2013. október 27., vasárnap

Gárdonyi Géza: Cicafuttatás


Mióta áll a világ, a cica meg a kutya nem szeretik egymást.
A kutya azt mondja: - Én őrzöm a házat.
A cica azt mondja:
- Fontosabb az én hivatalom. Próbálja meg a kutya, fogjon egeret, hadd lássam, van-e olyan tudománya, mint nekem.
 - Hamis a zúzád - mondja a kutya -, fogsz ám egeret, de magadnak, mert szereted az egérpecsenyét.
- Te pedig, kutyus, nem a házat őrzöd ám - feleli a cica -, hanem őrzöd a konyhaajtót. Mindig azt lesed, mikor vetnek ki csontot. Azért ugatsz, hogy a csonttól mindig elkergess.
- Én hű vagyok - mondja a kutya.
- Én szép vagyok - feleli a cica.
- Én okos vagyok - büszkélkedik a kutya.
- És én meg ügyes - kevélykedik a macska. Én nem harapom meg a gazdámat.
- Nem. Te csak megkarmolod.
- Persze, hogy megkarmolom, ha a farkamat húzza, de aztán kedveskedek neki: hozzádörgölöm a bajuszomat.
- Engem jobban szeretnek - mondja a kutya.
- Már miért szeretnének jobban? - feleli a cica. - Hát nem engem vesznek ölbe? És nem engem simogat-e mindenki?
- Ha én olyan piciny volnék, mint te, engem is ölbe vennének. Még inkább, mint téged - mondja a kutya. - Van egy piciny fajtájú rokonom, Pincsinek hívják, az jóformán gyalog is alig jár: mindig ölben viszik.
- No azt szeretném látni - mondja a cica -, hiszen ti még a muzsikához sem értetek.
 - Hát te talán értesz?
- Értek hát. Tudok dorombolni. Eldorombolok én mindenféle nótát.
- Macskanótát.
 - Nem is kutyanótát, mert azt még nem találták ki eddig.
- Nem félsz, hogy elhúzom a nótádat?
- Már hogy félnék? Egy ilyen kuvasz kutyától.
- Mit mondtál? Én kuvasz vagyok? No ezért meglakolsz.
A következő pillanatban már neki is ugrott a kutya a macskának. De a cica abban a pillanatban eliramlott. Fölszaladt az udvar kerítésére, onnan a fára. A nagy mérges ugatásra a szomszédból is átfutott két kutya, s azok is segítettek Bodrinak az ugatásban. Kergették a cicát, de biz a cica a faágról csak gúnyosan mosolygott rájuk lefelé.
- Uuu, uuu, uuu!
- Au, au, au! - Vau, vau, vau!
Dühösködött a három kutya a fa lombozata felé. Minél bosszúsabban ugattak, a cica annál jobban nevetett rájuk.
- Csak mérgelődjetek a kedvetekre! - nyávogta feléjük. - És gyertek föl utánam , ha tudtok. Hopp! ugrik is egy nagyot
Bodri, de bizony nem jut el az ugrásával még a fa derekáig se. Hopp! próbálkozik a másik is, a Sajó. De Sajó még addig se viszi. Hopp! a Zordon is ugrik egyet, de megcsúszik a fa tövénél, s olyat bukfencezik, csak úgy nyekken belé.
Milyen jó is, hogy a kutyák nem bírnak fára mászni. Bezzeg szorulna akkor a cica. De milyen furcsa is volna, ha tudnának. Gondoljátok csak el: a kutyák a fákon ugrálnának és onnan ugrálnának az emberek nyaka közé. No, nem kérek belőle, hogy egy nagy lompos juhászkutya ugorjon az én nyakamba, ha mindjárt szeretetből is vagy jó barátságból. Elég, ha a cica megcselekszi. Utána az is mindig odadörgölődik a bundájával az arcunkhoz, s ezzel kéri, hogy ne haragudjunk érte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése