő közepében,
az erdőben egy tisztáson,
fűszálakból vetett ágyon,
ott, ahol sosem járt ember,
s egy farkas a polgármester,
ahol ezer róka túr,
ott lakott egy kicsi nyúl.

A kis nyúlnak háza nem volt,
szeme kettő, orra egy volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és jóbarátja,
minden madár jó pajtása,
így éldegélt békességben,
a kis erdő közepében.

Így éldegélt, amíg egyszer
meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s eltemették,
megsiratták, mert szerették.

Az állatok összegyűltek,

egy tisztásra települtek,
éjjel-nappal tanakodtak,
polgármester választottak.

Róka mondta: Róka legyen!
Szarvas mondta: Szarvas legyen!
Őz kiáltott: Őzön a sor!

Teli faág, teli bokor,
madár ült minden ághegyen,
s kiáltozták: Madár legyen!

Addig-addig tanakodtak,
a végén majd hajba kaptak,
míg egy nyúl szólt: Most az egyszer
nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni.
Nem tud az mást, csak szaladni,
az árnyék is megkergeti,
úgy megijed, hideg leli,
ha ág zörren, rögtön szalad,
vagy meglapul a fű alatt.

Most legyen okos az ember,
ki lesz itt a polgármester?
Szól a bagoly az ághegyen:
Az a fontos, hogy okos legyen!
Akár bátor, akár gyáva,
ész legyen a kobakjában.

Mind így szóltak: Okos beszéd!
Próbáljuk ki, ki-ki eszét...
Igen ám, de hogy próbáljuk?
Máris szólt a bagoly rájuk:
Aki becsapja a rókát,
az kiállotta a próbát!

Rajta szarvas! Rajta, őzek!
Lássuk, ki lesz a legbölcsebb!
Ki tud győzni az észtornán?
Ki tud kifogni a rókán?


Előbb az őz került sorra.

Ide figyelj, ravasz róka!
Felhők közt lakik az égen,
sohasem járt erdőn, réten,
mégis ő növeszt fűszálat,
zöldbe borít bokrot, ágat...

Nevet csak ezen a róka.
Ez aztán a nehéz próba!
Joban tudom, mint te magad,
mi volna más, ha nem a nap!

Most a szarvas került sorra.
Én aztán megfoglak, róka!
Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad...

Megint csak így szólt a róka:
Ez aztán a nehéáz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más: folyó, patak!

Most a kis nyúl került sorra.
Erre felelj, ha tudsz, róka:
ha megfelelsz, most az egyszer
te leszel a polgármester!
Nincsen szárnya, mégis repül,
fákon, bokrokon hegedül,
ha nem repül, nincsen sehol,
de mégiscsak van valahol,
nincsen szárnya, nincsen lába,
mégis a világot járja...

Töri is fejét a róka,
ennek a fele se móka,
hiába, no, nincs felelet,
mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!

Szól a nyuszi: Figyelj, róka!
Hogy mi lehet? Mi más volna?
Ismeri a nyár s a tél,
mi lehetne más: a szél!


Kis nyúl főzte le a rókát,
ő állotta ki a próbát,
az erdőben akkor egyszer,
nyuszi lett a polgármester.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

Alekszej Tolsztoj: A kérkedő nyúl


Élt az erdőben egy nyúl. Jól él nyáron, semmi gondja, hej, de télen sanyarú a sorsa - szérűre kell mennie, onnan zabot csennie.
Elmegy egyszer egy paraszthoz, parasztember szérűjére - ott van már egy falka nyúl. A mi nyulunk így beszél:
- Nem bajuszkám van: araszos bajszom, nem lábacskám, roppant mancsom, nem fogam van, agyaram van. Nem félek én senkitől.
Elfecsegték a nyulak a holló nénének, mivel kérkedett a társuk. Az pedig a nagy kérkedő keresésére indult. Rá is talált egy fa tövében. Megijedt a nagy legény.
- Holló néne, ó, jaj nekem, soha többé nem kérkedem!
- Halljam, hogy kérkedtél!
- Nem bajuszkám van: araszos bajszom, nem lábacskám, roppant mancsom, nem fogam van, agyaram van!
Megcibálta szelíden a holló.
- Ne dicsekedj máskor!
Egyszer a holló kerítésére telepedett, a kuvaszok megtámadták: húzták, tépték, rázták, cibálták. Meglátta ezt a mi nyulunk: "Segítek én rajta!- gondolta magában.
Felszökkent a dombra és ott békésen megállott. A kuvaszok észrevették, odahagyták a holló nénét, s a nyúl után eredtek. Elröppent a holló, fel a kerítésre. A nyúl meg elszaladt a kuvaszok elől. Találkozott nemsokára ezzel a nyúllal a holló néne, s lekiáltott néki:
- Nem kérkedő vagy te: igazi vitéz vagy te!

