2011. január 14., péntek

Schmidt Egon: Trillák januárban

Amikor a behavazott téli erdő felett néhány percre megnyílnak a mélyen járó szürke fellegek, és bágyadtan mosolygó arcával előbukkan a januári nap, az egyik öreg tölgy magas ágán hangos „vi-vi-vi-vi-vi” kiáltással és gördülő, néha egymásba folyó trillákkal tavaszt kiált a csuszka. Nem nézi a naptárt, a behavazott ágakat, a hőmérő fagypont alatt tanyázó higanyszálát, a puhán simogató napsugarak, ha csak pár percre is, de a tavaszt lopják apró szívébe. Mozdulatlanul ül az ágon, csőre felfelé irányul, miközben egyik trillát a másik után bocsátja a szél szárnyára. Aztán elhallgat, lejjebb röppen, és futkosni kezd a fatörzsön. Felfelé, majd fejjel lefelé.

csuszka
A csuszka trillái talán, sőt biztosan nem versenyezhetnének a fülemülék csattogásával vagy a fekete rigók édesbús, flótázó strófáival, én mégis mindig felkapom a fejem, ha a téli erdőben járva meghallom valahol. Januárban, amikor még oly távolinak, szinte elérhetetlennek tűnik a tavasz, ezek a hangos trillák az áprilisi és májusi madárkórus nyitányát jelentik a magamfajta természetjáró számára.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, melyik az a madár, amelyik örökké mozog, állandóan tevékeny, biztosan a csuszkát említeném. Szüntelenül a fák törzsén és a vastagabb ágakon mászkál,mintha pihenésre nem is lenne szüksége. Néha azért pár percre mégis megáll, kicsit felborzolt tollakkal üldögél, de nyomban utána kettőzött szorgalommal szaladgál a kérgen, mintha csak be akarná pótolni, amit az imént elmulasztott.

Csuszkával nem nehéz találkozni. Öreg állományú erdőkben, parkokban, arborétumokban, vén fákkal is tarkállt kertekben mindenütt otthon van.

Zömök madár, a verébnél csak rövid farka miatt látszik kisebbnek. Színezete felül szép kékesszürke, alul sárgás árnyalatú világosbarna. Fehéres torkát a csőr tövétől induló fekete csík határolja, rozsdabarna alsó farkfedőin jól látható fehér foltok vannak. Hím és tojó hasonló színezetű, előbbi lágyéktollai valamivel élénkebb rozsdavörösek.


A legérdekesebb életmódú madarak egyike Magyarországon. Sokat figyeltem őket az erdőben, de különösen Budapesten a Népligetben, a Margitszigeten, és még ma, sok évtized után is, mindig találok viselkedésükben valami újat, olyasmit, amit korábban nem sikerült megfigyelnem.

A csuszka a harkályokhoz és fakúszokhoz hasonlóan mozog a kérgen, de nem csak felfelé, mint amazok, hanem éppen olyan ügyesen fejjel lefelé is. Innen a magyar neve, mintha csak csúszkálna a fa törzsén.

Ha azonban valaki figyelmesebben nézi a madarat, észre fogja venni, hogy szinte soha nem kúszik egyenesen felfelé, vagy éppen lefelé, hanem közben egy kicsit mindig oldalirányban mozog.

A vízszintes ágakon gyakran azok alsó felén, hátával lefelé fordulva mászkál, ha pedig egy a kérgen pihenő éjjeli lepkét zavart fel valahol, villámgyorsan, ha kell dugóhúzószerűen repülve követi, és többnyire el is kapja az avar felé menekülő rovart.

Esőben figyeltem meg, hogy a madár egy karvastag vízszintes ágon haladva, hol a jobb, hol a bal oldalon pillantott az ág alá, hogy az oda húzódott rovarokat felcsíphesse.


A csuszka azért is jó megfigyelési alany, mert rendkívül bizalmas természetű. Nem csak a parkokban vagy arborétumokban, ahol megszokta az emberek jelenlétét, de az erdőben is. A Mátrában egyszer egy csuszka kevés híján a vállamra szállt, miközben az előbb említett módon egy menekülő rovart üldözött. Csak az utolsó pillanatban kanyarodott oldalt, szinte a fejemet súrolta, aztán egy tőlem talán háromméternyire lévő fa törzsére szállt. Nem látszott ijedtnek akkor sem, amikor lassan közeledni kezdtem feléje. Kicsit ugyan feljebb kúszott, de aztán vagy öt méter magasan megfordult és fejjel lefelé kapaszkodva rám nézett. Mintha csak azt mondta volna:

•Na, ide gyere utánam, ha tudsz!

A csuszka odúlakó madár, de ebben is különc módjára viselkedik. Míg ugyanis a cinegék, légykapók és a többi odúlakó egyszerűen beköltözik az üresen álló harkálylakásba és az üreg alján fészket épít, a csuszka kissé át is alakítja az odút azzal, hogy a bejárónyílást sárral körbetapasztja, saját testméretére leszűkíti. A sározás gyorsan keményre szárad, és védelmet nyújt a fészekkonkurensek, elsősorban az erőszakos seregélyek ellen.

Csak a tojó dolgozik, a munkához nedves földet használ. Ha egy kis eső hullott az éjszaka, nyomban kihasználja, és kettőzött erővel hordja az anyagot. Tartós szárazság idején viszont az erdőben gyakran friss szarvas- vagy vaddisznóürülékkel kell megelégednie. Ilyenkor egy-egy kupachoz rendszeresen visszajár.

Jóval szűkebbek a lehetőségei a parkokban, ahol szarvasok és vaddisznók híján kénytelen megvárni, amíg a kertészek locsolni kezdenek, és az eltévedt vízsugár jóvoltából a sétaúton kis tócsa keletkezik.

Amíg a tojó dolgozik, párja kíséri vagy valamelyik magas ágról figyeli a környéket, miközben hosszú trillákkal hirdeti territóriuma sérthetetlenségét.

Az a madár, amelyik elhagyott harkályodút vagy a cinegék számára kifüggesztett mesterséges odút választott a költéshez, viszonylag könnyebb helyzetben van, a nem túlságosan bő nyílást (a mesterséges odúknál a bejáró átmérője 32 mm) gyorsan körbetapasztja. De vannak adatok arra nézve is, hogy a csuszka néha egy jóval tágabb nyílású odú mellett dönt. Németországban figyelték meg például, hogy a pár macskabaglyok számára készült, széles szájú odúba kívánt beköltözni.


Szegény tojó! Itt aztán dolgozhatott rogyásig. Először magát az üreget igyekezett fadarabokkal, kéregdarabkákkal feltölteni, közben szorgalmasan szűkítette a bejárót is. Nem volt könnyű munka! Utólag megmérték a bedolgozott sáranyagot és 1650 grammot találtak. Ha feltételezzük, hogy a madár egyszerre másfél grammnyi anyaggal repül az odúhoz, akkor legalább ezerszer kellett fordulnia. Esetleg 50-60 méterről, de az is lehet, hogy jóval távolabbról. A dolog érdekessége, hogy a közelben több, cinegék részére készült, 32 mm-es bejárónyílású odú is volt. Az, hogy a csuszkák miért döntöttek mégis a jóval nagyobb üreg mellett, örök titok marad. Erre legfeljebb ők maguk tudnának válaszolni.

Egyébként a csuszka nemcsak a bejárónyílást tapasztja körül, hanem szorgalmasan dolgozik az odú belsejében is. Sárral tömíti el az összes nyílást, repedést, feltehetőleg azért, hogy a lakását huzatmentessé tegye.

Többször láttam a csuszkát sározás közben, és minden alkalommal újra és újra elcsodálkoztam azon, milyen hihetetlen ügyességgel és módszerességgel dolgozik. A hozott sárgalacsint először a helyére illeszti, majd erős csőrével hol kívülről, hol belülről alaposan bedöngöli. Amíg ki és bejár az odúba tollai néha alaposan összesározódnak. Erről az éppen kőművesmunkát végző csuszkát könnyű felismerni.

A tapasztás az időjárástól és az üreg nagyságától függően egy, de legfeljebb két hétig tart. A madár a sározással egyidejűleg fadarabkákat hord az odúba, különösen sokat, ha terjedelmes üregről van szó. Ezzel igyekszik azt kitölteni, a térfogatot csökkenteni. Amikor aztán már mindezzel elkészült, megkezdi a tulajdonképpeni fészek építését.

Amilyen művészi módon végzi a sározást, olyan lezseren, mondhatnám azt is, trehányul készíti el a fészket. Tulajdonképpen nem is épít, a hozott anyagot, fenyőtűket, száraz leveleket, kéreg-és forgácsdarabkákat egyszerűen beejti a nyíláson. Csak időnként bújik az odúba, ráül az összegyűlt kupacra és ide-oda mozogva, forgolódva alakítja ki a nagyon kezdetleges fészekcsészét.

Lehet, hogy nem sok gondot fordít a külcsínre és egy széncinege, őszapó vagy függőcinege valószínűleg elborzadna annak a kupacnak a láttán, amit a csuszka fészeknek nevez, de azt, hogy rendkívül szorgalmas, nem lehet letagadni. Azok a népligeti csuszkák, amelyeket építeni láttam, szinte megállás nélkül hordták az anyagot. Leszálltak a földre és rövid keresgélés után fészekanyaggal a csőrükben már repültek is vissza az odúhoz.

Németországban egy 14 cm átmérőjű költőüregben a kotlást megelőzően 225 apró fadarabkát, 3350 kéregdarabkát és 16 grammnyi számlálhatatlan apró forgácsot találtak. Nem kis teljesítmény!

A hím a tapasztás és a fészeképítés egész ideje alatt a territórium területén, többnyire az odú közelében tartózkodik, és hangos trillával szinte biztatja, ösztönzi szorgalmasan dolgozó párját.

Tagadhatatlanul könnyebb dolga van, de szerepe azért nem lebecsülendő. Mert ha ellenség közeledik, például egy mókus szökken éppen arra a fára, ahol a tojásokkal vagy fiókákkal teli odú van, a hím nyomban akcióba lép. Vészhangokat hallatva körülröpdösi, és mindenképpen igyekszik elűzni a környékről. Ösztönösen teszi ezt, pedig nem is lenne szükség rá, hiszen a mókus a kőkeményre száradt sározás miatt nem tudna hozzáférni a tojásokhoz vagy fiókákhoz.

Más a helyzet a nagy fakopánccsal, amelyik véső alakú erős csőrével bizony képes arra, hogy kitágítsa a bejárónyílást, megbontsa a sárból készített védőgyűrűt. Hans Löhrl, aki különösen sokat foglalkozott a csuszkával és kitűnő monográfiát is írt erről a madárról, a Radolfzelli Madárvártán mesélte el nekem a következő esetet.

fakopáncs


Egy nagy fakopáncs már napok óta kerülgette azt a helyet, ahol a csuszka odúja volt, de talán mert a hím állandóan körülötte repdesett és riasztott, nem mert közeledni. Míg aztán váratlanul mégis elszánta magát, az odúhoz röppent és vagdosni kezdte a tapasztást. Ekkor azonban a csuszka hím hátulról bátran nekirepült és közben egy különös hangot hallatott. A harkályt meglepte a támadás, felhagyott a próbálkozással és elrepült.

A csuszka egyébként is rendkívül éber madár, mindenre figyel, ami a környéken, elsősorban a territóriumon belül történik. Ha például a cinegék és fekete rigók észrevesznek egy sütkérező macskabaglyot, és köréje gyűlve hangosan szidalmazni kezdik, a csuszka is azonnal ott terem és a közeli törzseken futkosva csatlakozik a lármázókhoz.

karvaly
Ha karvaly bukkan fel a közelben, szorosan a törzshöz vagy ahhoz az ághoz lapul, ahol éppen tartózkodik. Ezzel többnyire sikerül megtévesztenie a ragadozót. Ha nem, úgy menekülnie kell, de helyzete akkor sem reménytelen. Löhrl írja valahol, hogy a karvaly elől menekülve a madár nem repült, hanem körbe-körbe szaladt a fa törzsén. A ragadozó nem tudta követni, és végül zsákmány nélkül távozott.

Néha persze ő marad a vesztes. Az alcsútdobozi parkban találtam egy valószínűleg karvalytól származó tépést csuszka tollakkal. Uttendörfer pedig, aki a baglyok és ragadozó madarak táplálék-összetételét illetően elképesztően nagy anyagot dolgozott fel, a karvaly 58 000 zsákmányállata között 257 csuszkát talált. Ami azt jelenti, hogy a kis ragadozó minden 226. zsákmánya csuszka volt. Hogy aztán ez sok vagy kevés, az nézőpont kérdése. Hiszen az egyéb zsákmányállatok, verebek, zöldikék, tengelicek, cinegék stb. jóval gyakoribbak.

A csuszka fészekalja 6-7, de kivételesen akár 12 vörhenyesbarnán pettyezett tojásból áll. A cinegéknél korábban, március végén, április első felében kezd kotlani. Ez a munka is a tojóra hárul, akinek, bár párja néha eteti közben, időről időre el kell hagynia az odút, hogy táplálékot keressen.



Előzőleg mindig gondosan betakarja a tojásokat. Nem a csőrével, hanem felemelkedik, szárnyait is megemeli, mire a lazán összetákolt fészekanyag a tojásokra csúszik és befedi őket. Amikor visszatér és a fészekre ül, addig forgolódik, amíg a tojásokat betakaró kéregdarabkák, fenyőtűk a helyükre, a fészek peremére kerülnek.

Az ember nem is gondolná, hogy egy kismadár milyen soká lehet távol a fészektől anélkül, hogy a tojásokban fejlődő embriók károsodnának. Egy egész napon át figyelt tojó 15 szünetet tartott, ezek átlagos hossza 22 perc volt. Egy másik, 30 alkalommal távozott a fészekről és átlagosan 8 percig volt távol.

Az ilyen szünetek alkalmával a pár természetesen mindig együtt van, a hím gyakran táplálékot is ad párjának, amely ezt a gesztust szárnyai gyengéd rezegtetésével fogadja.

A fiókák 15-18 napi kotlás után kelnek ki, és meglehetősen hosszú ideig, 23-26 napig maradnak az odúban. Anyjuk az első napokban sokat melengeti őket, az eleséget főként a hím hordja. Ha a tojó az odúban van, mindig neki nyújtja át a hozott rovart, amikor viszont éppen távol van, maga eteti meg a fiókákat.

(fotó: New Vasuta Pictures 2010)
Ezek szemei nyolc napos korukban nyílnak, és csak az érkező madár okozta súrlódást hallva vagy a szülők etetés előtt adott finom hangjára kezdenek tátogni. Viszonylag nagy fejük ide-oda imbolyog vékony nyakukon, miközben mohón nyelik a torkukba gyömöszölt falatokat.

Etetés után mindig ürítenek, a finom hártyába burkolt gombócot az öreg madár a csőrében viszi el az odútól és rendszerint egy ágra keni. A már kéthetes fiatalok néha már nem várják meg a szülőket, hátrálva kúsznak egészen a bejárónyílásig, és annak peremére ürítenek. Szinte kínálva a friss porciót a legközelebb érkező öreg madárnak.

Néhány nappal a kirepülés előtt a már teljesen kitollasodott fiatalok az odú szájából ismerkednek környezetükkel. Aztán a legmerészebb elszánja magát és kirepül az üregből, mire a többiek nyomban követik. Bár már tudnak repülni, egy ideig rendszerint az odús fán vagy a közeli törzseken mászkálnak, és ha a kéreg repedésében rovart pillantanak meg, nyomban odacsípnek. A család napokig együtt marad, majd kapcsolatuk fokozatosan megszűnik. A szülők a territóriumban maradnak, a fiatalok elszélednek. A pár néha másodszor is költ.

A csuszka párok, ellentétben a legtöbb kis énekesmadárral, éveken át együtt maradnak, a jó házasság példaképei lehetnének. Hűségesek a territóriumhoz is, nem vonulnak, nem kóborolnak, télen is helyben maradnak. Bárhol pillantom is meg az egyiket, a közelben mindig ott látom a másikat is. Gyakran ugyanazon a fán keresgélnek és élénk „zit” hangokkal tartják a kapcsolatot egymással.

