2012. szeptember 29., szombat

Móra Ferenc: Szóló szőlő



Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül.
Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a vállamra csapott:
- Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük, zsendül-e már a szőlő.





No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambosi szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot kellett odáig gázolni.
Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a markomba nyomta.
- Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek.
- Csak ki, csak ki, csak ki! - rikácsolták haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had.
Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket.
- Nézd ezt a piros dinkát - kérkedett édesapám -, a hajnal megszégyellhetné magát mellette.
Hanem biz azt nem látta többet a hajnal, mert mire a pászta végére értünk, csak a csutkája maradt.
- Hát ez a fehér bajor - mutogatott tovább édesapám -, nincs az a méz, amelyik fölérne vele.
Magam is megbizonyosodtam róla, hogy a fehér bajor szőlő édesebb a méznél.
Egy fürtöt se hagytam belőle a tőkén.
- De még azt a fekete kadarkát meg kell kóstolnod! Ilyet még álmodban se ettél.
Nemigen kínáltattam magamat, hanem hozzáláttam a mustos fehérhez, most már csak úgy kenyér nélkül. Hanem a rózsalugashoz már nem éreztem semmi étvágyat. Nagyon elteltem a szőlővel. Hiába dicsekedett most már édesapám a piros szagos szőlővel, a tömött szemű gránáttal, az aranyos bakatorral: rájuk se néztem.
- Nem ér ez semmit, édesapám, ha szóló szőlő nincsen közte.
- Hát az mi fán terem?
- Hát a mesében, édesapám.
- Jaj, gyermekem, nagyon rég volt ám az, mikor én Meseországban jártam. Hanem azért megállj, mire hazafelé fordítjuk a csikókat, kerítek én neked olyan szóló szőlőt, hogy még meg is sokallod a beszédjét.
Elálmosított a szőlősuhogás, a méhecskedongás, a tücsökcirpegés, hanem ez az ígéret egyszerre kiverte a szememből az álmot. Hej, micsoda öröm lesz az, ha holnap eldicsekedhe­tem a pajtásaimnak:
- Úgy nézzetek rám, gyerekek, hogy én már szóló szőlőt is ettem!
Búcsúzófélben csókolgatta már a nap a nyárfák hegyét, mikor azt mondja nekem édesapám:
- Hallod-e, cselédem, most már jó lesz, ha útnak veszed magad. Én még egy kis kerülőt teszek a keresztapádék szőlője felé. Hanem jól a tenyeredbe szedd a lábad, hogy előbb otthon ne legyek, mint te.
- Hát a szóló szőlő? - kérdeztem ijedten.
- A' biz igaz! Ígéret: adósság.
A gunyhónk végiben nyomorgott egy árva szőlőtőke. Apró fodor a levele, ritka szemű, hitvány a termése, petrezselyemszőlőnek csúfolják a jámbort. Erről szakított le édesapám egy fej szőlőt.
- Itt a szóló szőlő - mondta mosolyogva, nekem azonban egyszerre sírhatnékom támadt.
- Hiszen ez csak petrezselyemszőlő. Annak is hitványa. Olyan kemény, hogy nyulat lehetne vele lőni.
- Ne törődjél vele, fiacskám. Jutka húgod ezt is megköszöni, ha hazaviszed neki. Tudod, mennyire rimánkodott szegényke, hogy neki is juttassunk egy kis madárlátta szőlőt.
- De ez nem szóló szőlő! - kötözködtem könnybe lábadt szemmel.
- Majd megválik - vette apám komolyra a szót. - Majd meglátod, hogy elmondja ez nekem estére, hogy szófogadó gyerek vagy-e. Még azt is kitudom tőle, hogy szereted-e a húgodat.
Megindultam a szőlővel hazafelé, de olyan búsan ballagtam, mint akinek az orra vére folyik. Az öreg diófán éppen vackolt a sárgarigó, rám kiáltott nagy vidáman:
- Van dió, millió, kell-e dió, fiú?
Mérgemben majd hozzávágtam a petrezselyemszőlőt.
- Edd meg a diódat, ha nem tudod megmondani, merre terem a szóló szőlő!
Ahogy a szőlők közül kiértem az országútra, leültem pihenni a gyepszélre. Fáradt is voltam, szomjas is voltam: lecsíptem egy szemet a petrezselyemszőlőből.
- Nini - mondtam -, nem is olyan rossz. Hanem Jutkának mégiscsak nagyon savanyú volna.
A második szem még jobban esett, aztán meg már eszembe se jutott olvasgatni őket. Éppen beértem a kisajtónkon, amikor bekaptam az utolsó szemet. Nem maradt a kezemben, csak az üres csoma.
Édesapám csakugyan megelőzött. Ott ült a küszöbön, ölében Jutka húgom, vígan tapsikolva elém két kis tenyerével.
- Ehol hozza neked Ferkó bátyád a szőlőt, ehol-e - mondta neki édesapám.
Szégyenletemben kiejtettem a kezemből a szőlőcsutkát. Édesapám fölkapta, és tenyerére fektette.
- Szóló szőlő, mondd meg nekem, szófogadó gyerek-e az én Ferkó fiam, akinek én azt parancsoltam, hogy hozza haza a szőlőt a kis húgának!
Én már bújtam volna a föld alá, mikor édesapám újra megszólalt:
- Szóló szőlő, mondd meg nekem, szereti-e ez a gyerek a kis testvérjét. No, Ferkó, szóló szőlő-e a petrezselyemszőlő?
Bekotródtam a szoba sarkába, s tán még most se jöttem volna elő, ha elférnék benne. Azzal pedig sose dicsekedtem el a pajtásaimnak, hogy én már szóló szőlőt is ettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése