2012. október 17., szerda

Énekelj minden nap!



Hallgasd meg!

Ettem szőlőt, most érik, most érik, most érik.
Virág Erzsit most kérik, most kérik, most kérik.
Kihez ment a levele? Garzó Pista kezébe.
Hej, rica, rica, rica, hej, Pista te!

Ez a kislány hegyen nőtt, hegyen nőtt, hegyen nőtt,
Nálam van a keszkenőd, keszkenőd, keszkenőd.
Én azt vissza nem adom Virág Erzsi angyalom,
Hej, rica, rica, rica, hej, Erzsi te!



Weöres Sándor: Haragosi


Fut, robog a kicsi kocsi,
rajta ül a Haragosi,
din don diridongó.

Ha kiborul az a kocsi,
leröpül a Haragosi,
din don diridongó.

Fut a havon a fakutya,
vele fut a retyerutya,
din don diridongó.

Ha kiborul a fakutya,
lepotyog a retyerutya,
din don diridongó.


A bognár mesterség

Bognár
Szekérgyártó, kerekes vagy kerékgyártó szekerek kisipari készítésével foglalkozó kézműves.



A kerékre ráhúzzák a ráfot. (Monok, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1972)
A bognár szerszámai: fejszék és a topor (faragófejsze), fúrók, vésők és a bunkó (keményfa-kalapács), fűrészek, vonószék, faeszterga, gyaluk,
körzők, profilsablonok, stb. A kocsi kifejlesztése a Kocs községbeli magyar bognármesterekhez köthető. A kocsi, hintó készítésében a bognár mellett kovács a vasalással,és a szatler is részt vett.

A Székelyföldön a keréknek való fát teknőben forrázták, majd kemencében melegítették. A kerékfalakat természetes görbületű, úgynevezett horgas bükk- vagy szilfából, sablon után faragták, ezután kerékfal-kihajtó padban formálták majd kifúrták és kivésték a küllők helyét. A küllők a vonószékben, a kerékagy pedig a faesztergán készült. Az ún. kerékszékben illesztették majd kalapálták össze a kereket, ezután rakták rá a feltüzesített abroncsot, amit aztán vízzel lelocsolva az egész kerék csak úgy recsegett. A kerékagy fúrása úgy történt, hogy azt befogatva, vagy arra több segéd ráállva két másik ember csak a hosszú nyelű csigafúrót majd ezt váltva az enyhén kúposodó, félgömbölyű ,,puskázó fúrót" hajtotta. Így alakult ki a tengely ,,siklócsapágyának", a puskának a helye.



A hintókészítő mesterek mindig a legügyesebb bognárok közül kerültek ki, akik a szinte művészi érzékük segítségével tervezték meg rajzlapon a legszebb díszeket és kartámla-íveléseket. A kivitelezés pedig nem csak a faragókészségüket dicsérte, hanem az íves felületek egy fából való készítése ismeretét a gőzöléses technika segítségével.


A Bognár, mint magyar családnév is gyakori és valószínűleg kezdetben a bognár mesterséget folytatók használták.

A szakma legrégebbi írott emléke a Kerekes családnév 1360-ból, majd a Kerékgyártó családnév 1426-ból eredeztethető.

Összehasonlító nyelvtörténeti vizsgálatok szerint legrégebbi szekerekkel kapcsolatos szavaink a "honfoglalás" előttiek.

A szekerekkel kapcsolatos korabeli szakkifejezések alapján valószínű, hogy a hazatérés idején már voltak magyar szekérgyártók.

A kerékgyártó név és mesterség valószínűleg a küllős kerékkészítés kezdetein a specializálódásához kapcsolható.

Eleink hagyománya c. albumból

2012. október 16., kedd

Tudod-e, hogy?

..hogy mi a nádi hegedű??





ciroknádból vagy kukoricaszárból készülő, hegedűalakra formált  hangadó játékszer.
Készítéséhez két darab kétízes szárdarab szükséges; egyikből készül a hegedűtest, másikból a vonó. Mindkét darab egyik felét úgy alakítják, hogy a vonó, ill. a hegedű húrjai megmaradjanak. A húrokat pecekkel feszítik ki. Két félkörívben hajlított cirokhúrból elkészítik a kiszélesített hegedűtest formát. Néha a hegedű fejére kulcsokat is faragnak.




Móra Ferenc: Zsemlye dada


Panka éppen az Ili baba hosszú aranyhaját fésülgette, mikor feje fölött a kakukkos óra kis házikójából kiugrott a kakukkmadár, s elkiáltotta magát:
- Kakukk... kakukk... kakukk...
- Egy... kettő... sok - olvasta Panka a kakukkszót, s egyszerre eszébe jutott neki, hogy mindjárt itthon lesz anyu, anyunak pedig az lesz az első szava: "No, virágszálam, megöntözgetted-e már a kertben a többi virágokat?"
Pankának nagyot dobbant a kis szíve erre a gondolatra. Ez a haszontalan Ili baba egész délután nem eresztette ki a virágokhoz, s még most se akarja kiereszteni. Beszélni ugyan nem tud ez az Ili baba, de nagy, kék szemét olyan kerekre tudja mereszteni, hogy azt csupa szomorúság látni.
- Mármost ki vigyáz énrám, ha te itthagysz, Pankám? - Ezt kérdezi az Ili baba kimeresztett két szeme.
Bizony ezt Panka se tudja, s legjobban szeretné Ili babát levinni a kertbe, ha attól nem félne, hogy besározza odalent az apu nyakkendőjéből készült selyemtopánkát.
- Csak jobb lesz neked szépen lefeküdni - mondja neki utoljára, s elbontja a kis babaágyat, megigazítja a gyöngyvirágos kis párnát, s ráfekteti Ili babát.
- Így ni, baba - gügyög neki szeretettel -, hunyd be szépen a szemedet, s vigyázz, hogy le ne rúgd magadról a paplant.
No, attól nem kell félni. Ili babának nem szokása a rugdalódzás. Olyan szófogadó teremtés inkább, hogy ahogy lefektetik, mindjárt befogja a szemét, s egyszerre úgy alszik, mint az édes tej. Panka szinte el se hiszi ezt a nagy álmosságot.
- Attól félek, Ili baba, te csak tetteted magadat - fenyegeti meg ujjacskájával -, s ahogy én kimegyek, mindjárt kiugrasz az ágyból. Ejnye, de csak jó volna, ha ez a kakukkmadár tudna rád vigyázni!
A kakukkmadár azonban a világért ki nem jönne most a házikójából, s Pankának már könnybe lábad a szeme kétségbeesésében, mikor begurul az ajtón a nagy fülű Zsemlye kutya.
- Ejnye, de jókor jössz, Zsemlye - ugrik elejbe Panka -, van-e kedved dajkálkodni?
A Zsemlye kutyának most nyilván nincs kedve dajkálkodni, mert nagyon kelletlenül morogja el magát:
- Brrr, brrr!
- Bér, bér? - érti el Panka a kérdést. - Minden csirkecsont a tied lesz estére, Zsemlye. A Mica cica egy harapást se kap belőle. De aztán jól gondját viseld ám az Ili babának!
Zsemlye kutya okos szemét rámereszti kis gazdasszonyára, s ahogy az kimegy a szobából, lehever a babaágy mellé, s elnézegeti nagy ásítozva az Ili babát. Takaros kis teremtés, az bizonyos, csak az a kár, hogy nem olyan szép hosszú az orra, mint az övé.
"Ejnye, megnézem, a füle van-e akkora, mint az enyém" - gondolja Zsemlye, s felemeli a lábával szép csendesen az Ili baba fejecskéjét. Az ám, de Ili baba abban a pillanatban kinyitja szemét, s olyan hegyesen néz, akár a vasvilla.
- Eh, eh, Ili baba - dörmög rá Zsemlye -, hunyd be csak megint a szemedet!
Azzal visszanyomta a fejével a babát a párnácskára úgy, hogy az be is fogta a szemét, de a karja kicsúszott a csipkepaplan alól.
- Ejnye, de sokat izeg-mozog ez a kis ostoba! - mordult el Zsemlye bosszúsan, s vissza­igazította a karocskákat a paplan alá, de abban a percben megint kipattant a baba szeme.
De most már igazábul megharagudott ám a Zsemlye.
- Micsoda? - vicsorgatta a fogát a babára. - Te még csúfolódni mersz az öreg dadáddal? ‑ Azzal úgy ütötte képen szegénykét a lábával, hogy menten lebukott az ágyról.
- Forgó, morgó, vigyorgó! - toporzékolt a Zsemlye, s fölkapta lábánál fogva Ili babát. Ürgette-forgatta, rázta, rázta szegénykét, míg csak bele nem vágta az ágy sarkába a fejét, de úgy ám, hogy menten kettérepedt.
No, erre bőszült ám még föl igazán a Zsemlye!
- Micsoda? - sivalkodott mérgesen. - Most meg már akkorára tátod a szádat, hogy a füledig ér?! Megállj, majd megtanítalak én téged mindjárt!
Most meg a hajánál fogva kapta föl az istenadtát, s úgy rázta a foga közt, hogy csak úgy csattogott szegénykének a két lábacskája, ahogy egymáshoz verődött.
- Lefogod-e már a szemedet? - visítozott javában, amikor Panka belépett nagy sikoltozva:
- Mit csináltál a babámnak, te gonosz jószág?
- Elaltattam - vigyorgott vissza Zsemlye kevélyen, hogy valahány foga van, mind kilátszott.
Panka azonban olyan haragosan kapta elő az apu kampós botját, hogy Zsemlye dada jobbnak látta kiosonni a szobából, de még az udvarról is. Kiült a ház végére, s lehajtotta a fejét a két első lábára.
- Úgy látom, itt már kitelt az esztendő - mondta szomorúan. - Pedig most már egész beletanultam a dajkaságba.
Aki valami ügyes dajkát keres a rossz babája mellé, fogadja meg a Zsemlye kutyát.

2012. szeptember 29., szombat

A kádár mesterség

A kádármesterség különösen a nagy múltú történeti borvidékek városaiban (Hegyalja, Gyöngyös-Eger vidéke, Nyugat-Magyarország, Balaton-Felvidék) virágzott. A paraszti kádárok elsősorban magashegyi, erdős területeken dolgoztak.

Hordókat, kádakat, faedényeket (vödör, puttony) készítő mester.

Az udvarhelyszéki kádárok a készítendő edény mérteinek megfelelően a fűrésszel földarabolták a fatörzset, majd hasítóvas segítségével dongahasábokra hasították.
A kiszárított dongákat faragószéken megtisztították, vájókéssel domború felületűre faragták.

Ezután hosszú kádározó, vagy eresztő gyaluval simára gyalulták. Ha a dongák elkészültek, rakóabroncsba kerültek.

Mindegyiket külön csíptetővel, ráklábbal fogták az első abroncshoz, majd ráhúzták a többi abroncsot is.
Az abroncs régebben hasított, gyalult mogyoróágból készült.

Miután kapoccsal helyreszedik az abroncsozás közben megcsúszott dongákat, következik a befeneklés. Csín- vagy ontoravágóval csínt, vagy fáncot, azaz árkot vágnak az edény alsó szélén, majd körzővel kimérik hozzá a fenékdeszka anyagát.
Végül a legalsó abroncs leütése után behelyezik a feneket.

Borszállító kocsi, 15. század



A kádármunkák ideje a háziiparos-falvakban augusztus végétől novemberig tartott.
Az árut az őszi és téli vásárokon értékesítették.

Móra Ferenc: Szóló szőlő



Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül.
Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a vállamra csapott:
- Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük, zsendül-e már a szőlő.





No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambosi szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot kellett odáig gázolni.
Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a markomba nyomta.
- Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek.
- Csak ki, csak ki, csak ki! - rikácsolták haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had.
Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket.
- Nézd ezt a piros dinkát - kérkedett édesapám -, a hajnal megszégyellhetné magát mellette.
Hanem biz azt nem látta többet a hajnal, mert mire a pászta végére értünk, csak a csutkája maradt.
- Hát ez a fehér bajor - mutogatott tovább édesapám -, nincs az a méz, amelyik fölérne vele.
Magam is megbizonyosodtam róla, hogy a fehér bajor szőlő édesebb a méznél.
Egy fürtöt se hagytam belőle a tőkén.
- De még azt a fekete kadarkát meg kell kóstolnod! Ilyet még álmodban se ettél.
Nemigen kínáltattam magamat, hanem hozzáláttam a mustos fehérhez, most már csak úgy kenyér nélkül. Hanem a rózsalugashoz már nem éreztem semmi étvágyat. Nagyon elteltem a szőlővel. Hiába dicsekedett most már édesapám a piros szagos szőlővel, a tömött szemű gránáttal, az aranyos bakatorral: rájuk se néztem.
- Nem ér ez semmit, édesapám, ha szóló szőlő nincsen közte.
- Hát az mi fán terem?
- Hát a mesében, édesapám.
- Jaj, gyermekem, nagyon rég volt ám az, mikor én Meseországban jártam. Hanem azért megállj, mire hazafelé fordítjuk a csikókat, kerítek én neked olyan szóló szőlőt, hogy még meg is sokallod a beszédjét.
Elálmosított a szőlősuhogás, a méhecskedongás, a tücsökcirpegés, hanem ez az ígéret egyszerre kiverte a szememből az álmot. Hej, micsoda öröm lesz az, ha holnap eldicsekedhe­tem a pajtásaimnak:
- Úgy nézzetek rám, gyerekek, hogy én már szóló szőlőt is ettem!
Búcsúzófélben csókolgatta már a nap a nyárfák hegyét, mikor azt mondja nekem édesapám:
- Hallod-e, cselédem, most már jó lesz, ha útnak veszed magad. Én még egy kis kerülőt teszek a keresztapádék szőlője felé. Hanem jól a tenyeredbe szedd a lábad, hogy előbb otthon ne legyek, mint te.
- Hát a szóló szőlő? - kérdeztem ijedten.
- A' biz igaz! Ígéret: adósság.
A gunyhónk végiben nyomorgott egy árva szőlőtőke. Apró fodor a levele, ritka szemű, hitvány a termése, petrezselyemszőlőnek csúfolják a jámbort. Erről szakított le édesapám egy fej szőlőt.
- Itt a szóló szőlő - mondta mosolyogva, nekem azonban egyszerre sírhatnékom támadt.
- Hiszen ez csak petrezselyemszőlő. Annak is hitványa. Olyan kemény, hogy nyulat lehetne vele lőni.
- Ne törődjél vele, fiacskám. Jutka húgod ezt is megköszöni, ha hazaviszed neki. Tudod, mennyire rimánkodott szegényke, hogy neki is juttassunk egy kis madárlátta szőlőt.
- De ez nem szóló szőlő! - kötözködtem könnybe lábadt szemmel.
- Majd megválik - vette apám komolyra a szót. - Majd meglátod, hogy elmondja ez nekem estére, hogy szófogadó gyerek vagy-e. Még azt is kitudom tőle, hogy szereted-e a húgodat.
Megindultam a szőlővel hazafelé, de olyan búsan ballagtam, mint akinek az orra vére folyik. Az öreg diófán éppen vackolt a sárgarigó, rám kiáltott nagy vidáman:
- Van dió, millió, kell-e dió, fiú?
Mérgemben majd hozzávágtam a petrezselyemszőlőt.
- Edd meg a diódat, ha nem tudod megmondani, merre terem a szóló szőlő!
Ahogy a szőlők közül kiértem az országútra, leültem pihenni a gyepszélre. Fáradt is voltam, szomjas is voltam: lecsíptem egy szemet a petrezselyemszőlőből.
- Nini - mondtam -, nem is olyan rossz. Hanem Jutkának mégiscsak nagyon savanyú volna.
A második szem még jobban esett, aztán meg már eszembe se jutott olvasgatni őket. Éppen beértem a kisajtónkon, amikor bekaptam az utolsó szemet. Nem maradt a kezemben, csak az üres csoma.
Édesapám csakugyan megelőzött. Ott ült a küszöbön, ölében Jutka húgom, vígan tapsikolva elém két kis tenyerével.
- Ehol hozza neked Ferkó bátyád a szőlőt, ehol-e - mondta neki édesapám.
Szégyenletemben kiejtettem a kezemből a szőlőcsutkát. Édesapám fölkapta, és tenyerére fektette.
- Szóló szőlő, mondd meg nekem, szófogadó gyerek-e az én Ferkó fiam, akinek én azt parancsoltam, hogy hozza haza a szőlőt a kis húgának!
Én már bújtam volna a föld alá, mikor édesapám újra megszólalt:
- Szóló szőlő, mondd meg nekem, szereti-e ez a gyerek a kis testvérjét. No, Ferkó, szóló szőlő-e a petrezselyemszőlő?
Bekotródtam a szoba sarkába, s tán még most se jöttem volna elő, ha elférnék benne. Azzal pedig sose dicsekedtem el a pajtásaimnak, hogy én már szóló szőlőt is ettem.

A Kaláka együttes zenél

Móra Ferenc: A cinege cipője



Vége van a nyárnak,
Hűvös szelek járnak,
Nagy bánata van a
Cinege madárnak.

Szeretne elmenni,
Ő is útra kelni.
De cipőt az árva
Sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
Szalad a vargához,
Fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
Nem ér ő most arra,
Mert ő most a csizmát
Nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,
A bölömbikának,
Kár, kár, kár, nem ilyen
Akárki fiának!

Daru is, gólya is,
A bölömbika is,
Útra kelt azóta
A búbos banka is.

Csak a cinegének
Szomorú az ének:
Nincsen cipőcskéje
Máig se szegénynek.

Keresi, kutatja.
Repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"-
Egyre csak azt hajtja. 

Szent Mihály napja

Szent Mihály főangyal, arkangyal, õ a mennyei seregek fejedelme. Mihály és angyalai támadták
meg a Mennyben a sárkányt, és letaszították őt onnan a romlott angyalokkal együtt.
A haldoklókat Mihály oltalmazza, s lelkük kísérőtársa, amikor az ember a túlvilágra költözik.
A halottat „Szent Mihály lován” viszik utolsó útjára, a temetőbe. A temetési harangszó a gyászolók lelkét az égig emeli, kísérik a halottat, akinek lelkét Szent Mihály vezeti.
Szent Mihály az ember bírája, amikor Isten elé áll. Ő teszi mérlegre jó cselekedeteinket és gonoszságainkat.
Világszerte hegyeket, várakat, várkápolnákat, templomokat, városkapukat neveztek el róla, hogy tartsa távol a gonoszt, a járványokat és a betegséget.
A halottakat Szent Mihály serkenti föl az utolsó ítéletkor. Mihály Jézus Krisztus zászlótartója.
Ha szobrot vagy képet látsz róla, kezében mérleget és a gonoszra sújtó kardot tart.
A magyar Szent Koronán Jézus képe mellett őrködik, párban Gábriel arkangyallal.



Olvasd el az alábbi régi imádságunkat, ami olyan, mint egy legenda.
Megtudhatod belőle, milyen is „Köpenyes Mária”, aki megvédi a bűnös embert:

„Zöldpázsitos réten sietve megy három lélek.
A mennyek kapujához érnek.
Zörögnek a kapun.
Jézus, Mária, Péter együtt vannak.
Mondja Jézus Péternek:
Menj el, Péter, menj el, nézd meg, ki zörög a kapun.
Péter mondja:
Uram, Teremtőm, egy tiszta lélek.
Menj el, Péter, menj el, mondd meg néki, hogy nagy örömmel várják a mennyben.
Még így beszélgetnek, megint zörögnek a kapun.
Jaj, Uram, Teremtőm, egy kis bűnös lélek.
Menj el, Péter, menj el, mondd meg néki,
Ott a Tisztítótűz, ha kiszenved, örömben lesz része.
Megint zörögnek a kapun.
Menj el, Péter, menj el.
Jaj, Uram, Teremtőm, egy nagy bűnös lélek.
Menj el, Péter, menj el, mondd meg néki, hogy menjen a Pokolra,
készen várja ágya, éles borotvából, minden szenvedésből.
Ekkor így szólt Szűz Mária:
Ne vidd ezt a bűnöst Pokol fenekére,
mert mikor téged a keresztre feszítettek,
én akkor majd meghaltam.

Itt van az ősz

A búzát és a többi gabonafélét már betakarították, a mindennapi kenyérnek való biztos helyen várakozik.


A zöldségek, gyümölcsök nagy részét leszedtük, télire elraktuk. Kamránk tele van a sok finomsággal. A természetben járva gyönyörködhetünk az erdő szebbnél szebb színekben pompázó lombruhájában. Kedves költöző madaraink, a fecskék, a gólyák és a többiek ilyenkor vonulnak melegebb vidékre. A szőlőszüret ideje jön el, hogy vidámító mustunk, borunk legyen a sötét, szomorú napokra. Később a régi ember életében a vidám kukoricafosztás ideje érkezett. Az őszi vetéssel már a jövőre gondol a gazda: a hó majd betakarja a kikelő gabonát, így az tavasszal hamarabb szökken szárba. Szüret elmúltával az ember lassacskán a házba húzódik.
A "bent" ideje, az esztendő estéje érkezik el. Szent Mihály havában az ember „mérlegre lép” Isten előtt, számot vet: mit tett jól, s mit fog másképp tenni a jövő esztendőben. Egyre rövidebbek a nappalok, a sötét órák hosszabbodása pedig szorongást, félelmet kelt bennünk. Mintha a Mindenség láthatatlan, hatalmas madara gubbasztana a fákon s lelkünkön is. Esténként, amikor együtt vacsorázik a család, ilyenkor kérdezés nélkül is elmondjuk, ami a lelkünket nyomja. Így nyugodtabb lesz az éjszakánk. Lelkünkben előjönnek a régebben elkövetett vétkeink, hibáink, így állunk mérlegre Isten előtt. Régen sokan imádsággal, zarándoklattal készültek a megmérettetésre. (Zarándoklatot akkor végzünk, amikor gyalogosan hosszú utat teszünk meg szent helyre igyekezve, imádkozva, énekelve, Isten iránti szeretetből, az Ő akaratából, lelkünk újulására.)
A régi ember hite szerint, aki a mérlegelésnél könnyűnek találtatik, annak halála után a föld kiveti testét, s az ég nem fogadja vissza lelkét. Mihály mérlege az utolsó ítéletet is idézte.
A bűnös ember Szűz Mária köpenye alatt talál menedéket az októberi litániák alkalmával. Lelkünk ekkor erősödik meg, hogy az Úr elé állhassunk.
Nemcsak a rosszat, a jót is számba vesszük ilyenkor. Ez biztonságot, örömet ad, s fölszabadítja testünket, lelkünket.
Szent Mihály napján, szeptember 29-én kezdődik a zajos, vidám "kisfarsang", s ezt Katalin napja, november 25-e zárja. A Mihály ünnepét követő vasárnapon szüreti mulatságot tartott a régi falu népe. Szent Mihály, a mérlegelő igazságot tesz.

forrás

2012. április 20., péntek

Krúdy Gyula: Rákóczi harangja

Olyan nagy harang tán a világon sincs, mint a debreceni öreg harang. Ezt az öreg harangot - büszkesége a debrecenieknek - úgy hívják: Rákóczi. A nagy fejedelem nevéről keresztelték el az öreg harangot. Az öreg harang nemcsak abban különbözik a többitől, hogy százmázsás testének a meglódításához legalább három emberre van szükség, hanem abban is, hogy csak nagy ünnepen szólal meg. Mikor mély, zúgó szava száll a városon, még a hortobágyi gulyás is meghallja a hangját, és azt mondja magában: - Rákóczi beszél!
A hagyomány szerint Rákóczi Ferencnek a szava van benne a nagyharang zúgásában. A szabadság fejedelmének hangja száll végig a hortobágyi rónán, ha a harangot meghúzzák. Száll, száll a hang a magyar mezőkön, és az emberek leveszik a kalapjukat, mert Rákóczi Ferenc jut az eszükbe. Ennek a nagyharangnak pedig a története ez.

 Hallottam vagy álmodtam-e? - mindegy. Aki a Rákóczi hangját hallja, az igaznak hiszi a történetemet.

Mikor II. Rákóczi Ferenc elindult az ő keserves bujdosásába, elbúcsúzva itthon levegőtől, víztől, falevéltől, mintha érezte volna, hogy sohasem látja meg az ő kedves országát többé. - De legalább a hangom itt marad a tárogató hangjában - mondta a fejedelem.

A tárogató volt a kurucok hangszere. Fújták a tábortűz mellett, még dínomdánomban is a tárogató hangja mellett táncoltak. Tárogató volt a szabadság muzsikája. Tudta ezt az ellenség is. Mikor Rákóczi Ferenc elbujdosott hazájából, az ellenség kihirdette, hogy össze kell törni minden tárogatót. El köll égetni! Ne maradjon a veszedelmes hangszerből egyéb, csak hamu. Az ellenség parancsát végre is hajtották. Aki nem engedelmeskedett, annak a fejét vették. Nem maradt hát itthon még a hangja se Rákóczinak. Mikor hírül vitték a fejedelemnek, hogy elégették az ő kedves tárogatóját, a rodostói remete felsóhajtott: - Már akkor igazán nem tudom, hogyan fogja hangomat meghallani a magyarság! Történt ugyanekkor, hogy a debreceniek új harangot öntöttek. Addig is volt harangjuk, de csak amolyan apró, amelynek szavát még a szomszéd utcában sem hallották meg. Azt határozták tehát a debreceniek, hogy olyan harangot csináltatnak, amelynek hangját még a szomszéd falvakban is meghallhatják.


Hadd tudja a hortobágyi pásztor is, hogy mikor van dél. Elkészült a harang. Csudájára járt az egész város. Még olyan harangot nem láttak. Akkora volt a harang, mint egy parasztház. Az ütőjét pedig négy ló is alig bírta elhúzni. - Ez aztán a harang! - mondták - Tán még Nagyváradon is meghallják, ha szól. Hadd hallják! Tudják meg, hogy Debrecennek telik ilyen harangra. Mert a debreceni embernek egyéb gondja sincs, mint bosszantani Nagyváradot. Századok óta vetélkednek már egymással. Ha a váradiak tornyot építettek, a debreceniek még magasabb tornyot építettek. Büszkék voltak tehát a debreceniek, hogy nagyharangjukkal "lepipálták" Nagyváradot.
Most már az a kérdés merült fel: milyen nevet adjanak a harangnak? A harangot is meg szokták keresztelni, mint az újszülöttet. A városi tanács gondolkozóba esett. Először arra gondoltak, hogy a harangot a polgármester nevéről Szakolczai Mihálynak nevezik el. - Szakolczai Mihály uramnak - javította ki a polgármester.
Igen ám, de hogy lehet uramnak hívni egy harangot? Az nem lehet. Az egész város, még a kanászok is csak amúgy per Szakolczai Mihály emlegetnék a polgármester uramat. Elállottak tehát a tervtől. Egy városi tanácsos ekkor a homlokára ütött. - Nevezzük Jánosnak. Úgyis annyi a János Debrecenben. Egy másik tanácsos közbevágott: - Kend is János, én is János, az isten is János, legyen hát a harang is János! Ebben megegyeztek.
Történt, hogy amidőn a harangot felhúzták a toronyba, egyszerre híre futamodott a városban, hogy Rákóczi Ferenc meghalt Rodostóban a múlt hónapban. A harang erre megszólalt. Olyan mély, olyan bús hangon zúgott, hogy megrendült mindenkiben a szív... meghalt Rákóczi! Azt siratja a harang. A városi nép összesúgott. - Rákóczi lelke szól a harangból! A harang szólt, szólt... Rákóczi Ferencnek hazaszálló lelke a harang hangjában végigrepült a magyar mezőkön.
Azóta hívja Rákóczinak a nép a debreceni nagyharangot.

A fejedelem koporsója Kassán

2012. április 14., szombat

Weöres Sándor versei a tavaszról

Weöres Sándor: Túl, túl

Túl, túl, messze túl,
Mi van a hegyen messze túl?
Hej, a hegyen messze túl
Lófej-széles ibolya virul.

Túl, túl, messze túl,
Mi van az ibolyán messze túl?
Hej, az ibolyán messze túl
Jancsi mosogat, Kati az úr.
Túl, túl, messze túl,
Mi van a hegyen messze túl?
Hej, a hegyen messze túl
Lófej-széles ibolya virul.

Túl, túl, messze túl,
Mi van az ibolyán messze túl?
Hej, az ibolyán messze túl
Jancsi mosogat, Kati az úr.


Weöres Sándor: Jön a tavasz, megy a tél

Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok;
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz.


Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján
megszakad a tél,
József napján
eltűnik a szél.

Zsákban Benedek,
hoz majd meleget,
nincs több fázás,
boldog aki él.

Már közhírré
szétdoboltatik,
minden kislány
férjhez adatik.

Szőkék legelébb,
aztán feketék,
végül barnák
és a maradék.

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.
Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

Csanádi Imre: Ficánkoló




Felleg szakadoz,
friss fű fakadoz,
bolyhos a barka,
boci boci tarka.
Nagyot ugrik ficánkol,
nem marasztalja a jászol.