Szívesen keresgélnek a földön is, a parkokban gyakran a sétányokon látni őket. Ha ember vagy kutya közeledik, könnyed mozdulattal a közeli fatörzsre röppennek, de alig haladtak tovább, máris újra visszaszállnak az útra.

a csuszka tojása
A hímek már novemberben énekelni kezdenek. Eleinte csak a hajnali, szürkületi órákban, aztán decembertől fokozatosan mind gyakrabban hallhatjuk őket. Énekkedvüket a hideg láthatóan a legkevésbé sem befolyásolja. A Népligetben a távcső néha a kesztyű ellenére majd lefagyott a kezemről, a csuszkák ennek ellenére szinte versengtek egymással. Nyomban elhallgattak viszont, ha erős szél kerekedett.

A csuszka tavasztól őszig főleg rovarokkal és pókokkal él, fiókáit elsősorban hernyókkal eteti. Ezeket, akár a nagy fakopáncs, a vékony gallyakon, a levelek között szedi össze.

Ha valaki a parkban etetőt állít fel, a területileg „illetékes” csuszka pár állandó vendégnek számít. Ellentétben azonban a cinegékkel, zöldikékkel, verebekkel és a többi a téli etetőre járó madárral, a csuszka nemcsak fogyaszt, hanem gyűjtöget is. Míg például a széncinegék mindig csak egy szem napraforgóval repülnek a legközelebbi bokorba, a csuszka 2-3 szemet is a csőrébe kap és elálló kéreg mögé, falrepedésbe rejti őket. Ezeket a helyeket később felkeresi, de egy részüket többnyire „elfelejti”. Az is előfordul, hogy más madarak, például az élelmes cinegék fosztják ki a csuszka raktárát.

Megfigyelték, hogy miután a territórium őrzése a hím feladata, ő a birtokolt terület határai közelében választott rejtekhelyeket, míg a tojó az etető környékén dugdosta el a napraforgószemeket.

A Sváb-hegyen a Mátyás király úton egy szer megfigyeltem egy kék cinegét, amelyik alaposan megtréfálta a gyűjtögető csuszkát. Az a közeli etetőről a napraforgót egy harkályodúba hordta. A szemfüles kis cinege észrevehette ezt, mert lesben állt. Alig repült a csuszka újabb zsákmányért, ,máris az odúnál termett, kiemelt egy magot és boldogan elrepült vele.

A Madártani Intézet Költő utcai székházában dolgozószobám ablakában telente etettem a madarakat. Állandó vendég volt egy csuszka pár is, a magok egy részét az ablak előtt álló öreg gesztenyefa kéregrepedéseibe rejtették. Amikor a tavaszi eső végigfolyt a törzsön, az elfelejtett magok sorra kihajtottak és a kéreg alól fél tucat napraforgó-palánta bújt elő.

A fiatal csuszkák önállósodásuk után rendszerint nagyon hamar párt választanak, és territóriumot is foglalnak Ezek a kezdeti kapcsolatok és kötődések azonban még meglehetősen ingatagok. Egy Antwerpen közeli kísérleti területen a fiataloknak csupán 27%-a költött az először választott territóriumban és csak 13%-uk maradt hű „gyerekfejjel” választott partneréhez.

A csuszka gyakori madár hazánkban a középhegységek öreg állományú erdeiben, az alföldi tölgyesekben és a városi parkokban. A párok számát becslések alapján 100 000-200 000-re teszik. Ugyancsak becslések alapján Ausztriában 300 000-500 000, Nagy-Britanniában körülbelül 50 000 pár él. A territóriumok nagysága általában 1-2 hektár, a területtől, táplálék viszonyoktól függően változik.

Ami pedig a szabadban elért életkort illeti, gyűrűzött fiókákkal végzett vizsgálatok során a németországi Braunschweig térségében a hímek átlagosan 2,46, a tojók 1,86 évig éltek. A legöregebb ellenőrzött tojó 9 éves volt, Svájcban egy 9,5 éves „matuzsálemet” tartanak nyilván.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése