2011. február 12., szombat

Oscar Wilde: A boldog herceg


Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán.
Nem hiába csodálta mindenki.
– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének – csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jutott eszébe, hogy nyafogjon valamiért.
– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben.
– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.
– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelmes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:
– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, s így udvarolt egész nyáron át.
– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságosan sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.
– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni; szeressen hát utazni a feleségem is!
– Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltott a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! –¬ És elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.
– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.
Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.
– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott és aludni készült; de alig dugta fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony, szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.
Akkor ismét ráhullott egy csepp.
– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.
De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?
A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Én vagyok a Boldog Herceg.
– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.
– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor – azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam a társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim boldog hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ideállítottak olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szíven ólomból van, mást nem csinálok, csak sírok.
„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű észrevételt.
– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Az arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.
– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.
– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan követ hajigáltak. Persze nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.
De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.
– Köszönöm, kis fecske – mondta a Herceg.
Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubintot a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva a tetők fölé emelkedett.
Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány éppen akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.
– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi –, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!
– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –, golgotavirág-hímzést rendeltem rá; de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbócokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőkben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűrűje mellé a nagy rubintot.

A nyúl meg a tavaszi hó (burját népmese)


Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:
– Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.
Azt felelte a nyúl:
– Alighanem olvadsz, az a bajod. Ó, ó, de sajnállak!
Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat.

– Sajnállak, hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka elől, a farkas elől, fejemalja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg rajtad az üldözőim.
Úgy sírt, hogy a hónak rajta esett meg a szíve, ő is vele könnyezett.
– Mi is lesz velem nélküled? – kesergett tovább a nyúl. – Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélküled?
Aztán gondolt egyet:
– Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!
El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat.
Közben kiragyogott a nap, egyre erősebben melengette a földet, roskadt a hó, zsugorodott, megáradtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyúl, még keservesebb sírásra fakadt.
Azt mondta neki az erdő ura:
– A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztalni. Hanem majd adok neked szép szürkebarna bundát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn-mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, és ne itasd már az egereket!
Megvigasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékát, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.

 

Kifestő

Krúdy Gyula: A Krimóczy-huszárok

A két Krimóczy Árva megyében lakott egy nagyon régi kastélyban. Olyan régi volt a kastély, hogy gerendái, falai ropogtak-recsegtek, ha szél fújt. Az pedig egész csoda volt, hogy a kastély fedele még le nem zuhant. Ott lakott a két Krimóczy.

Szálas, megtermett, szürke szakállú emberek. S olyan erősek voltak, hogy puszta kézzel sem ijedtek meg a farkastól, medvétől. Krimóczy Gáspár, az idősebbik, jókedvében kardot szokott eltörni – Illés, az öccse fél kézzel fölemelte a terhes szekeret.
Egyszerre híre futamodott, hogy a haza hívja a fiait. Kiütött a szabadságharc, és a falvakban verbunkos huszárok jártak, táncolva, dalolva biztatták a legényeket.
– Csapj föl, öcsém, katonának!
Krimóczy Illés így szólt Gáspárhoz:
– Bátyó, én elmegyek honvédnek!
Gáspár vállat vont. Dörmögött valamit szürke szakállába:
– Menj, ha kedved van. Én bizony itthon maradok.
Illés nem sokáig gondolkozott.
Kiválasztott az istállóból egy szürke lovat, aztán derekára kötötte kardját, és elbúcsúzott a bátyjától. Gáspár ekkor így szólt hozzá:
– Ha valami baj érne, ott leszek melletted.
Elment Illés, és sokáig nem érkezett semmiféle hír felőle.
Krimóczy Gáspár vadászott tovább medvére, farkasra, és ha a távoli hegyek közül néha ágyúdörgés hallatszott, Gáspár megsimogatta szürke szakállát.
Vajon ott van-e Illés is? – gondolta magában.
Illés bizony ott volt, ahol az ágyú dörgött. Vitézségével, bátorságával csakhamar kitűnt bajtársai közül, és hamarosan kapitánya lett egy huszárcsapatnak.
A Krimóczy huszárjainak nagy híre támadt. Elszánt, vakmerő legények voltak valamennyien. Nem volt olyan ellenség, amely a huszárok rohamának ellen tudott volna állni. Mint a sistergős mennykő, csapott le a huszárcsapat az ellenségre.
– Kard ki kard! – hangzott a Krimóczy kapitány hangja, és az ellenség már akkorára csak a hátát mutatta a robogva közeledő huszároknak.
Nőtt, nőtt a Krimóczy-huszároknak a híre. Még Gáspárhoz is eljutott a huszárok híre. Átutazó vándorok, portyázó honvédek mesélték a faluban, hogy a magyar hadseregben a Krimóczy-huszárok érdemelték ki a legvitézebb nevet. Az öreg Gáspár csak a fejét csóválta.
– Ejnye, ejnye, már megnézem magam is azokat a legényeket! Talán befogad az öcsém közlegénynek a csapatába.
Amint nőtt a magyarok között a Krimóczy vitézsége, úgy növekedett iránta a gyűlölet az ellenségnél. Hej, vásott az ellenség foga Krimóczyra! Pedig hát Illés nemigen vigyázott magára. Mindig ott volt az ellenség előtt. Csakhogy kard volt ám a kezében!
Egy Gobacska nevű rác kapitány volt a legnagyobb ellensége Krimóczy Illésnek. Sokszor megkergették már Illés huszárjai a rácokat. Rendesen éppen akkor csaptak le a huszárok, mikor Gobacska emberei javában fosztogatták a magyar falvakat. Gobacska addig mesterkedett, fondorkodott, amíg kieszelte azt a tervet, amellyel Illést tőrbe csalja. Az volt a kelepce, hogy Illést huszárjaival becsalja egy mély hegyszakadékba, ott aztán jobbról-balról megrohanják a huszárokat. A hegyekről, a sziklák mögé rejtőzve pedig lepuskázzák a legvitézebb huszárokat, anélkül, hogy azok védekezhetnének a láthatatlan ellenség ellen.
A rác kapitány terve majdnem sikerült. Egy cigány kém jelentette Illés kapitánynak, hogy Gobacska emberei fosztogatják a hegyi falvakat. Illés kapitánynak se kellett több, lóra parancsolta az embereit.
– Menjünk, fiúk! – kiáltotta, és a huszárcsapat elnyargalt, hogy csak úgy porzott utánuk az országút.
Hanem az ellenségnek híre hamva sem volt. Már estére hajlott az idő, mikor a sötét, mély szakadékhoz értek. A hegyszakadékban sűrű bükkfaerdő takarta el a hegyek oldalát. A huszárok lépésben mentek a kanyargó ösvényen.
Egyszerre csak erős puskatűz érte őket oldalba. Egy-két huszár nyomban lefordult a lováról.
– Kelepcébe csaltak! – kiáltott fel Illés kapitány. Kereste a kémet, de az eltűnt akkorára.
A puskagolyók pedig úgy döngtek, mint a darazsak.
A lovak megvadulva nyerítettek, a huszárok dühösen nyargaltak be az erdőbe.
Ellenségnek sehol semmi nyoma. Csak a golyók röpködtek a fák közül.
Egyszerre észrevette Illés kapitány az ellenséget a hegyoldalban.
– Kard ki kard! – kiáltott huszárjaira. A huszárok megsarkantyúzták paripáikat, aztán neki a hegyoldalnak!…
Az ellenség elképedve nézte a fölfelé törő csapatot. Valóságos istenkísértés volt ott a meredeken fölfelé törni lóháton.
De hát a magyar huszárnak semmi se lehetetlen.
Az ellenség, szokása szerint, gyáván meg akart futamodni, de Gobacska emberei élére állott.
– Hát nem látjátok, hogy mi háromszor annyian vagyunk! – kiáltotta. – Hisz megesszük őket, ha akarjuk.
A huszárok csak akkor vették észre, hogy milyen nagy bajban vannak! De meghátrálni nem szokott a magyar huszár! Illés kapitány rohant legelöl.
– Ne féljetek, fiúk, aki a hazáért hal meg, az egyenesen a mennyországba jut!
Abban a pillanatban összerogyott alatta a paripa, és ő maga is megsebesülve terült el a földön.
Egyszerre csak az erdőből egy magányos, óriási lovas nyargalt elő, kezében akkora karddal, amely bátran beillett volna vasrúdnak is.
– Rajta, huszárok! – kiáltotta az óriási lovas, és repült szürke szakálla, amikor az ellenségre vetette magát.
Úgy járt a kezében a kard, hogy hullott az ellenség előtte. Egykettőre megtisztult a tér.
– Én is Krimóczy vagyok ám! – kiáltotta a hatalmas lovas, és vágta az ellenséget, mint a répát.
Krimóczy Illés, mikor fölszedték a csatatérről, már haldoklott. Rámosolygott a bátyjára, Gáspárra – mert hisz ő volt az idegen lovas –, s így szólt hozzá:
– Éppen jókor érkeztél, kedves bátyám, hogy reád bízhassam a huszárjaimat. Szeresd őket, mint ahogy én szerettem őket.
Gáspár megszorította öccse kezét.
– Gondját viselem a huszárjaidnak! – mondta.
Így történt, hogy midőn az egyik Krimóczy elesett a csatatéren, nyomban a másik állott helyébe. A Krimóczy-huszárok híre, vitézsége továbbra is a régi maradt.

