2011. február 12., szombat

Krúdy Gyula: A Krimóczy-huszárok

A két Krimóczy Árva megyében lakott egy nagyon régi kastélyban. Olyan régi volt a kastély, hogy gerendái, falai ropogtak-recsegtek, ha szél fújt. Az pedig egész csoda volt, hogy a kastély fedele még le nem zuhant. Ott lakott a két Krimóczy.

Szálas, megtermett, szürke szakállú emberek. S olyan erősek voltak, hogy puszta kézzel sem ijedtek meg a farkastól, medvétől. Krimóczy Gáspár, az idősebbik, jókedvében kardot szokott eltörni – Illés, az öccse fél kézzel fölemelte a terhes szekeret.
Egyszerre híre futamodott, hogy a haza hívja a fiait. Kiütött a szabadságharc, és a falvakban verbunkos huszárok jártak, táncolva, dalolva biztatták a legényeket.
– Csapj föl, öcsém, katonának!
Krimóczy Illés így szólt Gáspárhoz:
– Bátyó, én elmegyek honvédnek!
Gáspár vállat vont. Dörmögött valamit szürke szakállába:
– Menj, ha kedved van. Én bizony itthon maradok.
Illés nem sokáig gondolkozott.
Kiválasztott az istállóból egy szürke lovat, aztán derekára kötötte kardját, és elbúcsúzott a bátyjától. Gáspár ekkor így szólt hozzá:
– Ha valami baj érne, ott leszek melletted.
Elment Illés, és sokáig nem érkezett semmiféle hír felőle.
Krimóczy Gáspár vadászott tovább medvére, farkasra, és ha a távoli hegyek közül néha ágyúdörgés hallatszott, Gáspár megsimogatta szürke szakállát.
Vajon ott van-e Illés is? – gondolta magában.
Illés bizony ott volt, ahol az ágyú dörgött. Vitézségével, bátorságával csakhamar kitűnt bajtársai közül, és hamarosan kapitánya lett egy huszárcsapatnak.
A Krimóczy huszárjainak nagy híre támadt. Elszánt, vakmerő legények voltak valamennyien. Nem volt olyan ellenség, amely a huszárok rohamának ellen tudott volna állni. Mint a sistergős mennykő, csapott le a huszárcsapat az ellenségre.
– Kard ki kard! – hangzott a Krimóczy kapitány hangja, és az ellenség már akkorára csak a hátát mutatta a robogva közeledő huszároknak.
Nőtt, nőtt a Krimóczy-huszároknak a híre. Még Gáspárhoz is eljutott a huszárok híre. Átutazó vándorok, portyázó honvédek mesélték a faluban, hogy a magyar hadseregben a Krimóczy-huszárok érdemelték ki a legvitézebb nevet. Az öreg Gáspár csak a fejét csóválta.
– Ejnye, ejnye, már megnézem magam is azokat a legényeket! Talán befogad az öcsém közlegénynek a csapatába.
Amint nőtt a magyarok között a Krimóczy vitézsége, úgy növekedett iránta a gyűlölet az ellenségnél. Hej, vásott az ellenség foga Krimóczyra! Pedig hát Illés nemigen vigyázott magára. Mindig ott volt az ellenség előtt. Csakhogy kard volt ám a kezében!
Egy Gobacska nevű rác kapitány volt a legnagyobb ellensége Krimóczy Illésnek. Sokszor megkergették már Illés huszárjai a rácokat. Rendesen éppen akkor csaptak le a huszárok, mikor Gobacska emberei javában fosztogatták a magyar falvakat. Gobacska addig mesterkedett, fondorkodott, amíg kieszelte azt a tervet, amellyel Illést tőrbe csalja. Az volt a kelepce, hogy Illést huszárjaival becsalja egy mély hegyszakadékba, ott aztán jobbról-balról megrohanják a huszárokat. A hegyekről, a sziklák mögé rejtőzve pedig lepuskázzák a legvitézebb huszárokat, anélkül, hogy azok védekezhetnének a láthatatlan ellenség ellen.
A rác kapitány terve majdnem sikerült. Egy cigány kém jelentette Illés kapitánynak, hogy Gobacska emberei fosztogatják a hegyi falvakat. Illés kapitánynak se kellett több, lóra parancsolta az embereit.
– Menjünk, fiúk! – kiáltotta, és a huszárcsapat elnyargalt, hogy csak úgy porzott utánuk az országút.
Hanem az ellenségnek híre hamva sem volt. Már estére hajlott az idő, mikor a sötét, mély szakadékhoz értek. A hegyszakadékban sűrű bükkfaerdő takarta el a hegyek oldalát. A huszárok lépésben mentek a kanyargó ösvényen.
Egyszerre csak erős puskatűz érte őket oldalba. Egy-két huszár nyomban lefordult a lováról.
– Kelepcébe csaltak! – kiáltott fel Illés kapitány. Kereste a kémet, de az eltűnt akkorára.
A puskagolyók pedig úgy döngtek, mint a darazsak.
A lovak megvadulva nyerítettek, a huszárok dühösen nyargaltak be az erdőbe.
Ellenségnek sehol semmi nyoma. Csak a golyók röpködtek a fák közül.
Egyszerre észrevette Illés kapitány az ellenséget a hegyoldalban.
– Kard ki kard! – kiáltott huszárjaira. A huszárok megsarkantyúzták paripáikat, aztán neki a hegyoldalnak!…
Az ellenség elképedve nézte a fölfelé törő csapatot. Valóságos istenkísértés volt ott a meredeken fölfelé törni lóháton.
De hát a magyar huszárnak semmi se lehetetlen.
Az ellenség, szokása szerint, gyáván meg akart futamodni, de Gobacska emberei élére állott.
– Hát nem látjátok, hogy mi háromszor annyian vagyunk! – kiáltotta. – Hisz megesszük őket, ha akarjuk.
A huszárok csak akkor vették észre, hogy milyen nagy bajban vannak! De meghátrálni nem szokott a magyar huszár! Illés kapitány rohant legelöl.
– Ne féljetek, fiúk, aki a hazáért hal meg, az egyenesen a mennyországba jut!
Abban a pillanatban összerogyott alatta a paripa, és ő maga is megsebesülve terült el a földön.
Egyszerre csak az erdőből egy magányos, óriási lovas nyargalt elő, kezében akkora karddal, amely bátran beillett volna vasrúdnak is.
– Rajta, huszárok! – kiáltotta az óriási lovas, és repült szürke szakálla, amikor az ellenségre vetette magát.
Úgy járt a kezében a kard, hogy hullott az ellenség előtte. Egykettőre megtisztult a tér.
– Én is Krimóczy vagyok ám! – kiáltotta a hatalmas lovas, és vágta az ellenséget, mint a répát.
Krimóczy Illés, mikor fölszedték a csatatérről, már haldoklott. Rámosolygott a bátyjára, Gáspárra – mert hisz ő volt az idegen lovas –, s így szólt hozzá:
– Éppen jókor érkeztél, kedves bátyám, hogy reád bízhassam a huszárjaimat. Szeresd őket, mint ahogy én szerettem őket.
Gáspár megszorította öccse kezét.
– Gondját viselem a huszárjaidnak! – mondta.
Így történt, hogy midőn az egyik Krimóczy elesett a csatatéren, nyomban a másik állott helyébe. A Krimóczy-huszárok híre, vitézsége továbbra is a régi maradt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése