2011. április 2., szombat

Csukás István: Nyuszi mese — vers

Nyuszi, nyuszi vígan játszik,
csak a két nagy füle látszik.
Hajnal óta ugrál sorba
rekettyébe, sombokorba.
Estére már nem bokázik,
iheg-liheg lassan mászik,
meg is eszik tíz-húsz torzsát,
vizet iszik három dézsát.

Csukás István: Mackómese — vers

Mackó brummog: irgum-burgum,
bundám rongyos, ezért morgom.
Elballagott a szabóhoz,
de a szabó pénzért foltoz.
A mackónak nincsen pénze,
elköltötte akácmézre.
Szegény mackó, mi lesz veled,
hogyha megjön a nagy hideg?

Csukás István: Egérmese — vers

Dohogott az egér:
sosincsen friss kenyér!
Ahogy mondom, ezér
dohogott az egér.
A boltba bandukolt,
csukva volt az a bolt.
Ahogy mondom, úgy volt,
csukva volt az a bolt.
Végül is mit csinált?
Hát morzsát rágicsált!
Egyebet nem csinált,
csak morzsát rágicsált.

Énekelj minden nap!

A szántói híres utca
Cimbalommal van kirakva.
Ha mégegyszer végigmegyek rajta,
Nótát ver a csizmám sarka.

Erre gyere, ne menj arra,
Jobb út van erre, mint arra.
Erre gyere szívem Mariskája,
Adj egy csókot utoljára.

Páros csókot nem adhatok,
Nem a te szeretőd vagyok,
Páros csókot csakis annak adok,
Kinek a babája vagyok.



Csukás István: Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Csukás István: Csiszta mókus négy élete

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, a nagy erdő sarkában volt egy nagy fa, a nagy fában volt egy odú, ott éldegélt Csiszta mókus.


Fényes volt a bundája, ami nem is csoda, hiszen állandóan tisztogatta, ezért is hívták Csiszta mókusnak, ami azt jelenti, hogy tiszta, de mivel egy kicsit selypített, mindig csisztának mondta, ezért ragadt rá ez a név. Egy nap Csiszta mókus egyedül maradt az odúban, a testvérei és a szülei már elindultak az erdőbe mogyorót, fenyőtobozt s egyéb finom mókus-csemegét keresni. Csiszta mókus utánuk kiáltott, hogy mindjárt megyek én is, csak előbb még megtisztogatom a bundámat.


Ahogy tisztogatta, meg fényesítette a bundáját, egyszer csak nagy vihar támadt! Zúgott a szél, hullt az eső, a fák hajlongtak, recsegtek-ropogtak, az esőcseppek kopogtak a leveleken. Dörgött az ég és hatalmas villámok csapkodtak a felhőkből. Csiszta mókus remegve kuksolt az odú mélyén, az orrát se merte kidugni, a fülét is befogta, a szemét is becsukta. Egy hatalmas villám belecsapott a fába! A fa kigyulladt, égett füstölögve. A füst beömlött az odúba, Csiszta mókus fuldokolva köhögött. „Ennek fele se tréfa! – gondolta. – Ebben a füstben meg lehet fulladni!”

Szédült a feje, émelygett a gyomra, a tüdeje feszülve kínlódott a füsttől, vagyis nagyon rosszul érezte magát. A nagy hőségben kezdett kiszáradni a bőre, meg a torka is. „Menekülj, Csiszta mókus! Menekülj a friss levegőre!” – bíztatta magát és kimászott az odúból. A fa törzse parázslott, égette a talpát, amíg lebotladozott a fáról. A földet forró hamu lepte el, ugrálva futott kifele az erdőből. Mikor kiért a leégett erdőből, leült pihenni egy pici csermely partjára. A csermelyben halkan csobogott a víz, Csiszta mókus száraz torokkal nagyokat nyelve rájött, hogy szomjas. Lehasalt a csermely vizére és nagy kortyokban itta a hűs, tiszta vizet. „Ez jól esett!” – sóhajtott fel elégedetten. Majd rájött, hogy éhes, ami nem is csoda, a nagy tűzben és menekülésben elmaradt a reggeli!


Fürkész szemmel kutatgatott a nagy fűben valami ennivaló után. Ide lépett, oda ugrott, de nem talált semmi mókusnak valót. „Nem baj!” – gondolta. - Ha nincs mogyoró, meg toboz sincs, keresek valami mást!” – Kotorászott a földön, s talált is egy piros bogyót. Megszagolta, megízlelte egy picit beleharapva, majd megállapította, hogy egészen jó íze van és bekapta a piros bogyót. Tovább kutatott és talált egy fehér gyökeret. „Hm. Ezt is kipróbálom!” – mondta és beleharapott a fehér gyökérbe. A gyökér keserű volt, Csiszta mókus kiköpte. „Ez nem jó! Keserű.” Ahogy így kutatgatott, meg ízlelgetett, meg kóstolgatott, elért egy rét szélére. A rét szélén állt egy kis ház. Csiszta mókus kíváncsian nézte: vajon ki lakik benne? „Legjobb lesz, ha óvatosan megközelítem. Azután meg óvatosan bekukkantok." Így is tett, óvatosan megközelítette a házikót és óvatosan bekukkantott az ajtón. Elámult a csodálkozástól, mert a házikóban középen ült egy nagy kalapú ember, körülötte meg egy szarka, egy nyuszi és egy sün volt! A nagy kalapú ember mosolyogva szólalt meg.

- Gyere be, gyere be bátran! Csiszta mókus belépett a háza, majd tétován megkérdezte.

- Te ki vagy?

- Én vagyok a gyógyító ember! – hangzott a válasz. – Ők pedig a betegeim és barátaim: a szarka, a nyúl, a sün.

Csiszta mókus most látta, hogy a szarkának lóg egy kicsit a szárnya, a nyuszinak merev az egyik lába, és a süninek meg van dagadva az orra.


- Látom – motyogta Csiszta mókus. – Ő a szarka, ő a nyuszi, ő a sün! Majd félénken megkérdezte a nagy kalapos embert.

- És én ki vagyok? Mond meg ha olyan okos vagy!

A nagy kalapos ember mosolyogva bólogatott.

- Megmondom. Nagyon fontos, hogy mindenki tudja magáról, hogy kicsoda! Nagyon fontos! Mert ha már tudja magáról, hogy kicsoda, akkor megtalálja a helyét a világban. És aki megtalálja a helyét a világban, az megtalálja az örömöt is, vagyis boldog lesz!

Csiszta mókus kicsit türelmetlenül vágott közbe.

- Mondd meg gyorsan, hogy ki vagyok!


A nagy kalapú ember összehúzta a szemét.

- Mondom, mondom. Ahogy így elnézlek, te egy ijedt mókus gyerek vagy! Mintha valami nagy veszedelemből menekültél volna! És mintha egy kicsit kificamodott volna a lábad! Semmi baj, mindjárt meggyógyítom. Gyere közelebb, ne félj!

Csiszta mókus közelebb ment. A gyógyító ember egy fehér kendővel bebugyolálta Csiszta mókus megrándult lábát.
- Így ni! Ez majd jól megfogja és melegen tartja. Most pedig egyél egy kis finom mogyorót. Szereted a mogyorót, ugye?

Csiszta mókus szaporán bólogatott, hogy nagyon szereti a mogyorót! A kalapos ember egy kis kosárkában adott neki mogyorót. Csiszta mókus vígan elropogtatta.

A szarka kíváncsian figyelte a fényes szemével.
- Honnan menekültél?

- Az erdőből, a tűzből! – mondta Csiszta mókus két ropogtatás közben.

- Jaj! – riadozott a nyuszi.

– Milyen volt a tűz?

- Forró. Meg füstös, meg kormos – felelte Csiszta mókus.

- És nem féltél? – kérdezte a sün.

- De! Nagyon féltem – ismerte be Csiszta mókus.

- És mit csináltál? – faggatta a sün.

- Féltem. Futottam. Közben köhögtem.

Csiszta mókus mosolyogva nézett rájuk.
– De most már nem félek. Meg nem futok. Meg nem köhögök. Mert itt vagyok közöttetek! És azt is tudom, hogy ki vagyok! És azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül. És ez nagyon jó!

Vidáman összenevettek, mint a régi jó barátok! A kalapos ember elégedetten nézte a kis társaságot, nagyon jól tudta, hogy a nevetés, a vidámság a gyógyulás biztos jele! Mert aki nevet, az már kevesebbet gondol a betegségre, s aki kevesebbet gondol a betegségre, az már féli meg is gyógyult! Hangosan így szólt.

- Most pedig mindenki keresse meg a helyét, ahol majd aludni fog! Én elmegyek egy kis időre.


Ahogy elment a kalapos ember, Csiszta mókus körülnézett a házikóban. Meglátott egy lapos fűzfakosarat. Odament s így szólt.

- Ez pont jó lesz! Ez lesz a hálóhelyem.

Mérges tüsszögést hallott a háta mögül.
- Nem jó! Ez nem a te helyed. Ez az én helyem – mondta tüsszögve a nyuszi.

– Én voltam itt előbb és én választottam előbb.

Csiszta mókus barátságosan nézett vissza.
- Ha tied, akkor a tied. Keresek másik helyet.

Keresett, kutatott s talált egy régi szalmakalapot.
- Ez pont jó lesz! – mondta. – Ez lesz a hálóhelyem. Mérges cserregést hallott a háta mögül.

- Nem jó! Ez az én helyem!

A szarka cserregett és gyorsan beleült a szalmakalapba.

Csiszta mókus a fejét ingatva mondta.
- Ha te helyed, akkor a te helyed. Keresek másikat.

Keresett, kutatott s talált is egy papírral tele dobozt.
- Ez pont jó lesz! – mondta. – Jó puha.

Mérges szuszogást hallott a háta mögül.
- Nem jó! Ez a puha az enyém! – mondta a sün szuszogva s gyorsan bemászott a dobozba.

- Hát akkor én hol aludjak? – sóhajtott fel bánatosan Csiszta mókus.

Nézte a nyuszi a fűzfakosárból, nézte a szarka a szalmakalapból, nézte a sün a dobozból. Először a nyuszi szólalt meg.
- Tényleg, hol aludjon? Mindenkinek van helye, csak neki nincs!

- Húzd ki a szekrényfiókot!- javasolta a szarka.

- Gyere, odaadom a fele papírt! Béleld ki a fiókot – mondta a sün.

Csiszta mókus újra vidám lett, a bánatot mintha elfújták volna! De hiszen őt itt szeretik! És mindenki segíteni akar!
- Köszönöm! – suttogta. – A fiók nagyon jó hely lesz! És egyedül az enyém! És olyan mint egy odú.

- És magadra is húzhatod, illetve tolhatod, ha egyedül akarsz lenni! – rikkantotta a szarka.

Egymásra mosolyogtak s lassan elaludtak. Csend lett, csak a szuszogás,makogás, cserregés hallatszott. Így éltek, éldegéltek a kis házban, barátságosan, szeretetben! Mindenkinek megvolt a helye, de azt is érezték, hogy a házikó a közös helyük, vagyis mindenkié! A gyógyító ember elégedetten figyelte őket, ahogy segítették egymást a mozgásban, a gyógyulásban. A nyuszi és Csiszta mókus a szarkát tanítgatta repülni. Mégpedig úgy, hogy a nyuszi felült a székére, Csiszta mókus meg a földről felnyújtotta neki a szarkát. A nyuszi meg feltette az asztalra.


- Hajrá! Most repülj! – bíztatták.

A szarka billegve lerepült az asztalról a földre.
- Tudok repülni! – cserregte büszkén.

- És az én lábam is erősödik közben! – makogta a nyúl.

- Meg az enyém is erősödik! – hencegett Csiszta mókus. – Olyan erős, mint a vas!

- Meg mindnyájan szívjuk a jó levegőt! – vigyorgott a sün.

Kacagva, nevetve mondogatták, hogy mi minden jót lehet még csinálni a jó levegővel. Olyan volt, mintha egy új játékot találtak volna ki.

- Ne füstöt szívj, jó levegőt! – kezdte újra a sün.

- A füst mérgezi a tüdőt! – mondta a nyúl.

- Aki mozog, már nem beteg! – cserregte a szarka.

- Egészséges minden gyerek! – fejezte be Csiszta mókus.

Mikor a végére értek, csodálkozva néztek egymásra.
- Ez olyan, mint egy vers! – jelentette ki a nyúl.

- Milyen vers? – kérdezte a szarka.

- Gyógyító vers! – mondta bölcsen a sün.

Telt az idő, múlt az idő, minden reggel elszavalták a gyógyító verset s talán ezért, de mindnyájan teljesen meggyógyultak. A szarka tudott repülni, a nyuszi ugrálni, Csiszta mókus fára mászni és a süninek lelohadt a dagadt orra!

Egy reggel ám történt valami, nagyon rossz történt! A gyógyító ember elment hazulról, járta az utat, figyelte, hogy hol van beteg állat. Alighogy elment, két gonosz képű, szakállas tolvaj lopakodott a házhoz. Benéztek az ablakon s látták, hogy nincs otthon a kalapos. Csúnyán röhögve besurrantak az ajtón. Csiszta mókus fel sem tudott ocsúdni, mikor gyorsan elkapták s beledugták egy ládába. Ugyanilyen gyorsan megfogták a szarkát, a nyuszit és a sünit is és beledugták a ládába. Az egyik torzonborz lezárta a láda fedelét s két oldalt fogva a ládát, elinaltak.

A tolvajok háza egy bozótosban volt, egy piszkos, elhanyagolt faház. A faházban kinyitották a ládát, de előbb jól bezárták az ajtót s az állatok kimásztak. Rögtön megcsapta az orrukat a bűz, az állott cigarettafüst, a ház tele volt csikkekkel, hamuval, porral és piszokkal. Mivel a tolvajok egyfolytában dohányoztak, fújták a füstöt, mint a gyárkémény! Most is ott lógott a szájukban a cigaretta, még a ruhájuk, de még a bőrük is bűzlött a cigarettafüsttől.

- Hehe! – röhögött a soványabbik tolvaj. – Kértek egy slukkot? Egy szippantást? Na?

És feléjük nyújtotta az égő cigarettát. Csiszta mókus rémülten hátrált, a többiek is az orrukat fintorgatták.


- Várj a cigivel, az idomítás később jön! – mondta a dagadt tolvaj.

– Először elmondom, hogy miért vagytok itt. Először is foglyok vagytok,

vagyis rabok! És azért vagytok itt, mert művészeket faragunk belőletek. Mégpedig cigarettázó művészeket! Hehe! Az lesz ám a világszám! A cigarettázó nyúl! A cigarettázó mókus! A cigiző sün! A cigiző szarka! Haha! Óriási produkció! El is kezdjük az idomítást. Elővett egy cigarettát s rágyújtott.
- Tátsd ki a szád! – mondta Csiszta mókusnak.

Csiszta mókus a fejét rázta, hogy nem tátja. A dagadt tolvaj gonoszul megfogta Csiszta mókus fejét, megszorította a füle tövénél, mire az fájdalmában kitátotta a száját. A dagadt tolvaj gyorsan beledugta a cigarettát.

- Szívjad! – s megint megszorította a fejét.

Csiszta mókus fuldokolt a füsttől, köhögött, a szemébe könny szökött. A dagadt tolvaj legyintett.

- Majd holnap folytatjuk! Van idő. Gyerünk, nézzünk körül a faluban, hogy mit lehetne még lopni. S kimentek a faházból és jól bezárták az ajtót. Csend volt, az állatok hallgatóztak.

- Elmentek! – suttogta a szarka.

- Mi is menjünk! – könyörgött a sün.

- Szökjünk meg! – mondta a nyúl.

- Megszökünk! – jelentette ki Csiszta mókus.

- De hogyan szökünk meg? Bezárták az ajtót! – mondta szomorúan a sün.

Csiszta mókus körbejárt a szobában, de nem volt sehol egy nyílás, nem volt sehol egy lyuk! Megállt és diadalmasan mosolygott.

- Megvan! – rikkantotta. – Alagutat ásunk! Ott a fal tövében. Nekiláttak, ástak, kapartak, kotortak és lapátoltak, az alagút egyre hosszabb lett s egyszer csak kint voltak a házból!

- Szabadok vagyunk! – kiáltott fel Csiszta mókus. És hatalmasakat lélegzett a friss levegőből. A többiek is követték, jól kiszellőztették a tüdejükből a cigarettafüstöt. Mikor már tele volt a tüdejük jó levegővel, megszólalt a nyúl.


- Hova menjünk?

- Az erdőbe! – mondta Csiszta mókus. – Gyertek utánam, mutatom az utat!

Mentek, mentek, míg elértek az erdő szélére. Csiszta mókus örömmel nézte, hogy az erdő újra kizöldült!

- Itt vagyok! – suttogta. – Visszajöttem! Sok-sok tapasztalatot szereztem! Bár még mindig kicsi vagyok, de máris négy életem volt. Bizony! Először volt a tűz. Azután megtudtam, hogy ki vagyok. Azután voltam beteg. Azután fuldokoltam a füstben. De minden jó, ha a vége jó!

A többiek ámulva hallgatták Csiszta mókust.
- Nahát! Micsoda okos! – ámuldozott a szarka!

- Nekem is négy életem volt? – kérdezte a sün.

- Neked is! Együtt voltunk a rosszban! Együtt leszünk a jóban! – nevetett rá Csiszta mókus.

S hatalmasakat lélegezve a jóízű erdei levegőből, cserregve, meg makogva, szuszogva meg lihegve bementek a kizöldült erdőbe.

Andersen 206 éve született

Hans Christian Andersen (Odense, Dánia, 1805. április 2. – Koppenhága, 1875. augusztus 4.) valószínűleg a leghíresebb dán költő és meseíró.


 
A TŰZSZERSZÁM
Az országúton délcegen lépkedett egy katona: egy-kettő, egy-kettő! A hátán bornyú, kard az oldalán, mert háborúból igyekezett hazafelé. Ahogy ment, ment, egyszer csak egy vén boszorkánnyal találkozott az úton. Fertelmes banya volt, alsó ajka olyan mélyen lelógott, hogy a mellét verte.
- Adjon isten, vitéz uram! - köszönt rá a boszorkány. - Milyen szép kardod van, s milyen pompás bornyúd! Látszik rajtad, hogy derék katona vagy. Most már csak pénzed legyen, amennyit akarsz.
- Köszönöm a jókívánságodat, öreganyám!
- Látod azt a nagy fát? - kérdezte a boszorkány, s egy közeli fára mutatott. - Annak a fának odvas a belseje. Mássz föl a csúcsára, ott egy üreget találsz, azon leereszkedhetsz a fa odvába. A derekadra majd kötelet csavarok, hogy fölhúzhassalak, ha kiáltasz.
- De hát mit csináljak én a fa odvában? - kérdezte a katona.
- Szerezz pénzt magadnak - mondta a boszorkány. - Tudd meg: ha leérsz az odú mélyére, egy tágas folyosóra jutsz. Nappali világosság van a folyosón, mert száz meg száz lámpás ég odalenn. Három ajtóra találsz, kinyithatod akármelyiket, mert a zárban a kulcs. Ha belépsz az elsőn, egy nagy ládát találsz a szoba közepén; a ládán egy kutya ül, akkora szeme van, mint egy teásfindzsa, de te meg ne ijedj tőle! Odaadom neked a kék kockás kötényemet, azt terítsd le a padlóra, aztán kapd föl a kutyát, és ültesd a kötényemre. Nyisd ki a ládát, és markolj ki belőle annyi rézpénzt, amennyi csak kell. Ha inkább ezüstpénzt akarsz, nyisd ki a második ajtót. Az ezüstöt is egy kutya őrzi, de ennek akkora a szeme, mint egy malomkerék. Ettől se ijedj meg, vissza ne fordulj! Ültesd csak a kötényemre, s végy az ezüstpénzből, amennyit csak elbírsz. Ha aranypénzt kívánsz, vehetsz azt is, csak nyiss be a harmadik szobába. Az aranyat őrző kutyának akkora szeme van, mint a koppenhágai Kerek-torony. Ez aztán már kutya a javából, elhiheted! De még ettől se kell megijedned! Csak kapd föl, ültesd a kötényemre, s végy a ládából annyi aranypénzt, amennyit haza tudsz cipelni.
- Ez nem is volna rossz - örült meg a katona. - Még csak azt mondd meg, hogy te milyen fizetséget kérsz, öreganyám. Mert bizonyos, hogy azért adtad nekem ezt a tanácsot, mivel magad is hasznot akarsz látni belőle.
- Dehogy akarok! - felelte a boszorkány. - Nekem nem kell egy árva rézpénz se! Legföljebb az az ócska tűzszerszám, amit a nagyanyám felejtett ott, amikor utoljára ereszkedett le a fa odvába. Azt a tűzszerszámot hozd föl nekem!
- No, akkor csavard a derekamra azt a kötelet! - veselkedett neki a katona.
- Gyere, itt a kötél - mondta a boszorkány -, és fogd a kék kockás kötényemet.
Fölmászott a katona a fa csúcsára, leereszkedett az odvába, s egy tágas folyosón találta magát. Száz meg száz lámpás világította meg azt a folyosót, ahogy a boszorkány mondta.
Megfordította a kulcsot az első ajtóban, és benyitott. Huh! Ott ült a láda tetején a kutya, a teásfindzsaszemű, s rábámult a katonára.
- Deli legény vagy! - dicsérte meg a katona, azzal fölkapta, ráültette a boszorkány kötényére, s degeszre tömte a zsebét rézpénzzel. Aztán becsukta a ládát, visszaültette rá a kutyát, s benyitott a második szobába. Úgy volt, ahogy a boszorkány megmondta. Ott ült a kutya, a malomkerékszemű, s rábámészkodott a katonára.
- Mit bámulsz rám, mint borjú az új kapura?! - szólt rá mérgesen a katona. - Még kiesik a szemed!
Kapta, ráültette a boszorkány kötényére. De amikor a ládában meglátta a tömérdek ezüstpénzt, elszórta a rézpénzt, és ezüsttel tömte meg minden zsebét, még a bornyúját is. Aztán belépett a harmadik szobába. Hát az aztán rettenetes volt! Az aranyat őrző kutyának csakugyan akkora volt egy-egy szeme, mint a Kerek-torony; úgy forogtak a fejében, mint a kerekek.
- Jó estét! - köszönt neki a katona, még szalutált is, mert ilyen kutyát nem mindennap láthatott. Nézte egy darabig, aztán úgy gondolta, eleget nézte, fölkapta a kutyát, ráültette a kék kockás kötényre, és kinyitotta a ládát.
Uramisten, mennyi tömérdek arany volt abban! Megvehette volna rajta Koppenhága városát, a kalácssütő asszonyok minden marcipán malacát, a világ valamennyi ólomkatonáját, kisostorát meg hintalovát. Ez volt még csak az igazi pénz!
Nekiállt a katona, most meg az ezüstpénzt hányta el a zsebeiből meg a bornyújából, s aranyat tömött a helyébe; a sapkáját is telemerte arannyal, még a csizmaszárát is, hogy alig bírta. Volt már pénze, amennyiről nem is álmodhatott soha. A Kerek-toronyszemű kutyát visszaültette a ládára, becsapta maga mögött az ajtót, s fölkiáltott a fa odvából a boszorkánynak:
- No, fölhúzhatsz, öreganyám!
- Hozod-e a tűzszerszámot? - kérdezte a boszorkány.
- Az ám - kapott észbe a katona -, arról bizony megfeledkeztem!
Visszafordult hát, és megkereste. A boszorkány fölhúzta a fa odvából, s a katona újra ott állt az országúton, csakhogy most már arannyal volt tele a zsebe, a bornyúja, a sapkája, még a csizmája szára is.
- Aztán minek neked ez a tűzszerszám? - kérdezte a boszorkánytól.
- Semmi közöd hozzá! - nyelvelt a boszorkány. - Érd be a pénzeddel! Ide azzal a tűzszerszámmal!
- Nem addig van az! - mondta a katona. - Mondd meg, minek, mert ha nem mondod, úgy itthagylak, hogy sose látsz többet.
- Bizony nem mondom meg! - kiáltotta a boszorkány, és ki akarta kapni a tűzszerszámot a katona kezéből. No de jóval húzott ujjat! A katona megmérgesedett, földhöz vágta a boszorkányt, s mire az nagy nehezen föltápászkodott, már messze járt. Minden aranyát belekötötte a boszorkány kötényébe, a vállára dobta, a tűzszerszámot meg a zsebébe rejtette, s ment tovább öles léptekkel.
Addig ment, míg egy nagy városba nem ért. Itt a legszebb fogadóba tért be, kinyittatta magának a legpompásabb szobát, a legjobb ételeket rendelte; tehette, hiszen tenger sok pénze volt.
Az inas, aki a csizmáját tisztította, sehogy sem értette: hogy lehet ennek a gazdag úrnak ilyen vedlett csizmája. De másnap aztán vett a katona olyan csizmát, hogy az hét nyelven beszélt; ruhákat is rendelt, finom ruhákat, s most már igazán úgy festett, mint egy előkelő, gazdag úr. A városbéliek eldicsekedtek neki, hogy milyen szép az ő városuk, milyen hatalmas a királyuk, s milyen szépséges szép lánya van.
- Aztán hol lehet látni azt a királykisasszonyt? - kérdezte a katona.
- Nem lehet azt látni - mondták az emberek. - Hatalmas rézpalotában lakik, kőfalak meg őrtornyok veszik körül. Senki nem teheti be oda a lábát, csak a király, mert megjósolták, hogy a királykisasszonyt egy közönséges katona veszi feleségül, s ebbe a király nem törődhet bele. Azért őrzi így a lányát.
"Én bizony szeretném látni" - mondta magában a katona, de hát ami tilos, az neki is tilos.
Vígan élte világát a városban, színházba járt, a király kertjében kocsikázott, sok pénzt osztogatott szét a szegényeknek, s ez igazán szép cselekedet volt. Tudta ám a katona még szegény korából, milyen keserves dolog, ha egy árva rézgarasa sincs az embernek!
Gazdag lett hát, szép ruhákban járt, és sok barátja volt, akik mind azt mondogatták róla, hogy igazi nemesúr. Örült ennek nagyon a katona.
Csakhogy minden pénz elfogy egyszer, ha nem gyarapítják. Egy reggel arra ébredt a katona, hogy két árva rézpénz csörög a zsebében. Ki kellett költöznie szép szobájából, egy nyomorúságos kis padlásszobában meghúzódnia. Maga tisztogatta a csizmáját, maga foldozgatta, ahol elszakadt, s a sok barátja közül egy se látogatta meg, mert igen sok lépcsőt kellett volna megmásznia.
Egy este még a gyertyája is elfogyott, s koromsötétben üldögélt. Egyszer csak eszébe jutott a tűzszerszám, amit az odvas fából hozott fel. Úgy emlékezett, hogy abban van még egy kis gyertyavég. Elővette a tűzszerszámot, tüzet csiholt vele - hát alig pattant ki a kovából az első szikra, kitárult az ajtó, s előtte termett a rézpénzt őrző kutya, a teásfindzsaszemű. Megállt a katona előtt, és azt kérdezte:
- Mit parancsolsz, édes gazdám?
- Hát ez mi? - ámult el a katona. - Ugyancsak derék tűzszerszám ez, ha minden kívánságomat teljesíti! Szerezz nekem egy kis pénzt - parancsolta a kutyának.
A kutya elloholt, s egy szempillantás múlva vissza is tért. Teli erszény pénzt hozott a szájában.
Most tudta meg a katona, mit ér az az ócska tűzszerszám. Ha egyszer ütött a kovára, mellette termett a rézpénzt őrző kutya, a teásfindzsaszemű, ha kétszer, az ezüstpénz őrizője, a malomkerékszemű kutya jelent meg előtte, ha meg háromszor vert rá a kovára, az aranyat őrző kutya, a Kerek-toronyszemű termett elő, s hozta a pénzt számlálatlan.
A katona megint beköltözött a fogadóbeli pompás szobába, megint szép ruhákban járt; a barátai így megint ráismertek, és csupa jót mondtak róla.
Egy napon azt mondta magában:
- Mégiscsak különös, hogy azt a királykisasszonyt senkinek sem szabad látnia. Azt beszélik, hogy csudálatosan szép teremtés, de hát mi haszna, ha nem léphet ki abból a tornyos, nagy rézpalotából? Talán soha életemben nem láthatom. Hol is az a tűzszerszám?
Ráütött a kovára, s egy szempillantás múlva előtte termett a kutya, a teásfindzsaszemű.
- Igaz, hogy már éjfélre jár - mondta neki a katona -, de én nagyon szeretném látni a királykisasszonyt, ha csak egy pillanatra is.
A kutya nyomban kiloholt az ajtón, s mielőtt még a katona becsukhatta volna utána, már vissza is tért. A hátán hozta az alvó királykisasszonyt, aki olyan szépséges volt, hogy aki ránézett, rögtön kitalálhatta, hogy igazi királykisasszony. A katona nem is tudta megállni, hogy meg ne csókolja, mert ő meg igazi katona volt.
A teásfindzsaszemű kutya visszairamodott a királykisasszonnyal a rézpalotába, s másnap reggel, amikor a király meg a királyné reggeli teáját itta, a királykisasszony elmondta nekik, hogy csodálatos álma volt. Azt álmodta, hogy egy kutya a hátára kapta, elvitte egy katonához, s a katona megcsókolta.
- No, az kellene még csak! - rémüldözött a királyné.
A következő éjszaka egy öreg udvarhölgy virrasztott a királykisasszony ágya mellett, hogy meglássa: igazán álmot látott-e a királylány, vagy valami egyéb történt vele.
A katona erősen vágyott rá, hogy a királykisasszonyt viszontláthassa. Éjfélkor magához parancsolta a kutyát, s az eliramodott a rézpalotába, s hátára kapta a királykisasszonyt. Hanem a vén udvarhölgy hétmérföldes csizmát húzott, a kutya után sietett, utol is érte, s látta, hogy beszalad egy nagy házba. Krétát vett elő a zsebéből, és egy nagy keresztet rajzolt a ház kapujára. Aztán hazament, és nyugodtan lefeküdt.
De amikor a kutya visszaindult a királykisasszonnyal a rézpalotába, meglátta a keresztet a fogadó kapuján. Ő is vett egy krétát, s a város valamennyi kapujára ugyanolyan keresztet rajzolt. Ezt nagyon okosan cselekedte, mert így az udvarhölgy nem akadhatott rá a fogadóra, amelynek kapuját maga jelölte meg kereszttel.
Kora reggel elindult a király, a királyné, az udvarhölgy meg a főrangú lovagok, hogy megkeressék a házat, ahova a kutya elvitte a királykisasszonyt.
- Ez az! - kiáltotta a király, amikor az első kapun megpillantotta a krétával írt keresztet.
- Nem az, felséges férjem, hanem ez - mondta a királyné, s egy másik kapura mutatott.
