2011. január 15., szombat

Zelk Zoltán: Mese az éhes kisegérről

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt, tavaly talán, vagy tavalyelőtt. S nem is olyan messze, csak éppen a hegyen túl, de a patakon innen, azon a mezőn, amelyiken fehér margaréta és zöld fűszálak nőnek, élt egy kis mezei egér. Az is csak egy akármilyen kis egérke volt, hosszú farkú, apró szemű s nagyon-nagyon éhes kisegér. Mert akkor már három napja nem ebédelt s nem is vacsorázott, nem csoda hát, ha sírva járta a rétet.
Most már tudjátok, milyen volt ez az egérke, nézzük meg a cicát is, amelyik éppen most indult el a faluból, egyenest a mező felé. Ez is csak egy akármilyen macska, hosszú farkú, tarka szőrű s nagyon-nagyon éhes macska. Ez sem evett már két napja, s még egy egérfüle sem akadt a faluban, elhatározta hát, hogy kimegy a mezőre, s egyszerre bekapja az első egeret.
Mikor aztán kiért a mezőre, látja, hogy a kisegér ott ül egy vakondtúrás tetején, keservesen zokog, s margarétaszirom zsebkendővel törüli a szemét. A tarka szőrű macska még sohasem látott síró egeret, el is felejtette, hogy miért jött a mezőre, úgy megsajnálta a kisegeret, hogy rögtön megkérdezte tőle:
- Bántott talán valaki?
- Dehogy bántott - felelte a kisegér -, más bajom van nekem. Három napja, hogy sem nem ebédeltem, sem nem vacsoráltam...
- Szegény egérke - szólott újból a tarka szőrű macska -, hiszen akkor te nálam is éhesebb vagy, mert én csak két napja nem ettem. Ne félj, nem bántalak, gyere velem, ha akad valami ennivaló, megosztozom veled.
Most már ismeritek a kisegeret, a tarka szőrű macskát is, nézzük meg hát a kutyát, amelyik most bújik ki a kerítés alól, s elindul a mező felé. Ez is csak egy akármilyen kutya, hosszú farkú, fekete szőrű s nagyon-nagyon éhes kutya. Tegnap reggel óta egy falatot sem evett, s elhatározta, hogy kimegy a mezőre, nyúlpecsenyét ebédelni. De ha csak egy kóbor macskát talál, azt is megeszi, de úgy, hogy egyszerre bekapja.
Hol lassan ment, hol szaladt, végül is kiért a mezőre. Ott aztán olyat látott, mint soha azelőtt. Egy domb tetején ült a tarka szőrű macska és a kisegér, és keservesen zokogott mind a kettő. El is felejtette, hogy tegnap óta nem evett, úgy megsajnálta őket, hogy rögtön megkérdezte:
- Ki bántott titeket, hogy ilyen szomorúan sírtok?
- Nem bántott minket senki - felelte a macska -, azért sírunk, mert nagyon-naqgyon éhesek vagyunk. A kisegér három napja, én meg két napja se nem ebédeltünk, se nem vacsoráztunk...
- Ó, szegénykék - szólott újból a fekete szőrű kutya -, hiszen ti akkor nálam is éhesebbek vagytok! Ne féljetek tőlem, jöjjetek velem, hazaviszlek a gazdámhoz. Az is szegény ember, tegnap se adott enni nekem, de ha lesz valami, majd megosztom veletek.
Így indultak el a falu felé hármasban, csodálkoztak is rajtuk a fűszálak, nevetgéltek a margaréták. De hát ők nem törődtek ezzel, mentek, csak mentek, elöl a kutya, mögötte a macska, a macska mögött a kisegér. Végül aztán megérkeztek, s nemhiába jöttek, mert finom vízben főtt kása volt a kutya lábasában. Neki is láttak a jóízű kásának, s olyan tisztára nyalták a lábast, hogy a képüket is meglátták benne. Csodálkozott is a kutya gazdája, s mindenkinek elmesélte, hogy egy lábasból ebédel kutya, macska, kisegér. Ezt aztán látni akarta mindenki a faluban, s hozták nekik a finomabbnál finomabb eleséget. Így aztán olyan jó dolguk volt, mint soha azelőtt kutyának, macskának, egérnek. S olyan gömbölyűre híztak, hogy nem a messzi mezőre, de még a szomszéd utcába se tudnak elmenni.

2011. január 14., péntek

A magyarság eredetmondája

A magyarság eredetéről a Képes Krónika számol be kétféle eredetet föltételezve, mégpedig a Kus nemzetségből származó Nemprothot (aza Nimródot), tartja ősapánknak, aki a Biblia tanúsága szerint "hatalmas vadász volt az Úr előtt", illetve a Jáfet fiától származó Magógot, aki Eneetől (Enehtől) nemzette Magort és Hunort, az egymást segítő testvérpárt.

A történelem még két testvérpárt tart számon: a Bibliából Kaint és Ábelt, a római ősmondából pedig Romulust és Remust. Egymás ellenében testvérek ők, hiszen Kain megöli Ábelt, Romulus pedig Remust.
A Képes Krónika a vízözönt túlélő Noé leszármazottaitól eredezteti a Föld népeit. Bár a Képes Krónika a Jáfet fiától származó Magógot jelöli meg ősapánkul, a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó emlékezet, amelyet nagyemlékezetnek szoktunk nevezni, Nimródot tartja első királyunknak, aki egyben a Föld első királya is volt.

Kárpát-medencei szkíta aranyszarvasok
Nemród nemzette Enéhtől Hunort és Magort, akik elrabolták Duló alán király lányait, akiket feleségül vesznek s  akiktől származnak a magyarok és a hunok.
Életre való népek, gyorsan szaporodnak, s amikor a korábbi hazájukat szűknek találták, bementek a szomszédos Szkítiába.

Ősanyánk Enéh neve a szarvasűnő nevének szóváltozata. A szarvasban pedig a magyarság Csodaszarvasa testesül-lelkesül meg, aki régóta a teremtést, a termékenységet, a megtermékenyülést, a termést kívánó ősanyaságot, a szarvas-boldogasszonyságot jelenti.

A XVIII. századi noszvaji református templom festett kazettáján madaras szarvas

Ez a szarvas igen gyakran egy madárral együtt jelenik meg. Ez a madár a nemes ragadozó kerecsen sólyom, amelyet népünk nagyon régóta turulnak hív.

Az életfát örző szarvasok fölött madarak.
XX. századi korondi székelykapu

A Képes Krónika számol be arról, hogy Atilla nagykirályunk leszármazottja Előd (aki Ügyek fia volt) és Emese gyermeke volt Álmos.
Álmost azért nevezték el így, mert amikor édesanyja áldott állapotban volt,  álmában egy sólyom-forma madár, a Turul jelent meg, "mintegy reá szállván", s tudomására hozta, hogy méhéből nagy és dicső királyok fognak születne, de nem a mostani földjükön sokasodnak el.

A Turul és a szarvas "szerelme".
Szkíta-kori nyeregtakaró
A monda szerint innen eredeztethetjük az Álmos-Árpád dinasztia dicső nemzetségét, amelyet Turul-nemzetségnek neveztek.
Ez a magyar uralkodói dinasztia, a keresztény világnak tíz szentet adott, annyit, amennyit soha egyetlen királyi család sem a világon!

(forrás: 5. osztályos alternatív történelmi tankönyv
főszerkesztő: Dr. Bakay Kornél)

A fák királya, a királyok fája: a tölgy

Járjunk bár az Alföld „tengersík vidékin” vagy Gömörország hegyei közt, ha megkérdezünk valakit, milyen egy szép fa, valószínűleg azt fogja mondani, hogy a törzse s ágai vastagok, levelei fényesek, dús lombja bő árnyékot ad az alatta megpihenőknek. Pontosan ilyen fa a tölgy is, melyet nem hiába neveznek az erdők királyának. A tölgyfa számtalan nép hiedelemvilágában szerepel, az alföldi magyar parasztemberében éppúgy, mint a régi keltáknál.

A görög mitológiában az égi király, azaz a villámisten, Zeusz szent fájaként tisztelték. Innen ered az az ősi hiedelem, mely szerint a tölgy magához vonzza a villámokat. Elsőre talán ostobaságnak tűnhet, hogy a villám kitüntetett figyelmet szentelne ennek a tagadhatatlanul vonzó fának. Egy angol kutató azonban vette a fáradságot, és 17 éven át jegyezte a villámsújtotta fákat. Azt tapasztalta, hogy 60-szor több tölgyet ért villámcsapás, mint bükkfát. Ne feledjétek tehát, viharban nem tanácsos fa alatt menedéket keresni, különösen, ha az egy tölgy.

A híres magyar puszta, az Alföld legelterjedtebb fája egykor a kocsányos tölgy volt. Összefüggő erdőket ez az óriási fa sohasem alkotott, ligeteit hol tocsogók, hol nádasok szakították meg. Ma csak ritkás foltokban fordul elő ezen a vidéken. A több száz éves, magányosan álló fákat az alföldi népnyelv basafának nevezi. Számos állatfajnak nyújtanak élőhelyet, így a nagy szarvasbogárnak, szívesen fészkel rajtuk védett ragadozó madarunk, a kék vércse.

(forrás: jogazda.sk)

Énekelj minden nap!



Erdő, erdő, de magas a teteje,
Jaj, de régen lehullott a levele,
Jaj, de régen lehullott a levele,
Árva madár párját keresi benne.

Búza közé szállt a dalos pacsirta,
Mert odafönt a szemeit kisírta,
Búzavirág, búzakalász árnyába,
Rágondol a régi első párjára.

Az élet körforgása az erdőben

Az erdő, mint minden más természetes közeg, növényekből és állatokból álló egységet alkot, amelyben minden faj életben maradása a többiektől függ.

Az erdő minden egyes állatának csupán két célja van: a táplálkozás és a szaporodás. Ezekben az életfontosságú tevékenységekben az állatok akaratlanul is kölcsönösen segítik egymást.
Így a zöld küllő, miközben csőrével lyukat váj a fa törzsébe, hogy rovarlárvát keressen, odvakat hagy maga után, lakóhelyet biztosítva más kis madaraknak vagy a mókusnak.



Mi a tápláléklánc?

Ez az a lánc, amelyben az állatok és a növények egymáshoz kapcsolódnak egymáshoz, hogy fenntartsák az egész erdő életének természetes egyensúlyát.

Az első láncszem
Ez a táplálkozási lánc első tagja, és a növények alkotják, a legegyszerűbbektől, mint a mohák, egészen a fákig, és azok terméséig. A növényevő állatok táplálékát képezik.

A másocik láncszem
Ide a növényevők tartoznak, az olyan állatok, amelyek kizárólag növényekkel táplálkoznak, mint a szarvasfélék, a nyulak vagy a pockok. Étlapjukon mogyoró, gomba, lomb, fiatal hajtások szerepelnek.

A harmadik láncszem
Az előzőek létezése nélkül nem tudnának fennmaradni, mivel ezek a fajok csak húst esznek. Miközben felfalják a növényevőket, a húsevők hozzájutnak azokhoz az alkotóelemekhez is, amelyek a növényevők által elfogyasztot növényekben találhatók.
A menyét például megeszi a pockot, amely előzőleg gyümölcsöt és gombát rágcsált.

A negyedik láncszem
Az  olyan ragadozók tartoznak ide, amelyek növényevőkkel és más húsevőkkel is táplálkoznak. A farkas egyaránt vadászik nyúlra (növényevőre) és hiúzra (húsevő). Ám akárcsak a többi láncszem tagjai, a ragadozók sem egyik meg egymást: a farkas nem eszik farkast!

A lánc végén: a lebontók
A tápláléklánc végén olyan kis élőlényeket találunk, amelyek a földben vagy a föld alatt élnek.
Mikroszkopikus méretű gombákról, baktériumokról van szó, de idetartoznak a földigiliszták és számos rovarfaj is.
Lebontóknak hívjuk őket: ők termelik a humuszt, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a növények fejlődni tudjanak. A lebontók valójában lehullott falevelekkel, állati tetemekkel, ürülékkel táplálkoznak, és ezeket olyan anyagokká alakítják át, amelyek nélkülözhetetlenek a növények növekedéséhez.

Móra Ferenc: A veréb


Havas eső veri,
Fagyos szél cibálja,
Fel-felborzolódik
Tépett tollruhája.
Éhesen didereg
Jeges tetők felett -
Szánjátok, gyerekek,
Szegény kis verebet!

Ha szórtok a hóra
Morzsát, magot neki,
Parányi kis szívét
Az öröm megteli.
Tündöklő kis szeme
Oly hálásan nevet -
Szeressétek szegény
Bohó kis verebet!

Déli verőfénybe
Ő is elmehetne,
Terített asztalnál
Ő is elmehetne,
Terített asztalnál
Ő is telelhetne.
De inkább nyomorog
Itt, ahol született -
Példának vegyétek
Szegény kis verebet!

Pósa Lajos: A verebek esti dala



Csirip, csirip! A nap leszállt,
Arany golyó, jó éjszakát!

Csirip, csirip! Dicsérje szánk,
Aki vigyáz mindig reánk.

Csirip, csirip! Vetve az ágy,
Reggelig majd ringet az ág.

Csirip, csirip! Hálókabát!
Búzakazal, jó éjszakát!

A gombák

Számtalan különböző formájú és színű gomba létezik.
E fény és klorofill nélkül növekedő szerény külsejű élőlényeknek alapvető szerepük van az erdő fái és növényei mellett.
Mi a gomba?
Az, amit gombának hívunk, egy sokkal nagyobb szervezetnek, a micéliumnak a látható része: ez apró fehér rostokból álló hálózat, amely az aljnövényzet alatti humuszban fejlődik.
Micéliumukból indulva a gombák néhány óra alatt megjelennek, egyáltalán nincs szükségük fényre. Humuszban, korhadt fán vagy fakérgen élnek.


Néhány erdei gomba szoros kapcsolatban áll a fákkal, és azok gyökerei között növekedik. Ezek a gyökerek cukrot szállítanak a micliumnak, cserébe a gomba ásványi sókkal látja el őket.
Így a gombák egyes fafajokhoz társulnak, például a kucsmagomba a kőrisfa mellett nő.
Más gombáknak az aljnövényzet bomló anyagaira van szükségük fejlődésükhöz, miközben előállítják a többi növény számára nélkülözhetetlen humuszt.



Vigyázzunk a gombaszedésnél!
óvatosnak kell lennünk a gombákkal. Nem szabad még csak megérintenünk sem azokat, amelyekben nem vagyunk biztosak, hogy ehetők. Némelyikük ugyanis annyira mérgező, hogy érintésük után elég, ha szánkhoz emeljük a kezünket, és máris megmérgeznek.

Benedek Elek: A gomba


Egyszer Krisztus urunk a földön jártában-keltében erősen megtalált éhezni. Mondta Péternek, aki vele volt:
- Péter, menjünk be valahová, talán adnak egy csepp tejet Isten nevében.
- Biz a jó lesz, menjünk be,, - mondta Péter - én is éhes vagyok.
Bemennek egy szegény özvegyasszonyhoz, tejet kérnek s ez adott is két pohárral. De az asszony éppen akkor sütött kenyeret s Péter szeretett volna lángost is enni. Az ám, de nem merte mondani Krisztus urunk előtt, akinek elég volt az egy pohár tej is. Mikor aztán kimentek a házból, Péter hirtelen visszafordult s suttyomban lángost is kért az asszonytól. Adott ez lángost is, Péter meg lassan bandukolt Krisztus után s falatozni kezdett a lángosból.
Jól tudta Krisztus urunk, ha nem is tekintett vissza, hogy mit csinál Péter s amint ez a szájába vette az első falatot, Krisztus urunk hátra szólt valamit. Nit volt, mit nem tenni, Péternek válaszolnia kellett, de hogy meg ne tudja Krisztus urunk, hogy lángost eszik, kiköpte a szájából. S valahányszor éppen tele volt a szája, akkor szólt Hátra Krisztus urunk s Péter egy falás nem sok, annyit sem nyelhetett le a lángosból.
Mikor aztán mind kiköpte, visszanézett nagy keservesen. S hát mit látott! Minden falásból, amit kiköpött, gomba lett!
Így lett a gomba s azóta olyan puha, mint a lángos lepény.

Pósa Lajos: A cinke



Sebaj azért, hogy picinke,
Kedves madár az a cinke.
Kúszva szökdel, röpked, ugrál,
Mindenüvé bekukucskál.
Kíváncsian, vakmerően
Barangol a zöld erdőben.
Nem kell csak egy szempillantás:
Túl a túlon a kis pajtás.

Játszogatnak nagy vidáman
Egymással szép társaságban.
Tréfálóznak, évelődnek,
Jobbra-balra kergetőznek,
Meglapulva, el-elbúva,
Faodúból-faodúba.
Civakodás, az a vége -
De megint csak szent a béke.

Ugyan hol volt nevelőben?
Hol lett volna? Az erdőben.
Ott járt ő az iskolába,
Látszik is, hogy nem hiába.
Megtanulta jól a leckét:
Fürge szemmel nézeget szét.
Pusztítja a rovarokat,
Jó neki mind, nem válogat.

Bánja is ő, akárminő:
Hernyó, kukac, szitakötő.
Úgy eszi, mint a rántottát,
Vagy akár a legjobb tortát.
Le-lehajlik a falomb rá,
Köszönetet suttog hozzá.
Visszafelel egy víg nótát,
Pedig sohse tanult kótát.

Jöttével a hűvös ősznek
Bucsút mond a nagy erdőnek.
De nem megy el a fecskével,
Sem a búgó gerlicével.
Kertünknek lesz hű lakója:
Gyümölcsfánkat védi-óvja.
Tisztogatja kikeletre
Ágrul-ágra zengedezve.

Sokat szenved téli fagyban,
De jó kedve mindig meg van.
Énekelget kinn a kertben...
Az ablakra fázva rebben.
Te, rossz gyerek, tégy vele jót.
Sutba azt a cinkefogót!
Nyisd ki inkább ablakodat,
Melengető két karodat!

Pósa Lajos: A sas



Ott, ahol a nyüzsgő emberek nem járnak,
Fenn van a tanyája a madárkirálynak.

Minden élő lénytől elhagyott magányban,
Gyönyörködik a nagy végtelen világban.

Sziklaszirten ülve belenéz a napba -
S a lenn zúgó vihart komoran hallgatja.

Hadd zúgjon a vihar, villám hadd cikázzon,
Fölfelé száll a sas elterülő szárnyon.

Szárnya meg se lebben...úszik a kék űrben...
Fölvijjog az égre egy-egy éles füttyben.

Nagy köröket ír le a magasba törve -
Lenn alatta mélyen minden olyan törpe.

Nem féli a rabság suhogó vesszőjét:
Szívja a szabadság áldott levegőjét.

Pósa Lajos: A vörösbegy



Ki kocogtat az ablakon
Hideg téli reggel?
Tán valaki dévajkodik
A Pista gyerekkel?
Akárki, csak menjen odébb,
Pistika nincs itthon.
Majd megmondom, ha hazajön,
Hogy levelet írjon.

Ejnye, ejnye! Nincs szavamnak
Semmi foganatja?
Jégvirágos ablakomat
Egyre kocogtatja.
Tán valami vándorlegény?
Hát szívesen látom.
Kerüljön az ajtó felé,
Vándorló barátom!

Ez bizony nem vándorlegény,
Hanem egy madárka.
Sárgapiros mellénye van,
Barna kis kabátja.
Nem utazott el az idén
Itt maradt közöttünk.
Gyere be, no, ne dideregj!
Mi jól befűtöttünk.

Erdő, mező, liget, berek
Most hideg szállásnak,
Még csak sovány bogyót sem ad
Étkül a madárnak.
Fürge, dalos kis vörösbegy,
Éhes vagy-e, mondd hát?
Adj neki csak, Pista fiam,
Búzaszemet, morzsát.

Hallod, hallod, köszönetét
Hogy elmondja dallal,
Vígan zendül éneke, mint
Virágos tavasszal.

Szeresd fiam a madarat,
Légy mindig barátja!
Rossz ember az, hidd el, aki
A madarat bántja!

Madárhangok

Schmidt Egon: Trillák januárban

Amikor a behavazott téli erdő felett néhány percre megnyílnak a mélyen járó szürke fellegek, és bágyadtan mosolygó arcával előbukkan a januári nap, az egyik öreg tölgy magas ágán hangos „vi-vi-vi-vi-vi” kiáltással és gördülő, néha egymásba folyó trillákkal tavaszt kiált a csuszka. Nem nézi a naptárt, a behavazott ágakat, a hőmérő fagypont alatt tanyázó higanyszálát, a puhán simogató napsugarak, ha csak pár percre is, de a tavaszt lopják apró szívébe. Mozdulatlanul ül az ágon, csőre felfelé irányul, miközben egyik trillát a másik után bocsátja a szél szárnyára. Aztán elhallgat, lejjebb röppen, és futkosni kezd a fatörzsön. Felfelé, majd fejjel lefelé.

csuszka
A csuszka trillái talán, sőt biztosan nem versenyezhetnének a fülemülék csattogásával vagy a fekete rigók édesbús, flótázó strófáival, én mégis mindig felkapom a fejem, ha a téli erdőben járva meghallom valahol. Januárban, amikor még oly távolinak, szinte elérhetetlennek tűnik a tavasz, ezek a hangos trillák az áprilisi és májusi madárkórus nyitányát jelentik a magamfajta természetjáró számára.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, melyik az a madár, amelyik örökké mozog, állandóan tevékeny, biztosan a csuszkát említeném. Szüntelenül a fák törzsén és a vastagabb ágakon mászkál,mintha pihenésre nem is lenne szüksége. Néha azért pár percre mégis megáll, kicsit felborzolt tollakkal üldögél, de nyomban utána kettőzött szorgalommal szaladgál a kérgen, mintha csak be akarná pótolni, amit az imént elmulasztott.

Csuszkával nem nehéz találkozni. Öreg állományú erdőkben, parkokban, arborétumokban, vén fákkal is tarkállt kertekben mindenütt otthon van.

Zömök madár, a verébnél csak rövid farka miatt látszik kisebbnek. Színezete felül szép kékesszürke, alul sárgás árnyalatú világosbarna. Fehéres torkát a csőr tövétől induló fekete csík határolja, rozsdabarna alsó farkfedőin jól látható fehér foltok vannak. Hím és tojó hasonló színezetű, előbbi lágyéktollai valamivel élénkebb rozsdavörösek.


A legérdekesebb életmódú madarak egyike Magyarországon. Sokat figyeltem őket az erdőben, de különösen Budapesten a Népligetben, a Margitszigeten, és még ma, sok évtized után is, mindig találok viselkedésükben valami újat, olyasmit, amit korábban nem sikerült megfigyelnem.

A csuszka a harkályokhoz és fakúszokhoz hasonlóan mozog a kérgen, de nem csak felfelé, mint amazok, hanem éppen olyan ügyesen fejjel lefelé is. Innen a magyar neve, mintha csak csúszkálna a fa törzsén.

Ha azonban valaki figyelmesebben nézi a madarat, észre fogja venni, hogy szinte soha nem kúszik egyenesen felfelé, vagy éppen lefelé, hanem közben egy kicsit mindig oldalirányban mozog.

A vízszintes ágakon gyakran azok alsó felén, hátával lefelé fordulva mászkál, ha pedig egy a kérgen pihenő éjjeli lepkét zavart fel valahol, villámgyorsan, ha kell dugóhúzószerűen repülve követi, és többnyire el is kapja az avar felé menekülő rovart.

Esőben figyeltem meg, hogy a madár egy karvastag vízszintes ágon haladva, hol a jobb, hol a bal oldalon pillantott az ág alá, hogy az oda húzódott rovarokat felcsíphesse.


A csuszka azért is jó megfigyelési alany, mert rendkívül bizalmas természetű. Nem csak a parkokban vagy arborétumokban, ahol megszokta az emberek jelenlétét, de az erdőben is. A Mátrában egyszer egy csuszka kevés híján a vállamra szállt, miközben az előbb említett módon egy menekülő rovart üldözött. Csak az utolsó pillanatban kanyarodott oldalt, szinte a fejemet súrolta, aztán egy tőlem talán háromméternyire lévő fa törzsére szállt. Nem látszott ijedtnek akkor sem, amikor lassan közeledni kezdtem feléje. Kicsit ugyan feljebb kúszott, de aztán vagy öt méter magasan megfordult és fejjel lefelé kapaszkodva rám nézett. Mintha csak azt mondta volna:

•Na, ide gyere utánam, ha tudsz!

A csuszka odúlakó madár, de ebben is különc módjára viselkedik. Míg ugyanis a cinegék, légykapók és a többi odúlakó egyszerűen beköltözik az üresen álló harkálylakásba és az üreg alján fészket épít, a csuszka kissé át is alakítja az odút azzal, hogy a bejárónyílást sárral körbetapasztja, saját testméretére leszűkíti. A sározás gyorsan keményre szárad, és védelmet nyújt a fészekkonkurensek, elsősorban az erőszakos seregélyek ellen.

Csak a tojó dolgozik, a munkához nedves földet használ. Ha egy kis eső hullott az éjszaka, nyomban kihasználja, és kettőzött erővel hordja az anyagot. Tartós szárazság idején viszont az erdőben gyakran friss szarvas- vagy vaddisznóürülékkel kell megelégednie. Ilyenkor egy-egy kupachoz rendszeresen visszajár.

Jóval szűkebbek a lehetőségei a parkokban, ahol szarvasok és vaddisznók híján kénytelen megvárni, amíg a kertészek locsolni kezdenek, és az eltévedt vízsugár jóvoltából a sétaúton kis tócsa keletkezik.

Amíg a tojó dolgozik, párja kíséri vagy valamelyik magas ágról figyeli a környéket, miközben hosszú trillákkal hirdeti territóriuma sérthetetlenségét.

Az a madár, amelyik elhagyott harkályodút vagy a cinegék számára kifüggesztett mesterséges odút választott a költéshez, viszonylag könnyebb helyzetben van, a nem túlságosan bő nyílást (a mesterséges odúknál a bejáró átmérője 32 mm) gyorsan körbetapasztja. De vannak adatok arra nézve is, hogy a csuszka néha egy jóval tágabb nyílású odú mellett dönt. Németországban figyelték meg például, hogy a pár macskabaglyok számára készült, széles szájú odúba kívánt beköltözni.


Szegény tojó! Itt aztán dolgozhatott rogyásig. Először magát az üreget igyekezett fadarabokkal, kéregdarabkákkal feltölteni, közben szorgalmasan szűkítette a bejárót is. Nem volt könnyű munka! Utólag megmérték a bedolgozott sáranyagot és 1650 grammot találtak. Ha feltételezzük, hogy a madár egyszerre másfél grammnyi anyaggal repül az odúhoz, akkor legalább ezerszer kellett fordulnia. Esetleg 50-60 méterről, de az is lehet, hogy jóval távolabbról. A dolog érdekessége, hogy a közelben több, cinegék részére készült, 32 mm-es bejárónyílású odú is volt. Az, hogy a csuszkák miért döntöttek mégis a jóval nagyobb üreg mellett, örök titok marad. Erre legfeljebb ők maguk tudnának válaszolni.

Egyébként a csuszka nemcsak a bejárónyílást tapasztja körül, hanem szorgalmasan dolgozik az odú belsejében is. Sárral tömíti el az összes nyílást, repedést, feltehetőleg azért, hogy a lakását huzatmentessé tegye.

Többször láttam a csuszkát sározás közben, és minden alkalommal újra és újra elcsodálkoztam azon, milyen hihetetlen ügyességgel és módszerességgel dolgozik. A hozott sárgalacsint először a helyére illeszti, majd erős csőrével hol kívülről, hol belülről alaposan bedöngöli. Amíg ki és bejár az odúba tollai néha alaposan összesározódnak. Erről az éppen kőművesmunkát végző csuszkát könnyű felismerni.

A tapasztás az időjárástól és az üreg nagyságától függően egy, de legfeljebb két hétig tart. A madár a sározással egyidejűleg fadarabkákat hord az odúba, különösen sokat, ha terjedelmes üregről van szó. Ezzel igyekszik azt kitölteni, a térfogatot csökkenteni. Amikor aztán már mindezzel elkészült, megkezdi a tulajdonképpeni fészek építését.

Amilyen művészi módon végzi a sározást, olyan lezseren, mondhatnám azt is, trehányul készíti el a fészket. Tulajdonképpen nem is épít, a hozott anyagot, fenyőtűket, száraz leveleket, kéreg-és forgácsdarabkákat egyszerűen beejti a nyíláson. Csak időnként bújik az odúba, ráül az összegyűlt kupacra és ide-oda mozogva, forgolódva alakítja ki a nagyon kezdetleges fészekcsészét.

Lehet, hogy nem sok gondot fordít a külcsínre és egy széncinege, őszapó vagy függőcinege valószínűleg elborzadna annak a kupacnak a láttán, amit a csuszka fészeknek nevez, de azt, hogy rendkívül szorgalmas, nem lehet letagadni. Azok a népligeti csuszkák, amelyeket építeni láttam, szinte megállás nélkül hordták az anyagot. Leszálltak a földre és rövid keresgélés után fészekanyaggal a csőrükben már repültek is vissza az odúhoz.

Németországban egy 14 cm átmérőjű költőüregben a kotlást megelőzően 225 apró fadarabkát, 3350 kéregdarabkát és 16 grammnyi számlálhatatlan apró forgácsot találtak. Nem kis teljesítmény!

A hím a tapasztás és a fészeképítés egész ideje alatt a territórium területén, többnyire az odú közelében tartózkodik, és hangos trillával szinte biztatja, ösztönzi szorgalmasan dolgozó párját.

Tagadhatatlanul könnyebb dolga van, de szerepe azért nem lebecsülendő. Mert ha ellenség közeledik, például egy mókus szökken éppen arra a fára, ahol a tojásokkal vagy fiókákkal teli odú van, a hím nyomban akcióba lép. Vészhangokat hallatva körülröpdösi, és mindenképpen igyekszik elűzni a környékről. Ösztönösen teszi ezt, pedig nem is lenne szükség rá, hiszen a mókus a kőkeményre száradt sározás miatt nem tudna hozzáférni a tojásokhoz vagy fiókákhoz.

Más a helyzet a nagy fakopánccsal, amelyik véső alakú erős csőrével bizony képes arra, hogy kitágítsa a bejárónyílást, megbontsa a sárból készített védőgyűrűt. Hans Löhrl, aki különösen sokat foglalkozott a csuszkával és kitűnő monográfiát is írt erről a madárról, a Radolfzelli Madárvártán mesélte el nekem a következő esetet.

fakopáncs


Egy nagy fakopáncs már napok óta kerülgette azt a helyet, ahol a csuszka odúja volt, de talán mert a hím állandóan körülötte repdesett és riasztott, nem mert közeledni. Míg aztán váratlanul mégis elszánta magát, az odúhoz röppent és vagdosni kezdte a tapasztást. Ekkor azonban a csuszka hím hátulról bátran nekirepült és közben egy különös hangot hallatott. A harkályt meglepte a támadás, felhagyott a próbálkozással és elrepült.

A csuszka egyébként is rendkívül éber madár, mindenre figyel, ami a környéken, elsősorban a territóriumon belül történik. Ha például a cinegék és fekete rigók észrevesznek egy sütkérező macskabaglyot, és köréje gyűlve hangosan szidalmazni kezdik, a csuszka is azonnal ott terem és a közeli törzseken futkosva csatlakozik a lármázókhoz.

karvaly
Ha karvaly bukkan fel a közelben, szorosan a törzshöz vagy ahhoz az ághoz lapul, ahol éppen tartózkodik. Ezzel többnyire sikerül megtévesztenie a ragadozót. Ha nem, úgy menekülnie kell, de helyzete akkor sem reménytelen. Löhrl írja valahol, hogy a karvaly elől menekülve a madár nem repült, hanem körbe-körbe szaladt a fa törzsén. A ragadozó nem tudta követni, és végül zsákmány nélkül távozott.

Néha persze ő marad a vesztes. Az alcsútdobozi parkban találtam egy valószínűleg karvalytól származó tépést csuszka tollakkal. Uttendörfer pedig, aki a baglyok és ragadozó madarak táplálék-összetételét illetően elképesztően nagy anyagot dolgozott fel, a karvaly 58 000 zsákmányállata között 257 csuszkát talált. Ami azt jelenti, hogy a kis ragadozó minden 226. zsákmánya csuszka volt. Hogy aztán ez sok vagy kevés, az nézőpont kérdése. Hiszen az egyéb zsákmányállatok, verebek, zöldikék, tengelicek, cinegék stb. jóval gyakoribbak.

A csuszka fészekalja 6-7, de kivételesen akár 12 vörhenyesbarnán pettyezett tojásból áll. A cinegéknél korábban, március végén, április első felében kezd kotlani. Ez a munka is a tojóra hárul, akinek, bár párja néha eteti közben, időről időre el kell hagynia az odút, hogy táplálékot keressen.



Előzőleg mindig gondosan betakarja a tojásokat. Nem a csőrével, hanem felemelkedik, szárnyait is megemeli, mire a lazán összetákolt fészekanyag a tojásokra csúszik és befedi őket. Amikor visszatér és a fészekre ül, addig forgolódik, amíg a tojásokat betakaró kéregdarabkák, fenyőtűk a helyükre, a fészek peremére kerülnek.

Az ember nem is gondolná, hogy egy kismadár milyen soká lehet távol a fészektől anélkül, hogy a tojásokban fejlődő embriók károsodnának. Egy egész napon át figyelt tojó 15 szünetet tartott, ezek átlagos hossza 22 perc volt. Egy másik, 30 alkalommal távozott a fészekről és átlagosan 8 percig volt távol.

Az ilyen szünetek alkalmával a pár természetesen mindig együtt van, a hím gyakran táplálékot is ad párjának, amely ezt a gesztust szárnyai gyengéd rezegtetésével fogadja.

A fiókák 15-18 napi kotlás után kelnek ki, és meglehetősen hosszú ideig, 23-26 napig maradnak az odúban. Anyjuk az első napokban sokat melengeti őket, az eleséget főként a hím hordja. Ha a tojó az odúban van, mindig neki nyújtja át a hozott rovart, amikor viszont éppen távol van, maga eteti meg a fiókákat.

(fotó: New Vasuta Pictures 2010)
Ezek szemei nyolc napos korukban nyílnak, és csak az érkező madár okozta súrlódást hallva vagy a szülők etetés előtt adott finom hangjára kezdenek tátogni. Viszonylag nagy fejük ide-oda imbolyog vékony nyakukon, miközben mohón nyelik a torkukba gyömöszölt falatokat.

Etetés után mindig ürítenek, a finom hártyába burkolt gombócot az öreg madár a csőrében viszi el az odútól és rendszerint egy ágra keni. A már kéthetes fiatalok néha már nem várják meg a szülőket, hátrálva kúsznak egészen a bejárónyílásig, és annak peremére ürítenek. Szinte kínálva a friss porciót a legközelebb érkező öreg madárnak.

Néhány nappal a kirepülés előtt a már teljesen kitollasodott fiatalok az odú szájából ismerkednek környezetükkel. Aztán a legmerészebb elszánja magát és kirepül az üregből, mire a többiek nyomban követik. Bár már tudnak repülni, egy ideig rendszerint az odús fán vagy a közeli törzseken mászkálnak, és ha a kéreg repedésében rovart pillantanak meg, nyomban odacsípnek. A család napokig együtt marad, majd kapcsolatuk fokozatosan megszűnik. A szülők a territóriumban maradnak, a fiatalok elszélednek. A pár néha másodszor is költ.

A csuszka párok, ellentétben a legtöbb kis énekesmadárral, éveken át együtt maradnak, a jó házasság példaképei lehetnének. Hűségesek a territóriumhoz is, nem vonulnak, nem kóborolnak, télen is helyben maradnak. Bárhol pillantom is meg az egyiket, a közelben mindig ott látom a másikat is. Gyakran ugyanazon a fán keresgélnek és élénk „zit” hangokkal tartják a kapcsolatot egymással.

Szívesen keresgélnek a földön is, a parkokban gyakran a sétányokon látni őket. Ha ember vagy kutya közeledik, könnyed mozdulattal a közeli fatörzsre röppennek, de alig haladtak tovább, máris újra visszaszállnak az útra.

a csuszka tojása
A hímek már novemberben énekelni kezdenek. Eleinte csak a hajnali, szürkületi órákban, aztán decembertől fokozatosan mind gyakrabban hallhatjuk őket. Énekkedvüket a hideg láthatóan a legkevésbé sem befolyásolja. A Népligetben a távcső néha a kesztyű ellenére majd lefagyott a kezemről, a csuszkák ennek ellenére szinte versengtek egymással. Nyomban elhallgattak viszont, ha erős szél kerekedett.

A csuszka tavasztól őszig főleg rovarokkal és pókokkal él, fiókáit elsősorban hernyókkal eteti. Ezeket, akár a nagy fakopáncs, a vékony gallyakon, a levelek között szedi össze.

Ha valaki a parkban etetőt állít fel, a területileg „illetékes” csuszka pár állandó vendégnek számít. Ellentétben azonban a cinegékkel, zöldikékkel, verebekkel és a többi a téli etetőre járó madárral, a csuszka nemcsak fogyaszt, hanem gyűjtöget is. Míg például a széncinegék mindig csak egy szem napraforgóval repülnek a legközelebbi bokorba, a csuszka 2-3 szemet is a csőrébe kap és elálló kéreg mögé, falrepedésbe rejti őket. Ezeket a helyeket később felkeresi, de egy részüket többnyire „elfelejti”. Az is előfordul, hogy más madarak, például az élelmes cinegék fosztják ki a csuszka raktárát.

Megfigyelték, hogy miután a territórium őrzése a hím feladata, ő a birtokolt terület határai közelében választott rejtekhelyeket, míg a tojó az etető környékén dugdosta el a napraforgószemeket.

A Sváb-hegyen a Mátyás király úton egy szer megfigyeltem egy kék cinegét, amelyik alaposan megtréfálta a gyűjtögető csuszkát. Az a közeli etetőről a napraforgót egy harkályodúba hordta. A szemfüles kis cinege észrevehette ezt, mert lesben állt. Alig repült a csuszka újabb zsákmányért, ,máris az odúnál termett, kiemelt egy magot és boldogan elrepült vele.

A Madártani Intézet Költő utcai székházában dolgozószobám ablakában telente etettem a madarakat. Állandó vendég volt egy csuszka pár is, a magok egy részét az ablak előtt álló öreg gesztenyefa kéregrepedéseibe rejtették. Amikor a tavaszi eső végigfolyt a törzsön, az elfelejtett magok sorra kihajtottak és a kéreg alól fél tucat napraforgó-palánta bújt elő.

A fiatal csuszkák önállósodásuk után rendszerint nagyon hamar párt választanak, és territóriumot is foglalnak Ezek a kezdeti kapcsolatok és kötődések azonban még meglehetősen ingatagok. Egy Antwerpen közeli kísérleti területen a fiataloknak csupán 27%-a költött az először választott territóriumban és csak 13%-uk maradt hű „gyerekfejjel” választott partneréhez.

A csuszka gyakori madár hazánkban a középhegységek öreg állományú erdeiben, az alföldi tölgyesekben és a városi parkokban. A párok számát becslések alapján 100 000-200 000-re teszik. Ugyancsak becslések alapján Ausztriában 300 000-500 000, Nagy-Britanniában körülbelül 50 000 pár él. A territóriumok nagysága általában 1-2 hektár, a területtől, táplálék viszonyoktól függően változik.

Ami pedig a szabadban elért életkort illeti, gyűrűzött fiókákkal végzett vizsgálatok során a németországi Braunschweig térségében a hímek átlagosan 2,46, a tojók 1,86 évig éltek. A legöregebb ellenőrzött tojó 9 éves volt, Svájcban egy 9,5 éves „matuzsálemet” tartanak nyilván.

2011. január 13., csütörtök

Kányádi Sándor: Rajz rigóval

énekes rigó

Ákombákom
levelek a fákon.
Limb-lomb susogó,
alatta ül nagyapó..
Mellette élete párja,
néznek együtt föl a fára.
Fejük fölött a rigó
azt fütyüli: élni jó.

Énekelj minden nap!


Anyám, édesanyám,
Elfeslett a csizmám.
Elfeslett a csizmám,
Ki varrja meg immár?

Lányom, édes lányom,
Csépeltünk a nyáron.
Eladjuk az árpát,
Veszünk új csizmácskát.

Móra Ferenc: Bodri gulyás


Sterio Károly: Gulyás, színes kőrajz
 Katlant se látni az ötömösi pusztán, nemhogy kéményt, mégis úgy füstöl a levegő, hogy szinte kéklik. Katlan ide, katlan oda: mégiscsak nagy tűznek kell ott égni valahol. Nemhiába mondja azt a példabeszéd, hogy minden füstnek tűz az anyja.
Van is ott tűz olyan, hogy akkor is észreveszed, ha nem akarod. Úgy fűt a nap az égen, hogy majd lángot vet bele a föld. Hiába mondja neki az ürge, hogy hagyjon egy kicsit télire is a tűzrevalójából, nem ér annak a szép szó semmit. Az is lehet, hogy nem hallatszik föl odáig az ürgeszó, más szó meg nem hallatszik így delente a pusztában. Még a tücsök is leteszi a hegedűjét az avarba. Azt mondja, bizony nem bolond ő, hogy ingyen muzsikáljon, mikor úgyse hallgatja senki.
Nem ám, csakugyan nincs a gulyának semmi kedve a muzsikaszóhoz. Nem valami táncos kedvű teremtés a marha amúgy se, most meg semmi mozoghatnékja sincs neki. Olyan lustán hever az egész gulya, hogy messziről azt gondolná az ember: nini, milyen sok fehér vásznat kiterítgettek száradni ezek az ötömösi asszonyok!
No, azért se gondol az ember ilyent se messziről, se közelről. Mégpedig azért nem gondol, mert nincs egy teremtett lélek az egész határban. Az is elkívánkozik innen, aki volna: a Marci gulyás. Lobogó ingujjával nem győzi törülgetni a verejtékét, a feje is szédeleg, az álom is kerülgeti, ő bizony hever egyet a cserény hűvösiben, gondolja magában. A királynak sincs ilyen melege a márványpadlós szobájában, mégis bizonyosan szundít egyet ilyenkor az aranyos subáján. Márpedig Marci gulyás van akkora úr az ötömösi pusztán, mint a király a maga várában.
Az ám, Marci gulyás, de ki tartja szemmel a gulyát, ha te behunyod a magadét? Nem kezes bárány a szilaj gulya, könnyen nekibogárzik, egyet gondol, s úgy szalad szét a világba, hogy meg se áll a széléig.
Mind igaz ez, de az is igaz ám, hogy Bodri kutya is van a világon. Márpedig a Bodri kutya nem azért kapja a drága jó krumplis tarhonyát, hogy csak úgy hiába lógassa a nyelvét. Meg is kell azért szolgálni emberséggel.
- Héj, Bodri! - parancsolja elő hű szolgáját Marci gulyás.
Bodri nem is kéreti magát, tudja jól, mi a kutyakötelesség. Odaugrik a gazdája elé, s le nem veszi ragyogó szemét annak mutatóujjáról, ahogy kiadja neki a parancsot.
- Ide fülelj, Bodri! Én bemegyek a cserénybe, te itt maradsz a gulyánál. Vigyázz, hogy hiba ne essék. A Kormos bikára különös gondod legyen, mert tudod, hogy az könnyen megvadul.
Ezzel Marci gulyás beballag a cserénybe, Bodri kutya pedig átveszi a kormányt. Olyan kevélyen sétálja körül a nyájat, mint aki tisztában van a hatalmával.
Ő most a számadó gulyás, ő most az öregbojtár: nem is történhetik most semmi galiba Ötömösön.
Ni, hogy utasítja rendre a kisborjút, amért olyan keservesen megrázta a kolompját! Bizonyosan bögöly bújt szegénykének a fülébe. Mindegy az, azért nem szabad mindjárt teleharangozni a pusztát.
- Eh, eh - mondja neki a Bodri szelíden. Elég az a kisborjúnak így is, szegény tán a nyelvét is lenyelte ijedtében. Bezzeg, ahogy a Kormos bika megrázza a fejét, annak egyszerre a fülébe ragad Bodri.
- O-hó, o-hó, o-ho-hó!
Kormos bika is egyszerre megadja magát a hatalmas Bodri gulyásnak. Nem is lehet azzal kötözködni, aki olyan könnyű helyen tartja a fogait.
Fönt a reszkető légben kiterjesztett szárnnyal szitál a kánya. Egeret lesne a jámbor, de nem lát. Bezzeg meglátja őt a Bodri gulyás, s köszönti is illendően:
- Ham, ham, ha-mamamam!
Odább röppen a kánya, Bodri gulyás éberen néz utána, mikor aztán belevesz az ég peremébe, akkor ő is megnyugszik. Fölszalad az árvalányhajas homokbucka hegyibe, elnyújtózik az aranyszín homokon, okos fejét ráhajtja a két első lábára: mintha csak trónusból vigyázna a gulyára.
Néz, néz maga elé Bodri gulyás, addig-addig néz, hogy egyszer csak elhomályosodik a szeme. Mintha őszi ködben csavarogna a nyárfaerdő szélében, még a hulló levelek zörgését is hallja, még a nyulat is látja, ahogy kiugrik a bokorból. Utána, Bodri, utána!
Már éppen fogná is a fülit, mikor egyszerre csak tű szúródik a bundájába. Nem is egy, hanem száz, nem is száz, hanem ezer.
- Au-jau-au-u-u-u! - ugrik föl Bodri gulyás a darázszsombékról, amire vigyázatlanul rátelepedett. Rázná le magáról a tenger darazsat, de mentül jobban rázza, annál többen vannak azok.
- Bunda, bunda, bunda, Bodri, hogy a bunda? - dongják mérgesen a fullánkos darazsak.
- Nem adom, nem, nem, nem! - bömböli keservesen Bodri gulyás, s nagy ijedten leugrik a dombról a gulya kellős közepébe, ott is a Kormos bikára, annak is éppen a nyakára.
Nem is kellett egyéb a gulyának. Szaladt szét a jószág, ahány, annyifelé. Mire Marci gulyás rémülten odaugrott a cserényből, nem talált egyebet a Bodri gulyásnál. Az is bújt volna már a föld alá is nagy szégyenében - odavan a gulya, oda a becsület!
Föltetszett már a hold is, mire Marci gulyás három határból összeszedegeti a gulyát úgy-ahogy, felit feliből, felit harmadából. Éppen vacsorára járna az idő, de hiába mosolyog a bogrács Marci gulyásra a szolgafáról: nincs kedve tüzet rakni alája.
Szegény Bodri gulyás, attól félek, neked karikás ostorral főzik ma a vacsorát!

Szólások a kutyáról



A kutya se ugatja: Senki nem emlegeti, nem hiányzik senkinek.

Bizonytalan, mint a kutya vacsorája: Nem lehet tudni, lesz-e belőle valami.

Egyik kutya, másik eb: Egyformán rossz mind a kettő.

Megszokta, mint a kutya a verést: Meg se kottyan neki a szenvedés, annyira megedzették a bajok.

Mintha a kutya szájából húzták volna ki: Gyűrött, rendetlen ruhadarab.

Kutyába se vesz valakit: Nem becsüli.

Hű, mint a kutya: Nagyon hűséges.

Kutya baja: Nincs semmi baja.

A kutyának is jobb dolga van: Nagyon rossz dolga van.

Lepereg róla, mint a kutyáról a víz:
Nem fog rajta a szidás.

Se kutyája, se macskája: Semmije, senkije sincs.

Kutya világ, szűk esztendő: Nehéz az élet.

Kutya meg a mája! Bosszanbkodás kifejezésére.

Kutya szeretne lenni

Egyszer volt egy gazdaember s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték...

Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban.
Látja a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, sóhajt keservesen:
- Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!
- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi ember dolgozott, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje.
A gazda a cselédeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen, mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes.
Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig. Eléjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg felkelt a legény is a bokor alól. Odament, neki is adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra, fiam - mondogatta a gazda -, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya. - S megint csak kenyérhéjat dobtak neki.
De már esetefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.
- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya.
Bezzeg ezután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát. 

(Benedek Elek)

A magyar népviseletek

Népviseleteink gyönyörű öltözetek.
A magyar ember emelt fővel jár, így viselete is tiszteletet parancsoló.
A férfiember kalapot visel, s kalapját megemeli, ha templom vagy kereszt előtt megy el.
Ezzel a tisztelettel köszönti a Jóistent. Kalapemeléssel köszön a másik embernek is, így fejezi ki tiszteletét iránta.




A férfiember öltözete fehér, csuklónál húzott vászoning és nadrág. A székely ember szűkre szabott, nyers posztóból (szőtt gyapjú) készült "harisnyát" hord.
a férfiember hidegben mejjest (bőrből készült mellény) subát, gubát, szűrt, ködmönt vett magára, fejére báránybőrből készített süveget tett, ha hideg volt.
A lányok, asszonyok inge díszesebb volt, szépen hímezve, általában könyök alá ért, s húzott volt. Szoknyájuk bő, húzott, amelyen kötényt viseltek. (Kivétel a csángók szoknyája, amelyik derékon körbetekert, szák szabású.) A szoknya alá több alsószoknyát fölvettek, amelyek deréktól levelé szélesedő formát adtak.


 Ezek a szoknyák fehér, redőzött, keményített vászonból készültek, alul szép csipkével.
A felső szoknya színe más volt a lányoknál, a fiatal menyecskénél, s megint más az idősebb asszonyoknál.
A lányok pártát hordtak fejükön, szépen elkészített gyöngyös koszorút.
Aki nem ment férjhez, ma is úgy mondjuk: "pártában maradt."
Az asszonyoknak főkötő járt.


Hűvös időben nagykendőbe burkolóztak, hidegben ők is szerették a mellényt, s a meleg, báránybőr ködmönt.
A férfiak és a lányok, asszonyok is csizmát viseltek, a lányoké, asszonyoké gyakran piros volt. Később jött szokásba a cipő.

Énekelj minden nap!



Egy sárréti legenda

A pákász nádat vágott, ebből épült kunyhója, s el is adott a nádból.


"Mikor az Isten ezt a világot teremtette, a gazdag ember, ahelyett, hogy egy kicsit is gyönyörködött volna benne, azonnal vette a kaszáját, belesuhintotta a szépen ringó aranyos nagy búzatáblába, és elkezdte aratni levelé. Melege volt, mert sütött a nap keményen, izzadt erősen, de azért mégis levágta a gabonyát mind egy szálig. A szegényember búsan vakarta a fejét, látván, hogy neki nem hagyott semennyit.
Azt mondta erre az Isten:
"No te szegényember, ha már így jártál, adok én aratni valót neked is. Avval kárpótollak, hogy ennek nem kell szántani, ezt nem kell vetni, kél magától, s aratáskor sem sül ki a zsírod, se a magad levében nem kell főnöd."
Ezt mondván, odaállította egy gyönyörűszép náderdő mellé, amelyiknek nem látszott se hossza, se vége.
Azóta a szegényember dolga volt a nádolás. Annyit vághatott, amennyit neki tetszett. Mert ha volt is levele valakinek a náderdőkről, valójában az Isten földje volt az, nem állott a sarkánál senki..."

A pákászok

A pákász, az egykori bihari rétségnek, mocsárvilágának ura és őslakója eltűnt - elfogyott, mint elfogyott lecsapolás útján a rét, a mocsár.

A pákász ágrólszakadt szegény ember volt, akinek nem volt földje, háza, legtöbbször családja sem. Magányosan járta a réteket, mocsarakat, s gyűjtögette a növényeket, halászott, vadászott, s így jutott ennivalóhoz.
Kunyhóját eldugott helyen építette meg, s ott tengette az életét.

Ruhája házilag szőtt, vastag kendervászonból készült, s lábán egyszerá bőrből készült bocskort viselt.

"A pákászoknak elsősorban vászon neműre, bocskornak való bőrre, ócska gúnyára volt szüksége. Ha ezekben hiányt szenvedett, nagy elszánással magához vette szép darutollait, farkas-, róka- és nyúlprémjeit, s besompolygott valamelyik rétszéli falu hetipiacára."
(Szűcs Sándor)

A befogott vadméhek által összegyűjtött mézből, a madártojásokból, a csapdákkal rabul ejtett állatokból, a kifogott halakból, az összeszedegetett és igen keresettnek számító kócsag- és darutollból időnként a piacra is jutott.

A pákász értett a madárfogáshoz is. Régen a folyókat nem szorították gátak közé, ott folyhatott, ahol neki tetszett. Ezek a mocsaras területek rengeteg madárnak adtak otthont.

A pákász ismerte a vízi utakat, eligazodott a mocsár ingoványaiban, a rét útvesztőin. Ő volt a vízi fuvaros, s volt közöttük, aki a vizeket óúgy ismerte, hogy megkóstolta, s a víz ízéről meg tudta mondani, hogy melyik folyón úszik csónakja.


A pákász iskolába nem járt, az ábécét nem ismerte, senki nem nevelte őt, s a Szentírást sem ismerhette. Mégsem talált senki köztük gonosz szándékút, más kárán örvendezőt, hanem sokszor segített a másik emberen.
A természetben élve szívébe volt írva Isten törvénye.

Közmondások

Aki másnak vermet ás, maga esik bele: Aki másnak rosszat akar, maga kerül bajba.
Jó az öreg a háznál: Az öreg emberek bölcsességének, tpasztalatainak sok hasznát veheti a fiatal.
Öregapám is élne, ha meg nem halt volna: Semmit sem ér az olyan állítás, amelyet nem lehet megvalósítani.
Ereszd be a koldust, kiver a házadból: Vannak emberek, akik kihasználják, ha jók vagyunk hozzájuk.
Sohasem elég a koldusnak: Aki adományokból él, annak sohasem elég semmi.
A törpe csak törpe marad, ha a hegy tetejére áll is: A tehetségtelen embert a nagy rang sem teszi kiválóbbá.

2011. január 12., szerda

A tücsök és a hangya

 
 
A tücsök és a hangya
- La Fontaine nyomán -
 
A tücsök egész nyáron hegedült, húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott, megéhezett. Bekopogott a hangyához, és
és kérte:
– Hangya barátom! Nyáron te is hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát.
De a hangya így felelt neki: – Tücsök, komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron csak buliztál, hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is?– és becsukta az ajtót.
A tücsök így hoppon maradt, csak ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a hegedűjét, és játszani kezdett rajta. A „Milyen semmirekellő pernahajder vagyok én…” kezdetű dalt játszotta, aminek így szól a refrénje: „Hej, Uram, Istenem, csinálj már valamit!”
A mezők Ura meghallotta a didergéssel tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és arra küldte a katicabogarat. A katicabogár odamászott a ciripelő muzsikushoz és megszólította:
– Térj be hozzám hegedülni! Ott a kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt!
A tücsök fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani kezdett. Nem fűtött a katica, mert a bogarak nem nagyon fűtenek télen, a tücsök hegedűszavára mégis valami meleg költözött a kis lyukba. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak úgy össze a hátpáncélján. Hálásan így szólt:
– Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség, eszegessél bátran!
A tücsök nekilátott, s aznapra jó kedve kerekedett. Másnap azonban megint ott didergett szegény a fűszál tövében. Akkor pedig a bodobács tévedt arra. Az is megszólította:
– Hé, tücsök koma, gyere velem, hegedülj egy kicsit nekem, mert megvesz az isten hidege!
És ez így ment napról-napra. Jött a rózsabogár, a krumplibogár, a svábbogár. Mindenféle bogár meghívta a tücsköt egy-egy napra, ő pedig hegedült nekik, fölengedett a fagy az odvaikban, ők meg hálából, ami szűkös falatjuk volt, megosztották vele.
A hangya odabent, a nagy búzahalmok közül hallgatta, hogy a tücsök éli világát kint a mezőn, és még mindig hegedül, s eljutott hozzá a hír, hogy a szomszédai mind el-elhívják őt magukhoz; s magában ezt gondolta:
– Tegyenek csak úgy, ahogy a kedvük tartja! Tartsák csak jól azt a mihasznát! Nekem nincs elosztogatni való élelmem, ami van, azt meg magam is meg bírom enni tavaszig. Jól elvagyok itt, nincs szükségem semmirekellők társaságára. – Magának se merte tán bevallani, hogy azért didergett s unatkozott egy kicsit ott a hangyaodúban.
Abban az évben nagyon sokáig tartott a tél. Húzódott, húzódott, még mindig fagyok voltak, hómező takarta a világot. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott: – Mezők Ura, tücskök, bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a télből!
És ekkor mintha valami hangot, vagy különös zenét hallott volna. Süvített a szél a mező felett, és ebbe a szélsüvítésbe mintha távoli muzsika hangjai lettek volna beleszőve. A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki belőle.
Így amikor jött a katica, büszkén azzal fogadta:
– Katica, figyelj, van egy új művem, meghallgatod?
– Csupa fül vagyok – felelte a másik.
Beült a katicához, és eljátszotta.
Amikor véget ért a hegedűszó, csak ültek néhány percen át, hallgattak.
-- Ez nagyon szívhez szóló volt – törte meg végül a csöndet a házigazda. Kimentek a házból, és azt látták, hogy a ház körül eltűnt a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap.
Másnap a bodobácshoz ment a tücsök, nála is eljátszotta az új szerzeményét, és ott, a bodobács háza körül is eltűnt a hó, sütött a nap, kidugták a fejüket a hóvirágok.
A bogarak között gyorsan elterjedt a hír, hogy a tücsök milyen nagyszerű kikeletcsalogató zenét szerzett. Hívta őt a krumplibogár, a rózsabogár; még a vakondhoz is elment muzsikálni, bár az azért veszélyes dolog volt egy kicsit, de a vakond is nagyon vágyott már a tavaszra. Így lassacskán az egész mezőn elolvadt a hó, meleg lett, virágok illatoztak. Egyedül a hangya vára körül borított még mindent a dér meg a zúzmara.
A hangya egyre többet bosszankodott odabent, hogy mikor lesz már vége ennek a télnek, fogyóban a búzamag gyűjtemény, már csak néhány hétig tart. Ezek pedig odafönt már zenélnek, táncolnak, csupa mihaszna és semmirekellő népség.
És akkor, amikor már vagy egy hónapja az egész mezőn tavasz volt, csak a hangya vára körül ülte meg a fűszálakat a dér, a bogarak kitaláltak valamit.
– Látogassuk meg a hangyát zord magányában, és adjunk neki szerenádot.
Egyik este odalopakodtak. Odalopakodott a katica, s mind a többi bogár. A tücsök rázendített, és eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre ott, a hangya vára körül is olvadni kezdett, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment, körülnézett: – Na végre, beköszöntött a tavasz. Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát – morogta a csápjai alatt.
El is indult, gyűjtötte a magokat, és rosszallóan ingatta a fejét, hogy a többi bogár már megint csak a tücsök hegedűszavát hallgatja.

A farizeus olyan ember, akivel nem lehet mit kezdeni, mert nem hagyja, hogy kezdjenek vele valamit. Azt hiszi, hogy ő a jó, hogy amit ő csinál, az a nagyszerű, és a másik értéktelenebb, meg semmirekellőbb. A vámosoknak néha nagyon össze kell fogniuk, azért, hogy a farizeusokkal megsejtessenek valamit az egyszerű, emberi dolgok értékéből, s megpróbálják Isten irgalmát, jóságát közvetíteni a farizeusok felé. És akkor talán eljön majd egy olyan tavasz, amikor a hangya is úgy mászik ki a várból, hogy megért valamit a tücsökzene fontosságából.

2011. január 11., kedd

Januári kifestő

Tinódi Lantos Sebestyén: Egri históriának summája



Summáját írom Egör várának,
Megszállásának, viadaljának,
Szégyönvallását császár hadának,
Nagy vigaságát Ferdinánd királnak.

Urak hallyatok szép csuda dolgot,
Mint az Úristen ada vígságot,
Mutat hozzátok irgalmasságot,
Az pogánokon álla bosszúságot.

Megírtam bévön históriáját,
Egör várának ő nagy romlát,
Mast revidedön annak summáját,
Megérthetitök ő nagy sok csudáját.

Mikor írnának ezörötszázban
Az negyvennyolcban Magyarországban,
Egör vára lőn király számában,
Király megérté, volna pusztaságban.

Az ruszkai vitéz Dobó Istvánt
Egré bocsátá, főtiszttartóját.
Zay Ferencöt más porkolábját,
Ezökre bízá jó végháza kulcsát.

Jó király adá Oláh Miklósnak
Az pispökségöt, főtanácsának,
Negyvenkilencben akkort írának,
Az vár tartásán megigazodának.

Az ezörötszáz íránk ötvenbe,
Egri sereggel felkészületbe
Puszta Szolnokot nagy hertelembe
Vevék, épejték minden szükségébe.

Takarva hagyák szolnoki tisztbe
Zay Ferencöt nagy hívségébe,
Mecskei Istvánt Egré helyébe
Dobó mellé hozák ötvenegy esztendőbe.

Jó szertartással, gondviseléssel
Ez két tiszttartó nagy szeretetvel
Az tisztöt bírák egymást értésvel,
Királt szolgálák oly nagy vitésségvel.

Régen hallották tisztösség dolgát,
Hogy az végvárnak ő tiszttartását,
Mikoron értik rájok szállását,
Mint kell állani annak minden sarát.

Jól értik vala az Amhát basát,
Az beglerbékkel az császár hadát,
Miként megvötték vég Temesvárát,
Mint ott megölték jó Losonczi Istvánt.

Az Temesvárral sok végházakat
Ők elbírtanak tartományokat,
Elfutamtatták Tiszántúl valókat,
Megrettentötték erdéli hadakat.

És az Felföldön az Ali basát,
Mint gyorsan megvött sok végházakat,
És ő megverte az király hadát,
Vég Egör alá készíti nagy hadát.

Gongyok nagy vala ez vitézöknek,
Az jó királnak és az pispöknek,
Itt az uraknak és vármegyéknek
Segétség felől levelet küldének.

Ezt őfelsége el sem hallgatá,
Jó vitézöket Egré bocsátá,
Kiknek az király szép szókat ada,
Kegyelmességét mindönben ajánlá.

Vitézök ezök: egy Pető Gáspár,
Zoltai István szép lovagokval,
Az Bornemissza Gergely deákval
Bémentek vala nagy szép drabantokval.

Rágondolának felföldi urak,
Hat vármegyéből sok nemes urak,
Az öt várasból az polgár urak
Jó drabantokat Egré bocsátának.

Vala káptalannak száz drabantja,
Kit Egör várba bé sem bocsáta,
Csak az jó Figedi Jánost adá,
Huszonhetedmagával bébocsátá.

Az vitéz Dobó azt meggondolá,
Mi szükség volna megszállott házba.
Az várasokból hamar hívata
Sokféle mestört ő ott béhozata.

Rendönként nékik mind munkát ada.
Az sok pap közzül csak Bálint vala,
Véle elfutott egy vén pap vala,
Kik Egör várban bészorultak vala.

Az egri népnek derék summája:
Tizenkilencszázharmincöt vala,
De még ebben sok elszökött vala,
Az jámbora bátor szível benn vala.

Nám, ez idő köszt az Ali basa,
Budai beglerbék herélt basa,
Amhátot, beglerbéköt hívatá:
Szolnokot, Egröt, hogy ő megszállaná.

Az Ali basa Szolnok alá szálla,
Az Amhát pasa hadával juta,
Pasa bészálla, mint egy párkámba,
Szent Mihály hónak negyed napján vala.

Kárt nagyot valla párkán Szolnokba
Felségös király álgyúszerszámba,
Kik benn valának az tiszttartásba
Kisebbödének az ő mivoltokba.

Mely hamar pasa lövelet íra,
Két porkolábnak Egré iktatá,
Vitézök előtt magyarásztatá,
Az két porkoláb mind tuttokra adá.

Erről írt vala az Amhát pasa:
Hogy Egör lenne császár végháza,
Az két porkoláb es hív szolgája,
Semmi nem kele az ő kővánságába.

Gyorsan il szerzést ők végezének:
Többé ha levelet béküldenének,
Bébocsáttatnék, de el ne vétetnék,
Az kösség előtt véle megégettetnék.

Szörzés más ez lőn kösztök végezve:
Senki szálláskor ki ne ivöltene,
Se jót, se gonosz szót ne ejtene,
És ketten-hárman ne súgna-settegne.

Az szörzést kösztök ha ki megszegné,
Csak egy fejével érte fizetne.
Két főkapitán arra felelé:
Több hadnagyok nélköl semmit értene.

Lenne szertartás: egymást értenék,
Egy akarattal jót végeznének,
Vármegadásról ki csak emléköznék,
Vagy fő, vagy kösség, érte megöletnék.

Lőn ráfelelés, mind jóváhagyák.
Vígan az császár hadát ők várják,
Segétségét csak Istennek várják,
Őbenne bíznak, életöket jobbítják.

Az Egör vára rossz kőfal vala,
Nagy helyön vala, szakasztva vala,
Szép lakóhelye pispöknek vala,
Drága monostor közepötte vala.

Sőt mindkét várnak tornya, bástyája,
Gyakor helyökön tapasztott palánkja,
Egynéhány helyen töltése, dombja,
Azokon feláll álgyúja, taraszkja.

Ásott sok vermök, árkok valának,
Vártát nyolc részre ők elosztának,
Sok vitézöket béállatának,
Álló seregöt négyet meghagyának.

Nagy bévön eszt mind nagy krónikába
Néktök megírtam ő állatjába,
Itt rövid szóval csak summájába,
Hogy ne légyetök restök hallásába.

Az vitéz Dobó István főhadnagy,
Mecskei István társa más hadnagy,
Jó Pető Gáspár harmad főhadnagy,
Zoltai István az negyedik hadnagy.

Köztök Bornemissza jó Gergöly deák
Ötedik hadnagya jó királnak,
Figedi János az káptalannak
Hadnagya vala egri pap uraknak.

Vala ezöknek nagy vitésségök,
Minden igyekbe nagy bölcseségök,
Kikhöz hallgatnak sok jó legényök,
Az krónikába megvagyon ő nevök.

Jó hívséggel ők embörködének.
Munkát, fáratságot szönvedének.
Kik erős hitben mindvégig lűnek,
Sok jámbortúl ők jó nevet nyerének.

Immár Szolnokból az császár hada,
Jó Ali basa elöl indula,
Sok végbeli bék ővéle vala,
Huszonötezörön Egör alá szálla.

Ali basával vala Arszlán bék,
Nándorfejérvári, szendörői bék,
Memhethán vala és az Halom bék,
Veli bék, Kamber bék, nagy Musztafa bék,

Dervis bék vala. Jó szerrel jönnek.
Rájok Egörből el-kiötének,
Az terekökben ők megölének,
Drága morhákat őtőlök nyerének.

Az Ali basa Királyszéki alá
Az felszél felől hegy-völgyön szálla,
Három nagy álgyút hegyre vonyata,
Kilenc golyóbist az várban bocsáta.

Láták az hősek, gyorsalkodának,
Aznap leverék héát palotáknak,
Az több házaknak, nagy monostornak,
Épen gyújtástúl hogy maradhassanak.

Ím az várasi molnákat, házakat,
Az káptalant és szentegyházakat
Azon nap felégeték azokat,
Hogy jobban lőhessék az pogánokat.

Az Kisasszon nap után ez vala,
Vasárnap vala ezörötszázba
Ötvenkettőbe ez szállás vala.
Harmadnap nagy sáncokat vettek vala.

No, Királyszékiről lőnni kezdének,
Töltésre, nagy monostorra lőnnek,
Onnat szép álgyúk mert igen zöngnek,
Jó Dobó miatt sok terekök vesznek.

Az Királyszékin álgyúk hullának,
Álgyúkerekek, agyak romlának,
Főpattantyúsok ott meghalának,
Öt nap egymásra golyóbist szórának.

Kapun mindennap kiötnek vala,
Lovat, juhot, barmot itatnak vala,
Vizet hordókkal béhordnak vala.
Arszlán bék juta, klastromnál leszálla,

Szép négy taraszkot előhozata,
Lövőhelyökre igazíttatá,
Az földbástyára sokat szórata,
Sok golyóbissal hőseket bolygatá.

Esmég másodszor ők kiötének,
Az törökökvel igyeközének,
Sebösödének, semmit nyerének,
Másszor lovakat, öszvérököt nyerének.

Gyorsan ötödnap az Amhát basa,
Sok szancsákokval beglerbék basa,
Tihemér felől beglerbék szálla,
Az vadkert felől Amhát basa szálla.

Juta sok jancsár, vár alatt szálla.
Másfélszázezör az császár hada,
Tizenhat vala öreg álgyúja,
Sok taraszkjának ott száma nem vala.

Ez basák együtt tanácskozának,
Hetednap sok sáncokat ásának,
Nagy sok kasokat ők fonatának,
Földdel megtölték, tárgyokat alkotának.

Várra álgyúkat ők szegezének,
Egynéhányfelől kőfalt törének,
Kik miá belől sokan veszének,
Tözeslaptákat, nilakat bélövének.

No, benn az hősek igen forgódván,
Jó Dobó István, Mecskei István,
Az vitézöknek ők parancsolván,
Törés aránt töltésöket alkotván.

Vermöket sokat ott benn ásatnak,
Töltött kasakat ők ferakatnak,
Ó gerendákat ők felásatnak,
Tüzeslaptákat vizes bőrrel oltnak.

