2012. szeptember 29., szombat

A kádár mesterség

A kádármesterség különösen a nagy múltú történeti borvidékek városaiban (Hegyalja, Gyöngyös-Eger vidéke, Nyugat-Magyarország, Balaton-Felvidék) virágzott. A paraszti kádárok elsősorban magashegyi, erdős területeken dolgoztak.

Hordókat, kádakat, faedényeket (vödör, puttony) készítő mester.

Az udvarhelyszéki kádárok a készítendő edény mérteinek megfelelően a fűrésszel földarabolták a fatörzset, majd hasítóvas segítségével dongahasábokra hasították.
A kiszárított dongákat faragószéken megtisztították, vájókéssel domború felületűre faragták.

Ezután hosszú kádározó, vagy eresztő gyaluval simára gyalulták. Ha a dongák elkészültek, rakóabroncsba kerültek.

Mindegyiket külön csíptetővel, ráklábbal fogták az első abroncshoz, majd ráhúzták a többi abroncsot is.
Az abroncs régebben hasított, gyalult mogyoróágból készült.

Miután kapoccsal helyreszedik az abroncsozás közben megcsúszott dongákat, következik a befeneklés. Csín- vagy ontoravágóval csínt, vagy fáncot, azaz árkot vágnak az edény alsó szélén, majd körzővel kimérik hozzá a fenékdeszka anyagát.
Végül a legalsó abroncs leütése után behelyezik a feneket.

Borszállító kocsi, 15. század



A kádármunkák ideje a háziiparos-falvakban augusztus végétől novemberig tartott.
Az árut az őszi és téli vásárokon értékesítették.

Móra Ferenc: Szóló szőlő



Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül.
Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a vállamra csapott:
- Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük, zsendül-e már a szőlő.





No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambosi szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot kellett odáig gázolni.
Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a markomba nyomta.
- Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek.
- Csak ki, csak ki, csak ki! - rikácsolták haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had.
Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket.
- Nézd ezt a piros dinkát - kérkedett édesapám -, a hajnal megszégyellhetné magát mellette.
Hanem biz azt nem látta többet a hajnal, mert mire a pászta végére értünk, csak a csutkája maradt.
- Hát ez a fehér bajor - mutogatott tovább édesapám -, nincs az a méz, amelyik fölérne vele.
Magam is megbizonyosodtam róla, hogy a fehér bajor szőlő édesebb a méznél.
Egy fürtöt se hagytam belőle a tőkén.
- De még azt a fekete kadarkát meg kell kóstolnod! Ilyet még álmodban se ettél.
Nemigen kínáltattam magamat, hanem hozzáláttam a mustos fehérhez, most már csak úgy kenyér nélkül. Hanem a rózsalugashoz már nem éreztem semmi étvágyat. Nagyon elteltem a szőlővel. Hiába dicsekedett most már édesapám a piros szagos szőlővel, a tömött szemű gránáttal, az aranyos bakatorral: rájuk se néztem.
- Nem ér ez semmit, édesapám, ha szóló szőlő nincsen közte.
- Hát az mi fán terem?
- Hát a mesében, édesapám.
- Jaj, gyermekem, nagyon rég volt ám az, mikor én Meseországban jártam. Hanem azért megállj, mire hazafelé fordítjuk a csikókat, kerítek én neked olyan szóló szőlőt, hogy még meg is sokallod a beszédjét.
Elálmosított a szőlősuhogás, a méhecskedongás, a tücsökcirpegés, hanem ez az ígéret egyszerre kiverte a szememből az álmot. Hej, micsoda öröm lesz az, ha holnap eldicsekedhe­tem a pajtásaimnak:
- Úgy nézzetek rám, gyerekek, hogy én már szóló szőlőt is ettem!
Búcsúzófélben csókolgatta már a nap a nyárfák hegyét, mikor azt mondja nekem édesapám:
- Hallod-e, cselédem, most már jó lesz, ha útnak veszed magad. Én még egy kis kerülőt teszek a keresztapádék szőlője felé. Hanem jól a tenyeredbe szedd a lábad, hogy előbb otthon ne legyek, mint te.
- Hát a szóló szőlő? - kérdeztem ijedten.
- A' biz igaz! Ígéret: adósság.
A gunyhónk végiben nyomorgott egy árva szőlőtőke. Apró fodor a levele, ritka szemű, hitvány a termése, petrezselyemszőlőnek csúfolják a jámbort. Erről szakított le édesapám egy fej szőlőt.
- Itt a szóló szőlő - mondta mosolyogva, nekem azonban egyszerre sírhatnékom támadt.
- Hiszen ez csak petrezselyemszőlő. Annak is hitványa. Olyan kemény, hogy nyulat lehetne vele lőni.
- Ne törődjél vele, fiacskám. Jutka húgod ezt is megköszöni, ha hazaviszed neki. Tudod, mennyire rimánkodott szegényke, hogy neki is juttassunk egy kis madárlátta szőlőt.
- De ez nem szóló szőlő! - kötözködtem könnybe lábadt szemmel.
- Majd megválik - vette apám komolyra a szót. - Majd meglátod, hogy elmondja ez nekem estére, hogy szófogadó gyerek vagy-e. Még azt is kitudom tőle, hogy szereted-e a húgodat.
Megindultam a szőlővel hazafelé, de olyan búsan ballagtam, mint akinek az orra vére folyik. Az öreg diófán éppen vackolt a sárgarigó, rám kiáltott nagy vidáman:
- Van dió, millió, kell-e dió, fiú?
Mérgemben majd hozzávágtam a petrezselyemszőlőt.
- Edd meg a diódat, ha nem tudod megmondani, merre terem a szóló szőlő!
Ahogy a szőlők közül kiértem az országútra, leültem pihenni a gyepszélre. Fáradt is voltam, szomjas is voltam: lecsíptem egy szemet a petrezselyemszőlőből.
- Nini - mondtam -, nem is olyan rossz. Hanem Jutkának mégiscsak nagyon savanyú volna.
A második szem még jobban esett, aztán meg már eszembe se jutott olvasgatni őket. Éppen beértem a kisajtónkon, amikor bekaptam az utolsó szemet. Nem maradt a kezemben, csak az üres csoma.
Édesapám csakugyan megelőzött. Ott ült a küszöbön, ölében Jutka húgom, vígan tapsikolva elém két kis tenyerével.
- Ehol hozza neked Ferkó bátyád a szőlőt, ehol-e - mondta neki édesapám.
Szégyenletemben kiejtettem a kezemből a szőlőcsutkát. Édesapám fölkapta, és tenyerére fektette.
- Szóló szőlő, mondd meg nekem, szófogadó gyerek-e az én Ferkó fiam, akinek én azt parancsoltam, hogy hozza haza a szőlőt a kis húgának!
Én már bújtam volna a föld alá, mikor édesapám újra megszólalt:
- Szóló szőlő, mondd meg nekem, szereti-e ez a gyerek a kis testvérjét. No, Ferkó, szóló szőlő-e a petrezselyemszőlő?
Bekotródtam a szoba sarkába, s tán még most se jöttem volna elő, ha elférnék benne. Azzal pedig sose dicsekedtem el a pajtásaimnak, hogy én már szóló szőlőt is ettem.

A Kaláka együttes zenél

Móra Ferenc: A cinege cipője



Vége van a nyárnak,
Hűvös szelek járnak,
Nagy bánata van a
Cinege madárnak.

Szeretne elmenni,
Ő is útra kelni.
De cipőt az árva
Sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
Szalad a vargához,
Fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
Nem ér ő most arra,
Mert ő most a csizmát
Nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,
A bölömbikának,
Kár, kár, kár, nem ilyen
Akárki fiának!

Daru is, gólya is,
A bölömbika is,
Útra kelt azóta
A búbos banka is.

Csak a cinegének
Szomorú az ének:
Nincsen cipőcskéje
Máig se szegénynek.

Keresi, kutatja.
Repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"-
Egyre csak azt hajtja. 

Szent Mihály napja

Szent Mihály főangyal, arkangyal, õ a mennyei seregek fejedelme. Mihály és angyalai támadták
meg a Mennyben a sárkányt, és letaszították őt onnan a romlott angyalokkal együtt.
A haldoklókat Mihály oltalmazza, s lelkük kísérőtársa, amikor az ember a túlvilágra költözik.
A halottat „Szent Mihály lován” viszik utolsó útjára, a temetőbe. A temetési harangszó a gyászolók lelkét az égig emeli, kísérik a halottat, akinek lelkét Szent Mihály vezeti.
Szent Mihály az ember bírája, amikor Isten elé áll. Ő teszi mérlegre jó cselekedeteinket és gonoszságainkat.
Világszerte hegyeket, várakat, várkápolnákat, templomokat, városkapukat neveztek el róla, hogy tartsa távol a gonoszt, a járványokat és a betegséget.
A halottakat Szent Mihály serkenti föl az utolsó ítéletkor. Mihály Jézus Krisztus zászlótartója.
Ha szobrot vagy képet látsz róla, kezében mérleget és a gonoszra sújtó kardot tart.
A magyar Szent Koronán Jézus képe mellett őrködik, párban Gábriel arkangyallal.



