2011. október 31., hétfő

Ősi mesterségek - tímár

A mesterség lényege, hogy az állati nyers bőrt hosszú, több részből álló folyamat során kikészítették, majd ruhadarabokat, cipőket és eszközöket készítettek belőle.



A tímár szó az 1200-as évekből való, a timsós cserzésre utal (mely a honfoglalásig nyúlik vissza). Jelentése bőr- és lábbelikészítő.

A mesteremberek főleg a ló és a szarvasmarha bőrét készítették ki, melyet vagy frissen használtak fel, vagy sóval tartósították és kiszárították későbbi használatra.
A nyers bőr előkészítésének első lépéseként a bőrt egy vízzel teli kádban napokig áztatták, majd mésszel jól átitatták, hogy könnyebb legyen leszőrteleníteni. A szőrtelenítés eszköze a kopasztókés volt. A bőr másik oldalát lezsírtalanították, végül eltávolították róla a maradék meszet.

bőrkikészítés, a bőrök áztatásához és mésszel való szőrtelenítéséhez használt eszközök: 1. kis meszesfogó; 2. nagy meszesfogó; 3. merítő vagy fisoló; 4. bodorítófa; 5. tőke; 6. kasza; 7, falcok (1–5. Debrecen, Hajdú m.; 6–7. Nagykőrös, Pest m.)


Többfajta bőrkikészítési módszer létezik, a leggyakoribb azonban a cserzés. Cserzőanyagnak különféle növények részeit, például a szömörcét, vagy a kocsányos tölgy kérgét használták fel a benne lévő cserzősav, a tannin miatt.


A háromlépcsős cserzés folyamata

Az időigényes eljárást három, egymás mellett lévő, nagy, földbe süllyesztett kádban végezték.

Előcserzés: az első, cserző lével teli kádban áztatták a nyers bőrt 3-4 hétig

Süllyesztés
: a bőrt áttették a második kádba, és a cserzést töményebb cserzőlében folytatták további 1-2 hónapig, de a bőrtől függően akár egy egész éven át is.

Ültetés:
lényege, hogy a harmadik kádban a bőrből kiáztatták a cserzőanyagot (szíttatás), majd kiemelték, és megszárították


A bőr kikészítése

A bőrt végül kikészítették különböző vegyi és mechanikai műveletekkel. Ezt már a kikészítő, más néven a száraz műhelyben végezték.
Vegyi jellegű műveletek voltak a zsírozás, a halványítás és a festés, mechanikai jellegű műveletek pedig a szikkasztás, a körülvágás, a hántolás, a tömörítés, a puhítás és a szárítás. Mivel bőr száradás közben összezsugorodik, eldeformálódik, ennek megelőzésére rámára feszítették.
Rendkívül fontos volt, hogy száraz levegőjű helyiségben szárítsák, tárolják a bőrt, hiszen a nedvességtartalma miatt könnyen megpenészedhetett. A képeken bemutatott bajai tímárműhelyben a zsalugáteres szárítópadláson történt ez. A zsalugáterek mozgatásával tudták szabályozni a padláson lévő (mozgó) levegő mennyiségét.

Miután a bőrök tökéletesen megszáradtak, levették őket a szárítórudakról, és vízszintesen egymásra rakták. Ezután 3-4 hetenként átrakták azokat, hogy megóvják a penészedéstől. A bőrbe vissza kellett tenni zsiradékot is ahhoz, hogy azt meg lehessen munkálni.

Bőrkikészítés, a szárazműhely felszerelése: 1. tímárasztal; 2–3. taszítók a bőr simításához; 4. blandzsír; 5. hónaljmankó; 6. színelőkés; 7. vastaszító (1–4. Nagykőről, Pest m.; 5–7. Debrecen, Hajdú m.)

A bőr festése

Az, hogy mivel festették a bőrt attól függött, hogy milyen minőségű bőrről volt szó és hogy mit akartak belőle készíteni. A festőanyagok lehettek természetes és vegyi anyagok is. Az előbbiek például a berzsenyfa, sárgafa, kékfa, különböző festőbogyók, timföld, stb.

Az irhás bőrt például úgy festették, hogy vízzel elkevert timföldes festékbe, tehát oldatba mártották, majd szántották, nyújtották, végül kalapálták. Ha pácolták is, akkor az irhás bőr zsiradékát, vagy timföldet illetve különböző fémsókat használtak.

Az így kikészített bőrökből a tímárok különböző lábbeliket készítettek.

Osváth Erzsébet: Fecskerepülőtéren

A Nyár gondolt egyet és nagy titokban összecsomagolt. Elvitte az égről a kéket, a fákról a zöldet, elvitte a virágok szép színes szirmát, a napsugarak melegét és elrepült messze tájak felé.

Az Ősz csak ezt leste. Mindjárt a Nyár helyére költözött, de nem egyedül. Magával hozta barátait, a mindig mérges Szelet és a hol pityergő, hol síró-rívó Esőt.

Hűvösre fordult az idő. A legöregebb fecskék nagy gyűlésre hívták össze az öregeket, fiatalokat a fecskerepülőtérre, a villanydrótokra.

A fiatal fecskék szüleik körül csivogtak. Nem értették, micsoda nagy esemény van készülőben, bár hallották már a fecskerokonságtól emlegetni.

- Itt az ideje, hogy elköltözzünk.

De a kisfecskék, akik itt születtek, nem tudták elképzelni, hogy itthagyják puha fészküket, a gyerekeket, akikkel egy fedél alatt laktak. Az ő ereszük alól repdestek ki és be fészkükbe, onnan kukucskáltak kíváncsian ki a fogócskázó, bújócskázó kislányokra, kisfiúkra. Megszerették őket, de a gyerekek is örültek nekik. A gyülekezés előtt nem sokkal azonban a kis fecskék furcsa dolgokat láttak, amikor bekandikáltak az ablakukon. Piros, kék, sárga táskákba könyveket, füzeteket rakosgattak. ”Talán ők is elköltöznek?” - gondolták a kisfecskék. Fecskemama akkor elmesélte nekik, hogy ilyenkor iskolába készülődnek a gyerekek, ahol - mondta büszkén - róluk is tanulnak.

- És mi hova költözünk? - kérdezték a kisfecskék.

- Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok - hangzott a válasz.

Valóban. A legöregebb fecske csendet kért és fecskenyelven érdekes dolgokat mondott a fiatal fecskéknek, amikor már megtelt a fecskerepülőtér:

- Ti, akik itt születtetek, nemsokára meglátjátok majd messze-messze másik hazátokat, a mi téli otthonunkat. Itt már hidegre fordult az idő- folytatta a bölcs öreg fecske-, és mi fecskék csak a meleget szeretjük, a napsugarat. Télen tollunk nem óv meg a hótól, fagytól, elpusztulnánk, ha itt maradnánk. Ott túl a tengereken, a másik hazánkban nyár van, amikor itt hideg a tél. Kék az ég, zöld a fű, simogató a napsugár. Ott is várnak, szeretnek minket a gyerekek. De nem leszünk hűtlenek ehhez a hazánkhoz sem. Amint meghalljuk a tavasz csengetését, visszatérünk ide, a régi fészkünkbe.

Az öreg fecske ezután elhallgatott. A fiatal fecskék elámultak azon, amit a másik hazáról, a tengerekről hallottak. Izgatottan várták már az indulás idejét. Nem kellett soká várniuk - mint egy titkos jelre - egyszerre repültek fel a fecskerepülőterekről-villanydrótokról, háztetőkről a fecskék.

Egyszer csak megpillantották lent a piros, sárga, kék hátitáskás kis iskolásokat, amint búcsút integettek feléjük a magasba.

- Gyertek vissza nemsokára! - kiáltották.

De ezt már nem hallották a messze magasan szálló fecskék. Barátságos, fodros felhők kísérték őket, vigyáztak rájuk hosszú útjukon.