2011. december 26., hétfő

Téli kifestő


Móra Ferenc: A szelek


Szeretem nagyon a déli szelet,
Ha fák hegyén szökellve integet.
A természet pajkos suhanca ő,
Csupa vidámság és csupa erő,
Piros palástos herceg, jó barát,
Tisztára söpri az ég udvarát,
Ki danolgat rá derűt, meleget –
Szeretem nagyon a déli szelet.
A keleti szellőt is szeretem,
Ha elbeszélget szelíden velem.
A harmatos hajnal leánya ő,
Ablakot tárok néki, hogyha jő:
Megfrissül minden, mire rálehel,
A tar gallyon is virágot nevel,
Könnyem letörli, mint a lágy selyem –
A keleti szellőt is szeretem.
A nyugati szelet is szívlelem,
Ki sírdogál álmatlan éjeken,
A tengereknek méla vándorát,
Ki elterítve felhőfátyolát,
Aludni küldi a sok csillagot,
Megitat erdőt, rétet, patakot,
Szomjú virágot úton, útfelen –
A nyugati szelet is szívlelem.
De lelkem fázik, szívem szomorú,
Amikor észak zordon szele fú,
Röpködve bősz süvöltözés között,
Mint óriás sas a világ fölött.
Olyankor egy repedt falú tanyán
Sokat didereg az édes anyám,
Pereg a könnye, szíve csupa bú,
Amikor észak zordon szele fú.

(1913)

Hermann Ottó így ír a seregélyről

Herman Ottó: A seregélymadár

Felhőnyi seregbe verődve száll a seregélymadár. Szétterjed, majd tömörül; hullámzik,
kavarog. A nagy madársokaság szava zúg, mint a malom zúgója.
Szőlőéréskor, cseresznyepiruláskor megszállja a felhőző seregély a szőlőt, a kertet.
Bizony, nagy akkor a kártétele, mert áll a seregély törvénye, mely egyezik a ludakéval.
Mert ha a lúd belészalad a vetésbe, akkor, mint már tudjuk, törvénye ez:

Kiki magának,
Kiki magának!

Tisztesség ne essék, mondván: talán sok embernél így van ez!
Ha pedig a seregély érés idején elborítja a cseresznyefát, vagy a hamvasodó szőlőgerezdet, akkor meg a maga törvényét zsinatolja, így:

Ki mit kaphat,
Ki mit kaphat!

Mohósága pedig akkoron keményen dézsmáló.
Nem sokat hajt a csősz kurjantására, keveset a kereplő szavára, és csak amikor a
rozsdásból közéje durrantanak, kap szárnyra, de csak azért, hogy kisvártatva visszatérjen.
Ekkor a seregély ellen való védelem helyén is van. De ez a kártétel az esztendőnek
csak egy kis részében lehetséges, amíg t. i. a seregélynek való gyümölcs érik.
Mit csinál ez a madársereg az esztendőnek többi részében? Nagy ám ennek a sora
és tanúságtétele.
A délszaki telelésből korán tér vissza hozzánk a seregélymadár s ekkor nagy foltokba
tömörülve megszállja, sőt elborítja a mezőt, a kaszálót, az ugart és szedi, szedi
pitymallattól alkonyatig a sok földi bogárságot, annak petéjét, kukacát s a jó ég tudja még mijét, mijét nem! Akkor is az a törvénye:

Ki mit kaphat,
Ki mit kaphat!

De ekkor már nem kártétel ám a műve, hanem tiszta haszon, – minden fűszál,
minden vetés, minden gazda javára.
No és azután beveszi magát a gulyába, csordába, a nyájba és a kondába. Verőfényes
időben szépen illeszkedik a legelő jószág árnyékába, szedegeti a térség bogárságát.
Jaj, de ekkor megdonog a fekete légy, hogy petéjét lerakja a jószágra, a jószág ekkor
megbogárzik. Neki iramodik, száguld esze nélkül, hogy menekülhessen a bajtól. A
pásztorembernek tenger baja támad, hogy a kezére bízott, nekivadult falkát utolérje,
helyreterelje, hogy becsülettel beszámolhasson vele. De mikoron a seregély jelentkezik és megszállja a gulyát, tudja a pásztor, hogy vége a bogárzás időszakának, tehát megpihenhet.
Mert a bogárzás után métely keletkezik a jószágon. Amikor pedig kinyüvesedik a
nyáj: akkor kezdődik a seregélymadár igazi áldása. Megszállja a barom hátát, a sertés, a juh nyüves részét: az állat pedig meg se moccan, veszteg áll, hogy szárnyas jó barátja, a seregély, szép csínján kifeszegethesse és kiszedhesse a gonosz nyüvet; akkor bezzeg bölcs felcsere a jószágnak az a seregélymadár!
Hát nem tiszta haszon ez?

(1901)



így szól a seregély...

Hogyan szólnak a madarak?

Ebben a téli szürkeségben biztosan ti is örömmel hallgattok egy kis madárcsicsergést:



A madarak szólását igyekeznek a tudósok ellesni, hogy fogalmunk legyen róla. Egy természettudós, Herman Ottó a következőképen figyelte meg:

Kőszáli sas: Hiá, hiá...!
Királysas: Krau, krau…!
Vércse: Kli, kli…!
Karvaly: Kirk-kirk, gü-gü-gü…
Berki kánya: Hi-hi-hié…!
Ölyv: Mié, mié…!
Darázs-ölyv: Kik-kik-kik…!
H éja: G iak-giak…!
Vándor sólyom: kajak-kajak…!
Fecskefogó sólyom: Gét-gét-gét…!
Erdei fülesbagoly: Bumb-rumb…!
Közönséges kuvik: Pu-ku pu-vik…!
Őrgébics: Grüü-grüü…!
Kis őrgébics: Kja-kja…
Tövisszúró gébics: Gék-gék…!
Fekete-rigó: Cziczirr, tak-tak…!
Húrosrigó: Csi-csi-dak-dak-dak…!
Fenyőrigó: Sa-sa-sa-sar…!
Kerti vörösfark: Huid-dé-dé! Huid-dé-dé…!
Fehér barázdabillegető: Czivit-czisziszi…!
Vörösbegy: Vid-vid-tek-tek-tek…
Királyka: Czit-czit…!
Erdei pacsirta: Dirli-dirli…!
Pipiske: Düdridié…!
Aranysármány: Szisziszi-szicz…!
Téli pinty: Imk-imk…!
Kenderike: Gek-gek…!
Nyári csíz: Cset-cset-düdü-hoid…!
Barátka: Fudi-judi…!
Szénczinke: Cziü, cziü…!
Erdei pinty: Hincs-hincs…!
Szarka: Sak-sak-sakerakak…!
Búbos banka: Re-re-hup-hup…!
Fekete harkály: Krük-krük…!
Tarka harkály: Gik-gik-gik…!
Jégmadár: Tiit-tit-tit…!
Gerlicze: Vurtur-tur-tur…!
Vadgalamb: Kukeruú…!
Közönséges fürj: Pittypalatty…!
Közönséges daru: Kruú, kruú…!
Erdei szalonka: Dak-dak…! Kro…kro!
Sárszalonka: He-he-he…!
Szürke gém: Kvak-kvak…!
Szárcsa: Gür-gür…!
Vadlúd: Ga-ga-giá…!
Nagy szélkiáltó: Póli-póli-lipoéli!
Fülemüle: Tio-tio-tio-tio-tio-tiotiotinx tio-tio-tio tiotinx tio-tio-tio tiotinx
to-to-to-to-to to-to-to-to-tinx tio-tio-tio-tinx tio-tio-tio-tio-tio-tio tiotinx
tio-tio-tio-tinx tio-tio-tio-tinx to-to-to-to-to-to-to-to-to-tinx tio-tio-tio-tinx.


forrás Az Én Újságom (1903/4.)



Herman Ottó (Breznóbánya, 1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.) természettudós, néprajzkutató, régész, polihisztor, politikus.
Nevezték az utolsó magyar polihisztornak is.

Énekelj minden nap!

Énekelj minden nap!

Esik a hó, térdig ér már.
Hóból épült hófehér vár.
Benne lakik egy hóember,
hócsatázni velünk nem mer.

Csináljunk egy igazán jót!
Hozzuk elő a kis szánkót!
Egyik húzza, másik tolja,
csússzunk le a domboldalba!

Szép Ernő: Hó

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.

Kányádi Sándor: Aki fázik

Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába!

Burkolóddzék bundába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik!

A teáskanna



Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.

Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.

Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.

- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!

Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet érdemelne!"

Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.