Olvasd el az alábbi régi imádságunkat, ami olyan, mint egy legenda.
Megtudhatod belőle, milyen is „Köpenyes Mária”, aki megvédi a bűnös embert:

„Zöldpázsitos réten sietve megy három lélek.
A mennyek kapujához érnek.
Zörögnek a kapun.
Jézus, Mária, Péter együtt vannak.
Mondja Jézus Péternek:
Menj el, Péter, menj el, nézd meg, ki zörög a kapun.
Péter mondja:
Uram, Teremtőm, egy tiszta lélek.
Menj el, Péter, menj el, mondd meg néki, hogy nagy örömmel várják a mennyben.
Még így beszélgetnek, megint zörögnek a kapun.
Jaj, Uram, Teremtőm, egy kis bűnös lélek.
Menj el, Péter, menj el, mondd meg néki,
Ott a Tisztítótűz, ha kiszenved, örömben lesz része.
Megint zörögnek a kapun.
Menj el, Péter, menj el.
Jaj, Uram, Teremtőm, egy nagy bűnös lélek.
Menj el, Péter, menj el, mondd meg néki, hogy menjen a Pokolra,
készen várja ágya, éles borotvából, minden szenvedésből.
Ekkor így szólt Szűz Mária:
Ne vidd ezt a bűnöst Pokol fenekére,
mert mikor téged a keresztre feszítettek,
én akkor majd meghaltam.

Itt van az ősz

A búzát és a többi gabonafélét már betakarították, a mindennapi kenyérnek való biztos helyen várakozik.


A zöldségek, gyümölcsök nagy részét leszedtük, télire elraktuk. Kamránk tele van a sok finomsággal. A természetben járva gyönyörködhetünk az erdő szebbnél szebb színekben pompázó lombruhájában. Kedves költöző madaraink, a fecskék, a gólyák és a többiek ilyenkor vonulnak melegebb vidékre. A szőlőszüret ideje jön el, hogy vidámító mustunk, borunk legyen a sötét, szomorú napokra. Később a régi ember életében a vidám kukoricafosztás ideje érkezett. Az őszi vetéssel már a jövőre gondol a gazda: a hó majd betakarja a kikelő gabonát, így az tavasszal hamarabb szökken szárba. Szüret elmúltával az ember lassacskán a házba húzódik.
A "bent" ideje, az esztendő estéje érkezik el. Szent Mihály havában az ember „mérlegre lép” Isten előtt, számot vet: mit tett jól, s mit fog másképp tenni a jövő esztendőben. Egyre rövidebbek a nappalok, a sötét órák hosszabbodása pedig szorongást, félelmet kelt bennünk. Mintha a Mindenség láthatatlan, hatalmas madara gubbasztana a fákon s lelkünkön is. Esténként, amikor együtt vacsorázik a család, ilyenkor kérdezés nélkül is elmondjuk, ami a lelkünket nyomja. Így nyugodtabb lesz az éjszakánk. Lelkünkben előjönnek a régebben elkövetett vétkeink, hibáink, így állunk mérlegre Isten előtt. Régen sokan imádsággal, zarándoklattal készültek a megmérettetésre. (Zarándoklatot akkor végzünk, amikor gyalogosan hosszú utat teszünk meg szent helyre igyekezve, imádkozva, énekelve, Isten iránti szeretetből, az Ő akaratából, lelkünk újulására.)
A régi ember hite szerint, aki a mérlegelésnél könnyűnek találtatik, annak halála után a föld kiveti testét, s az ég nem fogadja vissza lelkét. Mihály mérlege az utolsó ítéletet is idézte.
A bűnös ember Szűz Mária köpenye alatt talál menedéket az októberi litániák alkalmával. Lelkünk ekkor erősödik meg, hogy az Úr elé állhassunk.
Nemcsak a rosszat, a jót is számba vesszük ilyenkor. Ez biztonságot, örömet ad, s fölszabadítja testünket, lelkünket.
Szent Mihály napján, szeptember 29-én kezdődik a zajos, vidám "kisfarsang", s ezt Katalin napja, november 25-e zárja. A Mihály ünnepét követő vasárnapon szüreti mulatságot tartott a régi falu népe. Szent Mihály, a mérlegelő igazságot tesz.

forrás