2011. február 18., péntek

A fecske

A Magyarországon fészkelő három fecskefaj: a füsti fecske, a molnárfecske és a partifecske.
Fecskefajaink (partifecske, molnárfecske, füsti fecske)
(Grafika: Kókay Szabolcs).


Füstifecske

A leggyakoribb fecskénk. Felül sötét acélkék, alul fehér; homloka, torka gesztenyevörös. Farka, villa alakú. Élőhelye az ember házatája, gazdasági udvarok, istállók, karámok környéke, általában ahol az állattartás miatt sok a légy. Nyálával kevert sárcsomókból készített fészkét eresz alá, lakóházak, még gyakrabban istállók falára vagy fedett színek gerendázata közé rakja. Március végén, április elején érkezik, és szeptemberben vonul el Dél-Afrikáig terjedő téli szállására.



Molnárfecske

A füstifecskénél valamivel kisebb. Színe felül barna és sötét acélkék, alsó fele és farkcsíkja fehér, farka ék alakúan kimetszett, de nem villás. Lába, ujjai tollasak. Áprilisban érkezik és már augusztus végén, szeptember elején elvonul. Az ember házatájához nem ragaszkodik annyira, mint a füstifecske; hegyvidéken néha emberi lakóhelytől távol, sziklafalon is megtelepszik. Elterjedése egyenlőtlen. A fészkelésre alkalmas területeken azonban rendszerint nagyobb számban fészkel, és gyakran telepesen rakja sárból tapasztott, félgömb alakú, kerekded oldalbejárójával nyíló fészkét. Évente kétszer költ.


Parti fecske

 Fecskéink között a legkisebb. Felső része, valamint begye füstbarna, torka és alsaja fehér. Szakadékos folyópart, vízmosás, homokbánya meredek falába vájt lyukakban telepesen fészkel, rendszerint víz közelében, amelynek gazdagabb repülő rovarvilága adja főtáplálékát. Zacskó alakú fészkébe mintegy karnyújtásnyi bejáró vezet. Április vége felé érkezik, és már augusztus végén elvonul. Május végén, június elején költ.

Móra Ferenc: A radnóti fecskék

A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
– Jönnek a fecskék, jönnek!

Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
– Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
– Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
– Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
– Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
– Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
– Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? – ezt kérdezték az öregek.
– Itt, itt, itt, jó lesz itt! – felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
– Elmennek, elmennek! – ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
– Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! – röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
– Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
– Ficseri, van elé-é-é-ég!
– Add errébb, csicseri!
– Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
– Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:

Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.

Tavaszi kifestők


Tavaszváró versek

Szabó Lőrinc: Tavasz

”Mi az?”- kérdezte Vén Rigó.
”Tavasz!”- felelt a Nap.
”Megjött?”- kérdezte Vén Rigó.
”Meg ám!”- felelt a Nap.

”Szeretsz?”- kérdezte Vén Rigó.
”Szeretlek!”- szólt a nap.
”Akkor hát szép lesz a világ?”
”Még szebb és boldogabb!”

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
Zsákban Benedek
Hoz majd meleget
Nincs több fázás, boldog aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:
Minden kislány férjhez adatik,
Szőkék legelébb
Aztán feketék,
Végül barnák és a maradék.


Zelk Zoltán: Csilingel a gyöngyvirág

Csilingel a kis gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.


Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,
de - nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! -
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék -
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!

Énekelj minden nap!

Itt meghallgathatod a dalt!


















Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom,
Minden madár társat választ, virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom?
Szívet szívért kinek adjak, virágom, virágom.

Zöld pántlika, könnyű gúnya, virágom, virágom,
Mert azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom.

De a fátyol nehéz ruha, virágom, virágom,
Mert azt a bú hajtogatja, virágom, virágom.

Az ifjúság sólyommadár, virágom, virágom,
Addig víg míg szabadon jár, virágom, virágom.

Jaj énnékem szegénynek már, virágom, virágom,
Szívem víg örömet nem vár, virágom, virágom.

Ha én aztat tudtam vóna, virágom, virágom,
Hogy tavasszal nyílik rózsa, virágom, virágom.