2011. február 11., péntek

Lent a földön

Ahogy az erdőben sétálunk, ügyelnünk kell lépteinkre.
Néhány váratlan találkozást megúszhatunk ugyan, mások azonban veszélyesebbek lehetnek.

Lábatlan gyík
Gyakran kígyónak nézik, pedig valójában teljesen ártalmatlan láb nélküli gyík, amely az üde, nedves helyeket szereti.
Októbertől márciusig téli álmot alszik, az év többi részében pedig legtöbbször egy kő vagy egy farönk alatt bújik meg. Ha egy ragadozó letépi a farka végét, az visszanő ugyanúgy, mint más gyíkok esetében. Ez azonban csak egyetlenegyszer történhet meg: ha mégegyszer levágnák az új farokvéget, az már nem nőne vissza.


Viperák

űTöbb viperafaj ismert, de mindet felismerhetjük a fejükön látható V alaku rajzolatról.
A viperák a nedves helyeket látogatják, és kedvelik az erdőszéleket. Itt találhatnak békát, kisemlőst és gyíkot. Nem szeretik, ha megzavarják őket: ha valakit megmarnak, azonnal forduljon orvoshoz, mert a viperák mérges kígyók.

Foltos szalamandra

Kicsi, nyirkos bőrű gyíkra hasonlít. Az emberre ugyan ártalmatlan, de sárga foltos fekete bőre mérgező anyagokat bocsát ki.
A szalamandra gilisztát, meztelen csigát, házas csigát vagy pókot eszik. Mivel kétéltű, lárváinak vízben kell fejlődniük.

A sárga kicsi kígyó - székely népmese

Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak felesége.
Éltek, ahogy éltek, nem panaszkodtak a szegénység miatt, csak azon keseregtek, hogy nincs gyermekük.


Imádkoztak este, reggel, lefektükben, felkeltükben: Uram, Istenem, csak akkora gyermeket adj, mint egy ütés tapló! De az Úristen nem hallgatta meg az imádságukat.
No, telik-múlik az idő. Felébred egy reggel az asszony, s azt mondja az urának:
- Hallja-e! Milyen bolond álmot láttam én az éjjel!
- Mit, ugyan bizony?
- Hát a házunkba jött egy ősz hajú, hétsinges szakállú öregember, s azt mondja: „Tudom én, mi a bajotok, neked s az uradnak! Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elé, ott álljatok meg, s akármiféle ember vagy állat jön arrafelé, fogjátok meg, vigyétek be, az lesz a ti gyermeketek!"
- No, hallod-e, asszony, ez elég bolond álom, de próbáljuk meg!
Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elé, s ott álldogálnak egy jó darabig.
Hát egyszer csak arra fut egy sárga kicsi kígyó.
Hé, ördögadta, neki a sárga kicsi kígyónak, megfogják, az asszony a keblébe dugja, beviszik a házba, s ott jól tartják tejbe mártott kenyérrel.
Telnek-múlnak a napok, egyszer csak megszólal a sárga kicsi kígyó, s azt mondja a szegény embernek:
- Apó! Menjen el kend a királyhoz, s kérje meg nekem a leánya kezét!
- Mit beszélsz, te szerencsétlen teremtés, hiszen a király mindjárt fejemet véteti!
- Csak menjen el kend, ne féljen semmitől, a többi az én dolgom lesz!
Addig s addig kérte, hogy a szegény ember felkászálódik, s elmegy a királyhoz. Egy jó puskalövésre volt a király palotája. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen akkor sétál a katonái előtt, s vizitel. Odamegy a szegény ember, köszön, s azt mondja:
- Felséges királyom, életem, halálom a kezedben van, az én fiam, a sárga kicsi kígyó azért küldött ide, hogy megkérjem neki a leányod kezét!
Nagyot kacag a király, hogy a könnye is kicsordult belé.
- Jól van, te szegény ember, én nem bánom, hanem előbb három dolgot adok fel a fiadnak, s ha azt meg nem teszi, karóba húzatom a fejét. Az első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát Tündér Ilona kertjéből!
Hej, elszontyolodott a szegény ember. Most már kifogy ebből az egy fiából is. Hogy is tudta ilyen bolond dologra adni a fejét! Alig volt híja, hogy felvesse a nagy búbánat! Hazamegy s mondja a fiának a király üzenetét. Azt mondja a sárga kicsi kígyó:
- Azért bizony egyet se búslakodjon kend, még ma elhozom a három aranyalmát!
Azzal csak kifordult az ajtón, s meg sem állt Tündér Ilona kertjéig. Ott bebújt a kert hasadékán, felfutott a legelső fára, s lenyisszantott egy almát. Hej, akkorát csendült erre a kert, hogy hetedhét országon is túl hallatszott a csendülése. Hát csak törtet elő a hétfejű sárkány (mert az őrizte a kertet), a szájából hétsingnyire lövellt a vörös láng. Megállt a fa alatt, szimatolt erre is arra is, hátha megláthatna valakit. De a sárga kicsi kígyó bebújt a fa odvába, s meg sem moccant, amíg a hétfejű sárkány nagy robajjal el nem szelelt. Akkor kiugrott az odúból, leszakított még két almát, s nagy lelkendezve futott haza, s futott apja a királyhoz.
- Itt a három aranyalma, felséges királyom!
Nézi a király erről is, arról is, forgatja az almákat minden oldalra, de azok bizony igazi színarany almák voltak!
- No jól van, te szegény ember, hanem még hátra van két feltétel. Mondd meg a fiadnak, hogy ha holnap reggel ilyen kakassarkon forgó aranypalotát nem teremt a te házad helyére, mint az enyém, szörnyű halálnak halálával hal meg!
Aj, csak most szontyolodott el istenigazából a szegény ember! Nagy tépelődésben volt szegény feje, hogy mit tud most csinálni az a picinyke teremtés! Lopni csak lophat, de hogy építsen, amikor egy babaházat sem volna képes felépíteni! Sírva mondja otthon a fiának:
- Jaj, szerelmes gyermekem, mibe ártottad magad! Ha holnap reggelre olyan palota nem lesz a házunk helyén, mint a királyé, szörnyű halálnak halálával halsz meg!
Azt mondja erre a sárga kicsi kígyó:
- No, bezzeg, apó, ha kend ezen is tud epekedni! Csak feküdjön le békével, kend is, anyó, reggel majd csodára ébrednek!
Besötétedik, s kimegy a sárga kicsi kígyó az udvarra. Elővesz egy sípot, megfuvintja, s hát abban a szempillantásban annyi ördög kerekedett össze, hogy a hold s valamennyi ragyogó csillag az égen mind megfeketedett. Csak előlibbent egy sánta ördög, s azt kérdi a sárga kicsi kígyótól:
- Mit kívánsz, édes gazdám?
- Azt, hogy ezt a házat szépen szedjétek széjjel, s éppen olyan aranypalotát építsetek ide, mint a királyé!
Haj, nekiesett az a rengeteg ördög, surrogtak-burrogtak, mozgolódtak, forgolódtak, s mire pitymallott, az utolsó szögig készen volt a palota. Felébred reggel a szegény ember és a felesége, csak dörzsölték, dörzsölték szemükből az álmot, kérdezték egymástól: vajon ők-e ők? Odafut a sárga kicsi kígyó s azt mondja: - Bizony, csak kendtek - kendtek!
Felszökik a szegény ember az aranyos ágyból, felöltözik aranyos gúnyába, s fut a királyhoz, aki most ott állt az ablakában, s onnét nézte a palotája társát. Jó messziről elébe kiáltott a szegény embernek:
- Be se jöjj, te ördöngös gyermeknek ördöngös apja, hanem vidd meg a harmadik feltételt, hogy ha holnap reggelre a két palotát össze nem köti egy aranyhíddal, s a híd két oldalán aranyfákon aranymadarak nem énekelnek, elpusztítom a föld színéről minden nemzetségével együtt.

Hazamegy a szegény ember, de most már nem is búsult olyan erősen.
Gondolta, ha a többit megcsinálta a fia, csak megsegíti az isten a harmadik feltételben is. Jól gondolta, mert reggel már az aranyhídon sétált a királyhoz.
Magával vitte a sárga kicsi kígyót is.
Bemennek a királyhoz, jó reggelt köszönnek, s a szegény ember elmondja:


- Felséges királyom, életem, halálom a kezedben, itt a fiam, a sárga kicsi kígyó, most már tartsuk meg a lakodalmat!
Eleget köntörfalazott a király, de mit volt mit nem tenni, állnia kellet a szavát! Jaj, a szegény királykisasszony, amikor meglátta a leendő urát! Sírt, földhöz vágta magát hetvenhétszer, de mind hiábavaló volt, a lakodalmat megtartották, ha nagy titokban is.
No, estére kelnek, s az ifjú pár bemegy a szobájába.
A királykisasszony bizonygatta, hogy ő inkább megöli magát, de nem hál egy szobában azzal a rusnya sárga kígyóval, s ha hozzá talál nyúlni, megfogja, s kitekeri a nyakát. Amint így lármázott, egyszer csak keresztülbucskázik a fején a sárga kicsi kígyó, s hát egy dali szép legény lett belőle!
Megszólal a dali legény:
- Ne félj tőlem, szépséges szép királykisasszony! Nem vagyok én sárga kicsi kígyó, én egy elátkozott királyfi vagyok. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hónapig, hét hétig, és hét napig kígyóbőrben járjak! Még nem telt ki az átok ideje, azért azt mondom neked, hogy senkinek ezen a világon ne szólj erről, mert mindketten erősen megbánjuk!
Hej, megörvendett a királykisasszony, fogadkozott, hogy senkinek sem szól. De reggel bemegy az apjához, s ő addig faggatta, hogy mégis elmondott mindent.
- Várj csak - gondolta a király -, nem hordod te tovább azt a rusnya kígyóbőrt!
Volt a palotában egy vén boszorkány, azt magához hívatta, s megparancsolta neki, hogy előre menjen be az ifjú pár szobájába, s ha leveti a sárga kicsi kígyó a bőrét, égesse el. Úgy is lett. Amikor az ifjú pár lefeküdt, a vén boszorkány kibújt az ágy alól, megkereste a kígyóbőrt,s egy teli parázs serpenyőben porrá égette.
Felébred reggel a sárga kicsi kígyó, fel akarja venni a bőrét, s hát nincs! Aj, megszomorodik szegény feje! Azt mondja a feleségének:
No, feleség, mégsem tartottad meg a szavadat, a bőrömet elvitte valaki! Nekem most már el kell innen pusztulnom, haza, az apám várába! Még éppen hét napom van, de ha azt akarod, hogy a feleségem maradj, utánam kell jönnöd!
Ezzel egy aranyabroncsot vett elő s azt mondta:
- Ezt az aranyabroncsot a két karodra teszem, hogy senkit meg ne ölelhess, míg ismét egymásé nem lehetünk! Én megyek a fekete várba, te gyere utánam, egy ingben, mezítláb, állj meg a várkapu előtt, s hét nap, hét éjjel szüntelen azt kell kiáltanod: - Gyere ki, te elátkozott királyfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!
Azzal elbúcsúzik, s a sárga kicsi kígyó ember képében elindul a fekete várba. Estére kelve a felesége is utána, s meg sem állt, amíg a fekete várhoz nem ért. Ott aztán csak kiabált: - Gyere ki, te elátkozott királyfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!
Hét éjjel és hét nap mind ezt kiabálta, akkor megnyílt a fekete vár kapuja, kijött a dali királyfi, odafutott a szíve szerelméhez, megölelte, megcsókolta; s az aranyabroncs magától lehullt. Azzal szépen fölerekedtek, dióhéjba telepedtek, a Küküllőn leereszkedtek. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

Február 11. - tavaszkezdő pásztornap

A székely hegyipásztorok e napon tartották a "kígyók ünnepét", mert hitük szerint a  kígyók ekkor bújnak elő oúikból. A pásztorok nem dolgozhattak e napon, mert úgy tartották, a kígyók bosszút állnának, s marháikat bántanák.

Gonoszjáró nap volt e nap, ezért a határhegyeken máglyatüzeket gyújtottak a gonosz elűzésére.

forrás: Czárán Eszter: Világnak virága

2011. február 10., csütörtök

Énekelj minden nap!

Itt meghallgathatod a dalt!

Az ürögi faluvégen

Az ürögi faluvégen szól a muzsika,
Gyere kedves kisangyalom, menjünk el oda.
Ott mulatok kedvemre, babám sír keservesen.
Ropogós csókja rajtam szárad nem felejtem el.

Hej, a decsi nagy kocsmában szól a muzsika,
Ha arra jársz kisangyalom, gyere be oda.
Megforgatlak szívesen, más nézi keservesen.
Hej, a decsi nagy kocsmában szól a muzsika.

Hej, a decsi kertek alja, jaj, de homokos,
Vetek bele rozmaringot, jaj, de illatos.
Vetek bele lenmagot, a szeretőm elhagyott.
Hej, a decsi kertek alja, jaj, de homokos.

Farsangi versek

Donkó Sándor: Bohóc

Ez a krumpli nem az orrom,
bár most az orromon hordom,
farsang van, jó tréfa az,

ha a zsűri rám szavaz.
Bohóc vagyok én a bálon,
a táncot is megpróbálom,
ha nagy cipőm fenn akad,
a publikum rám kacag...

A fődíj egy dobostorta,
bohócnak való az azvolna,
hogyha talán megnyerem,
lisztes számmal elnyelem...

Garai Gábor: Táncdal

Citera pengi: körbe, járjad,
Katica, Böske, szedd a lábad!
Lobog a rózsa, rezeda bokra,
tavaszi lázban rezeg a szoknya.

Csoóri Sándor: Farsang napi kutyabál

De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.
Nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha is.

Komondor kényelmes,
lassú táncot ropta,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva;
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.

Farsang

Figyelem, figyelem!
Közhírré tétetik
a farsangi ünnep
most elkezdődik.
Ide gyűjjön apraja, nagyja,
aki a maskarákat
látni akarja!
Aki itt van, haza ne
menjen,
aki nincs itt,
az is megjelenjen!

/népköltés/

Kányádi Sándor: Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! -
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.
De most nekünk nagy a hó, halihó! -
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

A középkor zenéje

A zene lényeges részét alkotta a keresztény istentiszteletnek. A korai középkorban kialakult az egyszólamú gregorián ének: hajlításokban gazdag dallam, (egy szótagra egy hang kerül), bibliai vagy egyéb vallásos tárgyú szöveggel, kíséret nélkül.
A hagyomány szerint Szt. Ambrus vezette be, amit I. Gergely pápa szentesített és rendszerezett 600 körül, tőle kapta elnevezését. Szillabikus, azaz szótagoló éneklésnek is nevezik.

A gregorián ének egyszólamú.
A dallamívet a szöveg fölé tett, ívelt vonalakkal jelezték. A hangközök érzékeltetésére később e jeleket különböző magasságokba helyezték, végül párhuzamos vonalakra rajzolták.

Egyszerűsége ellenére a gregorián ének igen hajlékony volt.

A román művészet diadala

A X. század a Nyugat számára különösképpen sötét volt. A babonás lelkeket háborúk, fosztogatások, éhínségek és pusztító tűzvészek tartották rettegésben.
Az ezredforduló azonban elmúlt anélkül, hogy a rettegve várt végítélet bekövetkezett volna. A megújuló hit lelkesedésében az emberek hosszú zarándokutakon keresték fel a kereszténység szent helyeit. Újjáépítették a romokban heverő kápolnákat.

Az egyetlen, viszonylag épen maradt Árpád-kori székesegyházunk a gyulafehérvári székesegyház.

a gyulafehérvári székesegyház

a székesegyház belseje


A fa és sár helyett inkább kőből építkeztek.
Egész Európát magával ragadta az "építkezési láz".
A román kori templom ennek az új, feudális korszaknak a jelképe.
Harangtornyok és templomtornyok
Olaszországban jelentek meg a templomok mellé épített, a harangok védelmére szolgáló, kör alaprajzú harangtornyok. A körbefutó oszlopsorral áttört, román kori olasz campanilék az építészet magas fokát érték el.
Újjászületett a kőfaragók mestersége.
A gyakori tűzvészek miatt a fagerendás építkezésekről egyre inkább a kőboltozatos megoldásokra tértek át.
Alkalmazzák a dongaboltozatot, melyek már a rómaiak által is használt ívelt térfedési formákból erednek (innen származik a román kor építészeti stílusának elnevezése is.)
A boltív tehát már régóta ismert volt. Újdonság azonba, hogy teljes hosszában fedték le a fő- és mellék- és kereszthajókat.
A román kori templomok jellegzetes építménye az apszis (a főhajó félkörben végződő vége) bonyolult formát ölt.
A jáki apátsági templom, az egykori jáki bencés apátság monumentális bazilikája a magyarországi román stílusú építészet kiemelkedő alkotása.
Magyarországon a legszebb, csaknem épen maradt tanúja e kor építészetének a jáki bencés templom.

2011. február 8., kedd

Zelk Zoltán: Négy vándor


A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.

A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.

Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy s a patak: akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.

Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.

Azt elfelejtettem mondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani, a veréb vagy a rigó. A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb: az Ősz és Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici patakot, egyik sem tudta megmondani, melyiknek van igaza. Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:

- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek.

Ezzel aztán el is indult a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.

Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza:

- Énhozzám bizony így szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érleled meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."

"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:

- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.

A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hírül vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőkben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.

Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.

Szabó Lőrinc: A szél meg a nap


Licskes-lucskos öreg bácsi
(Hujj, hujj, én a Szél vagyok!)
kék udvarban seprűjével
megkergette a Napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta: Bújj, bújj, bújj!
Szél kergette,
utolérte,
jól megverte a Napot;
megkergette,
utolérte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hova tette?
Zsebbe tette a Napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.

Énekelj minden nap!


De szeretnék az erdőben fa lenni,
Ha valaki haza vinne tüzelni,
Kigyógyítanám a gyarló világot,
Akiben én szeretőt nem találok.

De szeretnék csillag lenni az égen,
Éjfél tájban beragyognék az éjben,
Megnézném, hogy ki van fenn a faluban,
Kit ölel a szeretőm a kapuban.

De szeretnék az erdőben fa lenni,
Ott is csak a tölgyfa nevet viselni,
Mer' a tölgyfa kék lánggal ég, füst nélkül,
Az én szívem soha sincs bánat nélkül.

De szeretném a szívemet kivenni,
Virág helyett az asztalra letenni,
Hogyha látnád hervadását szívemnek,
Akkor tudnád babám azt, hogy szeretlek.

Jaj, de bajos ketten egyet szeretni,
Tövis közül gyöngyvirágot kiszedni,
Én már tudom mer' én régen próbáltam,
Még az ellenségemnek se kívánom.

De szeretnék az erdőben fa lenni,
Hogyha engem meggyújtana valaki,
Elégetném ezt a cudar világot,
Hogy ne lássam más karján a babámat.

Ázom, ázom azt gondolom hogy esik,
Pedig csak az én szemem könnyedezik,
Sírhatok én könnyezhetek eleget,
Kit szeretek sej, az enyém nem lehet.

De szeretnék az égen csillag lenni,
Az ég alján homályosan ragyogni,
Éjfél után megkerülném az eget,
Hadd tudjam meg, hogy a babám kit szeret.

2011. február 6., vasárnap

Dorottya - február 6.

Szent Dorottya is  ókeresztény vértanú volt.
Legendája leírja, hogy pogány fejedelem akarta őt feleségül venni, de Dorottya visszautasította. Ezért válogatott kínzásokkal gyötörték, forró ónnal telt kádban is kellett ülnie, de Isten angyalai megmentették életét. Elítélője gúnyolódott vele s azt mondta:
"Ha tényleg mindenható úr a te jegyesed, most, télidőn küldjön nekem a kertjéből rózsákat s almát!§
S csoda történt: Fényes fehér ruhában gyermek jelent meg, s kosarában három viruló rózsát s három almát hozott. Az ítélőmester a csoda láttán kereszténnyé lett.
Amikor Dorottyát a kivégzőhelyre vitték, azt kérte az Úristentől, hogy emlékezzenek meg az emberek az ú kínjairól, s akkor bűnük bocsánatot nyer.
A gyermeket szülő asszonyok pedig őt segítségül hívva hamarab megszabadulnak fájdalmuktól.

Az egyház Dorottya napján almát és virágot szentel.
Megfigyelés:
"Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja." Vagyis, ha Dorottya napján fagy van, Julianna napjára (február 16.) enyhe idő várható.

forrás: Czárán Eszter: Világnak virága