- De hiszen minden kapun kereszt van! - mondták a főrangú lovagok, mert ahova csak néztek, mindenütt keresztek fehérfettek a kapukon. Belátták, hogy hiába keresik a házat, amit az udvarhölgy megjelölt.
A királyné nagyon okos asszony volt, máshoz is értett, nemcsak a hintóban ringatózáshoz. Elővette nagy aranyollóját, szétszabdalt egy nagy darab selymet, és egy szép kis tarsolyt varrt belőle. A tarsolyt színültig megtöltötte kölessel, hátára kötötte édes leányának, aztán egy kicsi lyukat vágott a tarsolyon úgy, hogy a kölesszemek kiszóródjanak belőle, és megmutassák a királykisasszony útját.
Amikor éjfélt ütött az óra, megint ott termett a rézpalotában a kutya, hátára kapta a királykisasszonyt, és vitte a katonához, aki nagyon megszerette a szépséges szép leányt. Most már csak az volt a vágya, hogy fejedelem lehessen, és feleségül kérhesse.
A kutya nem vette észre, hogy a köles elárulja az utat a katona ablakáig, ahol beugrott a királykisasszonnyal. A király meg a királyné reggel könnyen megtalálhatta a házat, ahol a katona lakott. Elfogták hát a katonát, és börtönbe vetették.
Ott sínylődött hát a szegény a börtönben. Huh, micsoda sötét, komor hely volt az! Egyszer csak beléptek az őrök, és azt mondták:
- Holnap felkötnek!
Elbúsult a katona, s akkor kapott észbe, hogy a tűzszerszámát a fogadóban felejtette. Kora reggel kinézett a vasrostélyos kis ablakán, s látta, hogy tódul a nép a város piacára, hogy megnézze az ő akasztását. Elfutott a börtön előtt egy bőrkötényes, fapapucsos suszterinas is, úgy vágtatott, hogy az egyik fapapucsa leröpült a lábáról, s odaesett egyenesen a rostélyos ablak elé.
- Hé, te suszterinas! - kiáltott ki neki a katona. - Ne siess, hallod-e? Úgyse kezdik, amíg én ott nem leszek! Szaladj el inkább a fogadóba, ahol laktam, s hozd el a tűzszerszámomat, négy ezüstpénz üti a markodat! De egyik lábad itt, a másik ott legyen!
Nagy pénz volt a suszterinasnak a négy ezüst, elszaladt hát a tűzszerszámért, s vitte a katonának.
Hogy aztán mi történt? Elmondom szép sorjában.
A város végén nagy akasztófát ácsoltak, már ott álltak körülötte a katonák megy tengernyi nép. Ott ült pompás trónusán a király meg a királyné is, szemben a bírák tanácsával.
A katonák már a nyakába vetették a kötelet, de akkor így kiáltott föl a királyhoz:
- Minden szegény bűnösnek teljesítik az utolsó kívánságát. Én csak annyit kérek, hogy még egy pipa dohányt elszívhassak, úgysem szívok több pipát ezen a világon.
A király nem is tagadta meg tőle, és a katona elővette a tűzszerszámát. Ráütött a kovára egyszer, kétszer, háromszor. Abban a szempillantásban előtte termett mind a három kutya: a teásfindzsaszemű, a malomkerékszemű meg a Kerek-toronyszemű.
- Föl akarnak kötni, segítsetek rajtam! - kiáltott nekik a katona, s azoknak több se kellett. Nekiugrottak a bírák tanácsának, az egyiknek a lábikráját harapták meg, a másiknak az orrába kaptak, s olyan magasra hajigálták őket, hogy amikor visszaestek a földre, kékre-zöldre ütötték magukat.
- Én a felséges király vagyok! - kiáltotta a király, de a kutya megragadta őt is, meg a felséges felségét is, s a többiek után hajította. Megrémültek a katonák, a sokaság megbolydult; így kiáltottak:
- Derék vitéz, légy te a királyunk, s vedd feleségül a szépséges királykisasszonyt.
Beültették a katonát a királyi hintóba, s elindultak a rézpalotába. A három kutya éljent kiáltott, és körültáncolta a hintót, a suhancok fütyültek, a katonák tisztelegtek a fegyverükkel. A királykisasszony otthagyta a rézpalotát, és királyné lett. Nyolc álló napig tartott a lakodalom, a kutyák is ott ültek a vendégek között, és még nagyobbra meresztették a szemüket.