2014. november 30., vasárnap

A fehér ló mondája

Lóval kapcsolatos szólások

A ló is szépre nyerít. = Minden férfi örül, ha szép nőt lát.

A ló kötőfékkel jár. =Ami hozzátartozik valamihez, azt együtt is kell
adni vele.

A ló nyalkaság, az ökör gazdagság. = A lóval parádézni lehet, de ökröt tartani kifizetődőbb.

A lónak fia csak ló lesz. = Nem szokott a gyermek nagyon elütni a szüleitől.

A lónak négy lába van, mégis megbotlik. = Mindenki követ el hibát,mindenki tévedhet.

A lónak zab az anyja. = A zab táplálja leginkább a lovat.

 Átesik a ló másik oldalára. = Az ellenkező végletbe esik.

Az menjen lóvásárba, aki ért a lóhoz. = Jól csak úgy vásárolhatunk, ha vagy magunk is értünk ahhoz, a
mit venni akarunk, vagy hozzáértő ember tanácsát is meghallgatjuk.

Az tudja, aki a lovat hajtja. = Nem kell beleszólni a dolgába, ő tudja,hogyan kell eljárnia, intézkednie.

Azt a lovat ütik, amelyik jobban húz. = Attól kívánnak, vagy arra bíznak több munkát, aki egyébként is jól dolgozik.

Gyűjtsél te is lóval kapcsolatos közmondásokat, szólásokat.

A magyar ember és a ló

A ló a magyar embernek ősidők óta hűséges társa. Hogyan is tudott volna nagy távolságokat
megtenni, csatába menni nélküle? Ló és lovasa szinte összenőttek egymással. Minden mozdulatát
ismerte egyik a másiknak. Ha nem így lett volna, a lovas nem tudott volna pontosan célba találni íjával. Amikor a lovas íjával lő, mindkét kezét a nyilazáshoz használja. Ha nem éreznék egymás testét tökéletesen,
a célzás sem sikerülne, s a lovas is leeshetne lováról.
Ha egyikük bajba került, a másik megérezte. Sok vitéz életét mentette meg hűséges lova. Mondáinkban nagy királyaink is szinte kivétel nélkül lovasként szerepelnek, s a csodálatos események is sokszor a hős lova segítségével történnek.
A falu népe nem is vette emberszámba azt a férfit, aki nem tartott lovat. Hogy is tudott volna földet művelni nélküle? A ló ma is sok földművelő ember hűséges segítője a munkában: szekeret húz, ekét von. Sok ember sem tudná elvégezni azt a nehéz munkát, amit egyetlen ló teljesít. Az ember meg is becsüli segítőtársát: eteti, itatja, ha baja van, gyógyítja. Még beszélget is vele! Mert a ló nagyon érzékeny állat , megérzi, ha szeretik.

Nekünk, magyaroknak különösen kedves a ló. Mi a fehér ló népe vagyunk. Már Atilla, hun őseink nagy királya is fehér lovon járt, s így később Turul nemzetség-beli szent királyaink, az Árpád-házi királyok is.
Őseink vallásukban is szorosan kapcsolódtak a lóhoz. Fehér lovat áldoztak. Az áldozati szertartás után húsából nagy lakomát csaptak. Innen a székely mondás, ami még ma is járja: „Ha fehér lovat látok,
megéhülök.”
A székelyek házain ősidőktől fogva kint volt a lókoponya. A fehér ló ugyanis a Nap állata, a ház homlokzatára pedig a Nap jeleként tették. A székely gyermekeknek még ma is az „arany csitkó” hozza a karácsonyi meglepetést.

Eleink lóval temetkeztek . A régészek nagyon sok olyan sírt tártak föl, ahol az eltemetett ember mellett ott voltak a ló csontjai is.
Népművészetünkben is gyakran megjelenik a ló. Faragott, hímzett életfáinkat gyakran lovak „őrzik”, máskor szarvasok vagy madarak.




Meséink egyik leggyakoribb szereplője a ló, méghozzá nem is akármilyen: táltos ! A táltosnak három –, öt –, vagy hat lába van, s beszélgetni tud az emberrel. Parazsat eszik, ettől kap erőre, s ekkor nincs előtte lehetetlen. Fölrepül a levegőbe, s olyan gyorsan száguld, mint a gondolat. A legnehezebb akadályokat a legkisebb királyfi általában csakis táltos lova segítségével tudja legyőzni.




Szokásaink közül több is a lóhoz kapcsolódik: Pünkösd ünnepén pünkösdi királyt választottak falvainkban. A királyságért meg kellett küzdeni.
A viadalon a legények lovat futtattak, lóról kellett célba nyilazniuk, különféle ügyességi feladatokat
kellett megoldaniuk vágtató lovon, hogy kiderüljön, ki a legjobb közülük, aki alkalmas a pünkösdi
királyságra.
A ló végigkísérte az ember életét a születéstől a halálig. Ha fiúgyermek született , miután apja a kalapját az újszülött feje fölé emelve beáldotta a családba, kivitte az istállóba, s meztelenül a ló hátára tette. A ló megérzi, ha fiúgyerek született, s mindketten várják a találkozást.
Leánygyermekkel ezt nem tették, de a lányok, asszonyok is tudtak lovagolni. Ismert, hogy Géza fejedelem felesége, Sarolt, aki magyar asszony volt, nagyon jól lovagolt. Az esküvőre lovaskocsi vitte az ifjú párt, s ló kísérte az embert utolsó földi útjára, a temetőbe is.

Szeresd te is nagyon a lovakat, ha teheted, tanulj lovagolni, hiszen a magyar emberhez hozzátartozik hűséges társa, a ló.
forrás

Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály (1773. November 17.- 1805. Január 28.) a magyar irodalom egyik legjelentősebb költője.



Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben született, édesapja Csokonai Vitéz József seborvos, református főiskolai tanár, édesanyja Diószegi Sára.

Csokonai Vitéz Mihály szülővárosában végezte tanulmányait, majd ezek befejeztével – fiatal kora ellenére – a költészet professzorának nevezték ki. Nem sokkal utána megfosztották ettől a poszttól az erkölcstelen magatartására hivatkozva.

Rövid életének utolsó 12 éve szinte állandó nyomorban telt, majd 31 éves korában halt meg szülővárosában, édesanyja házában. Csokonai Vitéz Mihály egy zseniális és eredeti költő volt. Legtöbb művét Schedel publikálta 1844-1847 között.

1797 nyarán ismerkedik meg Vajda Juliannával, aki iránt rögtön szerelemre gyúlt. Ez a kilátás nélküli lángolás 9 hónapig tartott, mikor is Lillát férjhez adták Lévai Istvánhoz. Ezen idő alatt születtek meg nagyrészt Lillát dicsőítő dalai. 1798 nyarán az Erdélyi Népművelő Társaság tagjai közé választotta. Ebben az időben nyerte el a csurgói gimnázium egyik segédtanári állását is. Kazinczy Ferenccel közeli barátságot ápolt, gyakran leveleztek. Csokonai Vitéz Mihály értette a görög, latin, német, francia és olasz nyelveket. 1805-ben súlyos tüdőgyulladásban hunyt el, éppen amikor verses munkáinak kiadása folyamatban volt.

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz (részlet)

„Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben űlvén itt a kandallónál.”

Nyilas hava


November 21 - December 20.







 

„Naptárunk 11. hónapja a régi római kalendáriumban a kilencedik volt, latin neve, November is azt jelenti, »kilencedik«. Bár a római nép novemberben is talált alkalmat az ünneplésre — ilyen időszak volt a Ludi Plebeii, »plebejus (ünnepi) játékok« két hete (nov 4–17.) a maga futóversenyeivel és színielőadásaival —, nem örököltünk Rómától jeles novemberi ünnepnapokat.
A hónapot illő módon őszi lombszín ruhájú, repülő ifjú jelképezte, fején bogyós olajág-koszorúval (a mediterráneumban november az olajbogyószüret kezdete). Az alak baljában a hónap terményeivel, répa- és káposztafélékkel teli tálat tart; jobbjában pedig a Nyilas jelét, hiszen november 23-a a Nyilas »védjegyű« csillagászati hónap kezdete. November egy másik antik eredetű jelképe, a nyilazó vagy nőrabló kentaur a Nyilast személyesíti meg. Mezőgazdasági munkák szerint ökrökkel szántó, vető, olajbogyót szüretelő, lóhajtotta olajpréssel dolgozó paraszt, disznókat makkoltató pásztor volt a helyi éghajlattól függően november jelképe.
A hónap régi magyar neve: Nyilas hava, illetve a Nyilas hónap első dekádjának legjelentősebb szentje után Szent András hava volt.” 



A Nap ilyenkor, novembertől már alacsonyan jár. Egyre hidegebb van, ködösek a hajnalok, őszi kabátunkat lassan télire cseréljük. Este egyre hamarabb sötétedik. Ilyenkor megnő lelkünkben is a szorongás, félelem. Többször vagyunk rosszkedvűek, az is előfordulhat, hogy lelkünkben olyan gondolatok születnek, amivel másokat megbántanánk.