Az kilső várban meg-meg forgódnak,
Gergely deák, Pető, Zoltai vannak,
Csak vitéz módra ők es forgódnak,
Mert az terekek ott es igen rontnak.

Lövik erőssen az szép házakat,
Ott lerontanak sok kőfalokat,
Az kölső várban mind az bástyákat,
Ó kapu környül mind az kőfalokat.

Láttyák az hősek, nappal kit rontnak,
Az főhadnagyok igen forgódnak,
Éjjel erőssen azt bécsinálják,
Mind az vártákot több néppel újítják.

Az ostromokat minden meghallya,
Mikoron vala Szent Mihály napja,
Az megszállásnak egy héán húsz napja,
Éjjel terekek bégyűltek sáncokba.

Sivalkodással reggel hajnalba
Felszóval vannak Allá kiáltásba,
Az palotákra nagy ostromlásba,
Huszonhét zászlóval másznak kőfalra.

Az szeglettorony Bolyki bástyája,
Bolyki Tamásnak hol lőn halála,
Zászlóval terek ott es rohana,
Bebek tornyára sok terek rohana.

Törésére az régi ó kapunak
Huszonhét zászlóval bévön jutának,
Vitésségöket ők mutatának,
Várbélieknek nagy gondot adának.

Csuda bátorok ott benn valának,
Bölcsen hadnagyok ott forgódának,
Jóllehet bennök sokan hullának,
Rajtok terekek semmit kophatának.

Isten magadá szerencséjeket,
Mert ő meghallá könyörgésöket,
Ám ott elveszte sok terekeket,
Szégyembe hozá ő eltérésöket.

Az ostrom után csuda történék:
Egy gyaloghadnagy az vég Egörnek
Árulója lőn az vitézöknek,
Sok társaságval hogy onnat kilépnék.

Szorgost hadnagyok ez dolgot érték,
Hegedős István ám megfogaték,
Tőle megérték, mert megkínzaték,
Az vár piacán ám felakasztaték.

Az Egör veszte nagy kár lész vala,
Ha egy hegedős miá vész vala,
Az egész Felföld elpusztul vala,
Az palaszk orrunkról elesik vala.

Rettenetösség meg más történék:
Nagy sok mázsa por ott felgyújtaték,
Ki segröstyében ott benn tartaték,
Monostor jobb része hamar felvetteték.

Hertelenségvel nagy kárt vallának,
Az törés miatt vitézök halának,
Molnak barmostul mind elromlának.
Kin az terekek igen vigadának.

Az vitézök benn háborodának,
Vélik, töröktől megcsalattanak,
De az hadnagyok jól forgódának,
Az köznépeknek sok szép szót mondának.

De hogy megérték, bátorodának
Csak vitéz módra helyökre állának,
Hamar kölyőket, molnat raggatának,
Port töretének, nagy hálát adának.

Azon pogánok bizakodának,
Sok golyóbist az várra szórának,
Az közép kapun vitézök hullának,
Ez alatt likat árokra nyitának.

Nagyprépost házánál sáncot vetének,
Onnat es nagy sokat bélövének,
Az földbástyán gyújtásokat tőnek,
Kiket vitézök semmié tevének.

Árkot Királyszékiről felásának,
Deszkából tárgyot fenn alkotának,
Belől oly hamar rájok ásának,
Azt elronták, mert ők kiostromlának.

Kárt az terekök nagyot vallának,
Meg más árokból tárgyot állatának,
Nagy viadallal kit elrontának,
Végre terekök onnat elfutának.

Nagy palánk mellől tárgyok romlának,
Gyúlások, égésök megalvának,
Palánk karói el-kihajlának,
Lánccal, kötéllel kiket bécsatlának.

Az nagy kapunál kőfalt törének,
Szeglettoronnál bástyája béköknek,
Földdel zsákokat sokat töltének,
Csuda fortéllyal nagy tárgyot szerzének.

Gyorsan toromra tárgyot vonyának,
Kit nyers bőrökkel béburítának,
Belől vitézök igön forgódnak,
Horgok, vasmacskák tárgyot szaggatának.

Ímé más fortél: sok fát hordának,
Vár fölött nagy halmokat rakának,
Árokban hasábfákat hányának,
Hogy nagy ostrommal arról béhágnának.

Vitézök arra es gondolának,
Tonnákba, hordókba ők rakának
Aprópuskákat, szakállasokat,
Kik az árokba széllel ropogának.

Ím az rakás fák mind felgyúlának,
Könkő, szurk, faggyú kihányatának,
Az terekök ott sokan hullának,
Ez sok fortéllyal semmit használának.

Gyorsan ó kapura indulának,
Árkokat ásának, kőfalt vágának,
Bélövöldöznek, bégyagdosának,
Kaput felgyújták, sokan meghalának.

Az likak tőlök elnyeretének,
Belől vitézök embörködének.
Nyás-gerelt igen meghevítének,
Kit az terekek igen pögdösének.

Sokan az gerelt mert megragadák,
Tenerök bőre szakadozának,
Nagy rút szitkokkal átkozódának,
Benn az vitézök igen kacagának.

Az tereköknek sok ányúságok
Semmit használa bölcs tudományok,
Marada nékik csak hiú bosszújok,
Mert Isten vala magyarok paizsok.

Gyakran császárnak az várat kérik,
Sokféle nyelvön kívöl üvöltik,
Nagy szép jutalmát annak ígyérik,
Békével őket gazdagon eresztik.

Az bölcs hadnagyok nagy lövést tésznek,
Trombiták, dobok, sípok szönögnek,
Köznép szózatot hogy ne ércsenek,
Kiből hasonlás, gonosz ne követköznék.

Tizenkettődnapján Mintszent hónak
Innepe Szent Maximiliánnak,
Szerdán másod nagy derék ostromnak
Egynéhánfelől indulnak kőfalnak.

Felhágnak, másznak pogán terekek,
Nagy sok zászlókat törésre visznek,
Allát kiáltnak, dobok zöngenek,
Lőnek, hagyítnak, igön embörködnek.

Először ó kapu bástyájára
Nagy sok zászlóval rohanának rá,
Mecskei István gondola arra,
Az vitézökkel ott ellenök álla.

Rettenetös nagy öldöklés vala,
Mind az két félben sok megholt vala,
Szegín Mecskei megsérvött vala,
Szégyönt terekek ott vallottak vala.

De meg másfelől az földbástyára,
Nagy sok zászlóval tömlöcbástyára
Hertelenséggel rohanának rá,
Belől vitézök sokan futnak arra.

Itt vitéz Dobó István forgódék,
Pető Gáspár es oda érközék,
Sok jámbor vitéz ott embörködék,
Zászlók hullának, vitézök halának.

Nám, az Bolyki tornyánál es vala,
Nagy ostrom vala, viadal vala,
Jó Gergöl deák, Zoltai vala,
Kösztök Figedi jól forgódik vala.

Az ostrom közel estvélig tarta,
Az császár hada kárt nagyot valla,
Ostromról aznap terek elálla,
Aznap húsz mázsa por mind elkölt vala.

Nagy bánatjok lőn az főpasáknak,
Egyött dolgokról tanácskozának,
Egy végostromot szolgáltatnának,
Hogyha nem nyernék, ők elszállanának.

Derék ostromhoz ők készölének,
Senkit az igyben nem kíméllének,
Pasák, szancsákok mind készön lűnek,
Másnap ostromra várnak eredének.

Közel tíz óra gyűlésbe telék,
Az vígságtevők igen szöngének,
Allát mindönök ott övöltének,
Belől Istennek igen könyörgének,

Jézust háromszor ők kiáltának,
Dobok, trombiták igen harsagnak,
Kétfelől puskák igen ropognak,
Fénös fegyverök villagnak, csattagnak.

Rettenetösön minden bástyánál
Vínak, harcolnak sok vérontásval,
Sebösök vannak nagy oításval,
Sokan elhullnak sebbel és halálval.

Az temlöcbástyánál Dobó vala,
Ott ő apróggyát ellőtték vala,
Ő keze-lába sebösült vala,
Ott asszonnépek vitézködnek vala,

Lám, sok köveket vártákra hordnak,
Nagy bátor szívvel ők hagyigálnak.
Aranyas zászlóját Ali basának
Hősek bényerék, igen vigadának.

Nagy viadal kinn Bolyki tornyánál,
Vala öldöklés sivalkodásval,
Belől az hősek nagy bátorságval
Ők nem gondolnak sebbel és halálval.

Az Gergel deák kezén seb esék,
Zoltai István es sebbe esék,
Az Figedinek foga kiesék,
Sok jámbor vitéz hulla, sebben esék.

Kárt az terekek nagyot vallának,
Az ó kapura es ostromlának,
Mecskeivel ott mind készön vannak,
Kik miatt kívöl sokan elhullának.

Ám szégyönökre eltágulának,
Dobjok fakadva elbúsulának,
Sok főnépeket ők siratának,
Magyar vitézök nagy hálát adának.

Az Amhát vala bosszonkodásba,
Ali basára átkozódásba,
Hogy őtet hívta oly bisztatásba:
Őt senki meg nem várja végházakba.

Az egrieket barmoknak monta,
Vég Egör várát rossz akolnak monta,
Kik miatt szégyönt ott vallott volna,
Jobb vitézöket házba sem látott volna.

Amhát táborát hamar indítá,
Minden hadával onnat kiszálla,
Nagy dicséretöt egriekről szólla,
Ferdinánd királ nagy örömet halla,

Az vitézök mert zászlót köldének,
Az jó királnak kedvesök lőnek,
Követök tőle ajándékot vőnek,
Magát ajánlá minden vitézinek.

Már meghallátok revid summáját,
Egri szállásnak históriáját,
Azon imádgyuk mennyei atyát,
Tőlönk se vonnya nagy irgalmasságát.

Egröt minékönk éltig megtarcsa,
Több végházakkal megszabadiccsa,
Az pogán kéztől megoltalmazja,
Körösztyén népet igaz hitben tarcsa.

Nagy históriát az ki szörzötte,
Ez summáját es azon jegyzötte,
Nevét versfőben megjelöntötte,
Ezörhatodfélszázháromba szörzötte.

ÁMEN