Énekelj minden nap!


Rózsa, rózsa, labdarózsa levele,
Csak egy legényt neveltek a kedvemre.
Azt is azért nevelték a kedvemre,
Kék a szeme, szemöldöke fekete.

Alig várom, hogy a nap lenyugodjon,
Hogy az égen páros csillag kigyúljon.
Ragyogj, csillag páros csillag sokáig,
Kísérj el a szeretőm kapujáig.

Csillag, csillag páros csillag az égen,
Láttad-e az én rózsámat a réten?
Láttam, bizony zöld rozmaring erdőben,
Sárga tearózsa nyílt a kezében.

Tojás - kifestő



Csináld magad!

Segíts Te, nyúl apónak és anyónak, hogy ez a tojás se maradjon "ruha" nélkül!
Színezd ezt a tojást olyan színesre, amilyenre csak kedved tartja.


Néhány szép húsvéti hímes tojás:

Végh György: Kleofás, a didergő kis tojás

Volt egyszer egy kis tojás,
Úgy hívták, hogy Kleofás.
Bimm-bamm, dáridom.

Megvette egy nyuszika,

Nyuszi lány volt: Zsuzsika
Bimm-bamm, dáridom.

Megkérdezte Zsuzsika:
"Kell-e neked szép ruha?"
Bimm-bamm, dáridom.

"Persze - mondta a tojás -,
Fázik ám a Kleofás!"
Bimm-bamm, dáridom.

Befestette Zsuzsika,
A húsvéti nyuszika:
Bimm-bamm, dáridom.

Nem fázik már a tojás:
A zöld bundás Kleofás!
Bimm-bamm, dáridom.

Ősi mesterségek: nemezkészítés

Őseink Ázsiában s egy kis ideig Kárpát-hazánkban is nemezsátrakban laktak. Ez csodálatos, kör alakú építmény. A sátor faváza nemeztakaróval volt fedve. Néhány ázsiai nép ma is ilyen sátrakban lakik.


Mi is a nemez?

Biztos, hallottál már a filc anyagról. A nemez ugyanaz, a filc német szó. Mi magyarok a nemez szót használjuk.
Annyiben különbözik a kettő, hogy a filc gyárban készül, a nemez pedig kézimunka: birka szőréből (gyapjúból) készített erős, puha, meleg anyag. A birka szőrszálai forró víz és gyúrás hatására annyira egybekapaszkodnak, hogy lehetetlen lenne széttépni, s így igen erős anyag lesz belőle.


A nemezkészítés több ezer éves hagyományunk. Az ember talán akkor figyelt föl a nemezelődésre először, amikor háziállatai szőre összegubancolódott.
Ősi juhfajtánknak, a rackajuhnak hosszú szőre alkalmas volt nemeztakaró készítésére.


Nemezből készítették a lovak hátára a nyerek alá az izzasztót is. A gyapjú beszívja a nedvességet, s így az állat háta egészséges marad, mert a gyapjú szellőzik.

Nemezből készült gyönyörű köpönyeg

2011. április 2., szombat

Csukás István: Nyuszi mese — vers

Nyuszi, nyuszi vígan játszik,
csak a két nagy füle látszik.
Hajnal óta ugrál sorba
rekettyébe, sombokorba.
Estére már nem bokázik,
iheg-liheg lassan mászik,
meg is eszik tíz-húsz torzsát,
vizet iszik három dézsát.

Csukás István: Mackómese — vers

Mackó brummog: irgum-burgum,
bundám rongyos, ezért morgom.
Elballagott a szabóhoz,
de a szabó pénzért foltoz.
A mackónak nincsen pénze,
elköltötte akácmézre.
Szegény mackó, mi lesz veled,
hogyha megjön a nagy hideg?

Csukás István: Egérmese — vers

Dohogott az egér:
sosincsen friss kenyér!
Ahogy mondom, ezér
dohogott az egér.
A boltba bandukolt,
csukva volt az a bolt.
Ahogy mondom, úgy volt,
csukva volt az a bolt.
Végül is mit csinált?
Hát morzsát rágicsált!
Egyebet nem csinált,
csak morzsát rágicsált.

Énekelj minden nap!

A szántói híres utca
Cimbalommal van kirakva.
Ha mégegyszer végigmegyek rajta,
Nótát ver a csizmám sarka.

Erre gyere, ne menj arra,
Jobb út van erre, mint arra.
Erre gyere szívem Mariskája,
Adj egy csókot utoljára.

Páros csókot nem adhatok,
Nem a te szeretőd vagyok,
Páros csókot csakis annak adok,
Kinek a babája vagyok.



Csukás István: Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Csukás István: Csiszta mókus négy élete

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, a nagy erdő sarkában volt egy nagy fa, a nagy fában volt egy odú, ott éldegélt Csiszta mókus.


Fényes volt a bundája, ami nem is csoda, hiszen állandóan tisztogatta, ezért is hívták Csiszta mókusnak, ami azt jelenti, hogy tiszta, de mivel egy kicsit selypített, mindig csisztának mondta, ezért ragadt rá ez a név. Egy nap Csiszta mókus egyedül maradt az odúban, a testvérei és a szülei már elindultak az erdőbe mogyorót, fenyőtobozt s egyéb finom mókus-csemegét keresni. Csiszta mókus utánuk kiáltott, hogy mindjárt megyek én is, csak előbb még megtisztogatom a bundámat.


Ahogy tisztogatta, meg fényesítette a bundáját, egyszer csak nagy vihar támadt! Zúgott a szél, hullt az eső, a fák hajlongtak, recsegtek-ropogtak, az esőcseppek kopogtak a leveleken. Dörgött az ég és hatalmas villámok csapkodtak a felhőkből. Csiszta mókus remegve kuksolt az odú mélyén, az orrát se merte kidugni, a fülét is befogta, a szemét is becsukta. Egy hatalmas villám belecsapott a fába! A fa kigyulladt, égett füstölögve. A füst beömlött az odúba, Csiszta mókus fuldokolva köhögött. „Ennek fele se tréfa! – gondolta. – Ebben a füstben meg lehet fulladni!”

Szédült a feje, émelygett a gyomra, a tüdeje feszülve kínlódott a füsttől, vagyis nagyon rosszul érezte magát. A nagy hőségben kezdett kiszáradni a bőre, meg a torka is. „Menekülj, Csiszta mókus! Menekülj a friss levegőre!” – bíztatta magát és kimászott az odúból. A fa törzse parázslott, égette a talpát, amíg lebotladozott a fáról. A földet forró hamu lepte el, ugrálva futott kifele az erdőből. Mikor kiért a leégett erdőből, leült pihenni egy pici csermely partjára. A csermelyben halkan csobogott a víz, Csiszta mókus száraz torokkal nagyokat nyelve rájött, hogy szomjas. Lehasalt a csermely vizére és nagy kortyokban itta a hűs, tiszta vizet. „Ez jól esett!” – sóhajtott fel elégedetten. Majd rájött, hogy éhes, ami nem is csoda, a nagy tűzben és menekülésben elmaradt a reggeli!


Fürkész szemmel kutatgatott a nagy fűben valami ennivaló után. Ide lépett, oda ugrott, de nem talált semmi mókusnak valót. „Nem baj!” – gondolta. - Ha nincs mogyoró, meg toboz sincs, keresek valami mást!” – Kotorászott a földön, s talált is egy piros bogyót. Megszagolta, megízlelte egy picit beleharapva, majd megállapította, hogy egészen jó íze van és bekapta a piros bogyót. Tovább kutatott és talált egy fehér gyökeret. „Hm. Ezt is kipróbálom!” – mondta és beleharapott a fehér gyökérbe. A gyökér keserű volt, Csiszta mókus kiköpte. „Ez nem jó! Keserű.” Ahogy így kutatgatott, meg ízlelgetett, meg kóstolgatott, elért egy rét szélére. A rét szélén állt egy kis ház. Csiszta mókus kíváncsian nézte: vajon ki lakik benne? „Legjobb lesz, ha óvatosan megközelítem. Azután meg óvatosan bekukkantok." Így is tett, óvatosan megközelítette a házikót és óvatosan bekukkantott az ajtón. Elámult a csodálkozástól, mert a házikóban középen ült egy nagy kalapú ember, körülötte meg egy szarka, egy nyuszi és egy sün volt! A nagy kalapú ember mosolyogva szólalt meg.

- Gyere be, gyere be bátran! Csiszta mókus belépett a háza, majd tétován megkérdezte.

- Te ki vagy?

- Én vagyok a gyógyító ember! – hangzott a válasz. – Ők pedig a betegeim és barátaim: a szarka, a nyúl, a sün.

Csiszta mókus most látta, hogy a szarkának lóg egy kicsit a szárnya, a nyuszinak merev az egyik lába, és a süninek meg van dagadva az orra.


- Látom – motyogta Csiszta mókus. – Ő a szarka, ő a nyuszi, ő a sün! Majd félénken megkérdezte a nagy kalapos embert.

- És én ki vagyok? Mond meg ha olyan okos vagy!

A nagy kalapos ember mosolyogva bólogatott.

- Megmondom. Nagyon fontos, hogy mindenki tudja magáról, hogy kicsoda! Nagyon fontos! Mert ha már tudja magáról, hogy kicsoda, akkor megtalálja a helyét a világban. És aki megtalálja a helyét a világban, az megtalálja az örömöt is, vagyis boldog lesz!

Csiszta mókus kicsit türelmetlenül vágott közbe.

- Mondd meg gyorsan, hogy ki vagyok!


A nagy kalapú ember összehúzta a szemét.

- Mondom, mondom. Ahogy így elnézlek, te egy ijedt mókus gyerek vagy! Mintha valami nagy veszedelemből menekültél volna! És mintha egy kicsit kificamodott volna a lábad! Semmi baj, mindjárt meggyógyítom. Gyere közelebb, ne félj!

Csiszta mókus közelebb ment. A gyógyító ember egy fehér kendővel bebugyolálta Csiszta mókus megrándult lábát.
- Így ni! Ez majd jól megfogja és melegen tartja. Most pedig egyél egy kis finom mogyorót. Szereted a mogyorót, ugye?

Csiszta mókus szaporán bólogatott, hogy nagyon szereti a mogyorót! A kalapos ember egy kis kosárkában adott neki mogyorót. Csiszta mókus vígan elropogtatta.

A szarka kíváncsian figyelte a fényes szemével.
- Honnan menekültél?

- Az erdőből, a tűzből! – mondta Csiszta mókus két ropogtatás közben.

- Jaj! – riadozott a nyuszi.

– Milyen volt a tűz?

- Forró. Meg füstös, meg kormos – felelte Csiszta mókus.

- És nem féltél? – kérdezte a sün.

- De! Nagyon féltem – ismerte be Csiszta mókus.

- És mit csináltál? – faggatta a sün.

- Féltem. Futottam. Közben köhögtem.

Csiszta mókus mosolyogva nézett rájuk.
– De most már nem félek. Meg nem futok. Meg nem köhögök. Mert itt vagyok közöttetek! És azt is tudom, hogy ki vagyok! És azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül. És ez nagyon jó!

Vidáman összenevettek, mint a régi jó barátok! A kalapos ember elégedetten nézte a kis társaságot, nagyon jól tudta, hogy a nevetés, a vidámság a gyógyulás biztos jele! Mert aki nevet, az már kevesebbet gondol a betegségre, s aki kevesebbet gondol a betegségre, az már féli meg is gyógyult! Hangosan így szólt.

- Most pedig mindenki keresse meg a helyét, ahol majd aludni fog! Én elmegyek egy kis időre.


Ahogy elment a kalapos ember, Csiszta mókus körülnézett a házikóban. Meglátott egy lapos fűzfakosarat. Odament s így szólt.

- Ez pont jó lesz! Ez lesz a hálóhelyem.

Mérges tüsszögést hallott a háta mögül.
- Nem jó! Ez nem a te helyed. Ez az én helyem – mondta tüsszögve a nyuszi.

– Én voltam itt előbb és én választottam előbb.

Csiszta mókus barátságosan nézett vissza.
- Ha tied, akkor a tied. Keresek másik helyet.

Keresett, kutatott s talált egy régi szalmakalapot.
- Ez pont jó lesz! – mondta. – Ez lesz a hálóhelyem. Mérges cserregést hallott a háta mögül.

- Nem jó! Ez az én helyem!

A szarka cserregett és gyorsan beleült a szalmakalapba.

Csiszta mókus a fejét ingatva mondta.
- Ha te helyed, akkor a te helyed. Keresek másikat.

Keresett, kutatott s talált is egy papírral tele dobozt.
- Ez pont jó lesz! – mondta. – Jó puha.

Mérges szuszogást hallott a háta mögül.
- Nem jó! Ez a puha az enyém! – mondta a sün szuszogva s gyorsan bemászott a dobozba.

- Hát akkor én hol aludjak? – sóhajtott fel bánatosan Csiszta mókus.

Nézte a nyuszi a fűzfakosárból, nézte a szarka a szalmakalapból, nézte a sün a dobozból. Először a nyuszi szólalt meg.
- Tényleg, hol aludjon? Mindenkinek van helye, csak neki nincs!

- Húzd ki a szekrényfiókot!- javasolta a szarka.

- Gyere, odaadom a fele papírt! Béleld ki a fiókot – mondta a sün.

Csiszta mókus újra vidám lett, a bánatot mintha elfújták volna! De hiszen őt itt szeretik! És mindenki segíteni akar!
- Köszönöm! – suttogta. – A fiók nagyon jó hely lesz! És egyedül az enyém! És olyan mint egy odú.

- És magadra is húzhatod, illetve tolhatod, ha egyedül akarsz lenni! – rikkantotta a szarka.

Egymásra mosolyogtak s lassan elaludtak. Csend lett, csak a szuszogás,makogás, cserregés hallatszott. Így éltek, éldegéltek a kis házban, barátságosan, szeretetben! Mindenkinek megvolt a helye, de azt is érezték, hogy a házikó a közös helyük, vagyis mindenkié! A gyógyító ember elégedetten figyelte őket, ahogy segítették egymást a mozgásban, a gyógyulásban. A nyuszi és Csiszta mókus a szarkát tanítgatta repülni. Mégpedig úgy, hogy a nyuszi felült a székére, Csiszta mókus meg a földről felnyújtotta neki a szarkát. A nyuszi meg feltette az asztalra.


- Hajrá! Most repülj! – bíztatták.

A szarka billegve lerepült az asztalról a földre.
- Tudok repülni! – cserregte büszkén.

- És az én lábam is erősödik közben! – makogta a nyúl.

- Meg az enyém is erősödik! – hencegett Csiszta mókus. – Olyan erős, mint a vas!

- Meg mindnyájan szívjuk a jó levegőt! – vigyorgott a sün.

Kacagva, nevetve mondogatták, hogy mi minden jót lehet még csinálni a jó levegővel. Olyan volt, mintha egy új játékot találtak volna ki.

- Ne füstöt szívj, jó levegőt! – kezdte újra a sün.

- A füst mérgezi a tüdőt! – mondta a nyúl.

- Aki mozog, már nem beteg! – cserregte a szarka.

- Egészséges minden gyerek! – fejezte be Csiszta mókus.

Mikor a végére értek, csodálkozva néztek egymásra.
- Ez olyan, mint egy vers! – jelentette ki a nyúl.

- Milyen vers? – kérdezte a szarka.

- Gyógyító vers! – mondta bölcsen a sün.

Telt az idő, múlt az idő, minden reggel elszavalták a gyógyító verset s talán ezért, de mindnyájan teljesen meggyógyultak. A szarka tudott repülni, a nyuszi ugrálni, Csiszta mókus fára mászni és a süninek lelohadt a dagadt orra!

Egy reggel ám történt valami, nagyon rossz történt! A gyógyító ember elment hazulról, járta az utat, figyelte, hogy hol van beteg állat. Alighogy elment, két gonosz képű, szakállas tolvaj lopakodott a házhoz. Benéztek az ablakon s látták, hogy nincs otthon a kalapos. Csúnyán röhögve besurrantak az ajtón. Csiszta mókus fel sem tudott ocsúdni, mikor gyorsan elkapták s beledugták egy ládába. Ugyanilyen gyorsan megfogták a szarkát, a nyuszit és a sünit is és beledugták a ládába. Az egyik torzonborz lezárta a láda fedelét s két oldalt fogva a ládát, elinaltak.

A tolvajok háza egy bozótosban volt, egy piszkos, elhanyagolt faház. A faházban kinyitották a ládát, de előbb jól bezárták az ajtót s az állatok kimásztak. Rögtön megcsapta az orrukat a bűz, az állott cigarettafüst, a ház tele volt csikkekkel, hamuval, porral és piszokkal. Mivel a tolvajok egyfolytában dohányoztak, fújták a füstöt, mint a gyárkémény! Most is ott lógott a szájukban a cigaretta, még a ruhájuk, de még a bőrük is bűzlött a cigarettafüsttől.

- Hehe! – röhögött a soványabbik tolvaj. – Kértek egy slukkot? Egy szippantást? Na?

És feléjük nyújtotta az égő cigarettát. Csiszta mókus rémülten hátrált, a többiek is az orrukat fintorgatták.


- Várj a cigivel, az idomítás később jön! – mondta a dagadt tolvaj.

– Először elmondom, hogy miért vagytok itt. Először is foglyok vagytok,

vagyis rabok! És azért vagytok itt, mert művészeket faragunk belőletek. Mégpedig cigarettázó művészeket! Hehe! Az lesz ám a világszám! A cigarettázó nyúl! A cigarettázó mókus! A cigiző sün! A cigiző szarka! Haha! Óriási produkció! El is kezdjük az idomítást. Elővett egy cigarettát s rágyújtott.
- Tátsd ki a szád! – mondta Csiszta mókusnak.

Csiszta mókus a fejét rázta, hogy nem tátja. A dagadt tolvaj gonoszul megfogta Csiszta mókus fejét, megszorította a füle tövénél, mire az fájdalmában kitátotta a száját. A dagadt tolvaj gyorsan beledugta a cigarettát.

- Szívjad! – s megint megszorította a fejét.

Csiszta mókus fuldokolt a füsttől, köhögött, a szemébe könny szökött. A dagadt tolvaj legyintett.

- Majd holnap folytatjuk! Van idő. Gyerünk, nézzünk körül a faluban, hogy mit lehetne még lopni. S kimentek a faházból és jól bezárták az ajtót. Csend volt, az állatok hallgatóztak.

- Elmentek! – suttogta a szarka.

- Mi is menjünk! – könyörgött a sün.

- Szökjünk meg! – mondta a nyúl.

- Megszökünk! – jelentette ki Csiszta mókus.

- De hogyan szökünk meg? Bezárták az ajtót! – mondta szomorúan a sün.

Csiszta mókus körbejárt a szobában, de nem volt sehol egy nyílás, nem volt sehol egy lyuk! Megállt és diadalmasan mosolygott.

- Megvan! – rikkantotta. – Alagutat ásunk! Ott a fal tövében. Nekiláttak, ástak, kapartak, kotortak és lapátoltak, az alagút egyre hosszabb lett s egyszer csak kint voltak a házból!

- Szabadok vagyunk! – kiáltott fel Csiszta mókus. És hatalmasakat lélegzett a friss levegőből. A többiek is követték, jól kiszellőztették a tüdejükből a cigarettafüstöt. Mikor már tele volt a tüdejük jó levegővel, megszólalt a nyúl.


- Hova menjünk?

- Az erdőbe! – mondta Csiszta mókus. – Gyertek utánam, mutatom az utat!

Mentek, mentek, míg elértek az erdő szélére. Csiszta mókus örömmel nézte, hogy az erdő újra kizöldült!

- Itt vagyok! – suttogta. – Visszajöttem! Sok-sok tapasztalatot szereztem! Bár még mindig kicsi vagyok, de máris négy életem volt. Bizony! Először volt a tűz. Azután megtudtam, hogy ki vagyok. Azután voltam beteg. Azután fuldokoltam a füstben. De minden jó, ha a vége jó!

A többiek ámulva hallgatták Csiszta mókust.
- Nahát! Micsoda okos! – ámuldozott a szarka!

- Nekem is négy életem volt? – kérdezte a sün.

- Neked is! Együtt voltunk a rosszban! Együtt leszünk a jóban! – nevetett rá Csiszta mókus.

S hatalmasakat lélegezve a jóízű erdei levegőből, cserregve, meg makogva, szuszogva meg lihegve bementek a kizöldült erdőbe.