A régi ember gondolkodásában az esztendő Adventtel kezdődött. Az egyházi év ma is ekkor kezdődik. Mi is az advent? Ez a szó várakozást jelent. Kire, mire várunk? A sötétségben világosságra vágyunk, és reméljük, hogy eljön. Ki a világosság? Mert így is kérdezhetjük, nemcsak úgy, hogy mi az. A világ Világossága Jézus, aki akkor születik közénk, fényt gyújtani a lelkünkben, amikor az esztendő legsötétebb napjait éljük: karácsony ünnepén. Erre a világosságra várunk.

Adventi szokásainkkal rossz gondolatainkat űzzük el magunktól, rendetlen lelkünket így tudjuk rendezni. Készülj te is jó cselekedetekkel, ne bántsd testvéreidet, társaidat! Olvasd figyelmesen szokásainkat, hiszen közülük sokat ma is megvalósíthatsz a családban, az iskolában vagy barátaiddal. E szokásokat a Jóisten súgta a régi ember fülébe, a mi fülünkbe is súgja, akinek a füle nyitva van, az meg is hallja. Figyelmesen olvasd a meséket, mondákat, történeteket, az olvasmányokat és az imádságokat, lehetőleg tanuld meg a dalokat is! Minden napra találsz valami szépet. Ebben a hónapban találunk olyan szokásokat is, amelyeket többen összeállva tanulnak meg, és játszanak el. Ilyenek a láncos Miklós szokása, a bölcsőcske, a szentcsalád-járás, a karácsonyi kántálás vagy a betlehemes játék.


2014. február 2., vasárnap

Lev Tolsztoj: A három medve

Egyszer egy leányka elment hazulról az erdőbe. Eltévedt az erdőben és keresni kezdte az utat hazafelé. Nem találta, de egyszer csak elérkezett egy házikóhoz. Az ajtó nyitva volt, benéz az ajtón, látja, hogy senki sincs a házikóban, s bemegy.
Három medve lakott ebben a házikóban. Egyik volt az apa, Mihail Ivanics, nagy volt és borzas. Másik volt az anya. Ő kisebb volt. Natasa Petrovna volt a neve. Kis medvebocs volt a harmadik, úgy hívták: Misika.

A mackók nem voltak otthon, elmentek sétálni az erdőbe. Két szobája volt a házikónak. A leányka bement az első szobába s három tányért látott az asztalon, leves volt bennük.

Az első tányér nagy volt, Mihail Ivanics tányérja, a másik, a kisebb, Natasa Petrovnáé, a harmadik, kis kék tányérka, a Misikáé. Mindegyik tányér mellett kanál  is volt: egy nagy, egy közepes, meg egy kicsi. A leányka kezébe vette a nagy kanalat, kanalazott vele a nagy tányérból, azután fogta a közepes kanalat, kanalazott vele a közepesből, azután fogta a kis kanalat, kanalazott vele a kicsi kék tányérból. Misika levese esett a legjobban neki.

A leányka szeretett volna leülni, s három széket látott az asztal körül: egy nagyot, a Mihail Ivanicsét, egy kisebbet, a Natasa Petrovnáét, s egy harmadikat, egészen kicsit, piros párnácskával, a Misikáét. Felmászott a nagyszékre, de leesett róla; azután ráült a középső székre, de kényelmetlen volt neki, azután ráült a kicsi székre és elnevette magát olyan jólesett az ülés rajta. Térdére vette a kék kistányért és enni kezdett. Megette mind a levest és elkezdett a széken himbálódzni. A kis szék eltört s a leányka leesett a földre. Felkelt, felemelte a kis széket s bement a másik szobába. Ott három ágyat látott; az egyik nagy volt: Mihail Ivanics ágya, a másik közepes: Natasa Petrovnáé, a harmadik Misikáé. A leányka belefeküdt a nagy ágyba: túlságosan tágas volt neki; belefeküdt a közepesbe túlságosan magas volt neki; belefeküdt a kis ágyba: beleillett, mintha neki szabták volna, s el is aludt benne.

Hazajöttek a medvék nagy éhesen s hozzá akartak látni az ebédhez. A nagy medve vette a tányérját, belenézett, s elbődült rettenetes hangon:
 - Ki evett az én tányéromból?
Natasa Petrovna megnézte a tányérját, s elordította magát, ha nem is olyan dörgő hangon:
 - Ki evett az én tányéromból?
Misika pedig meglátta az üres tányért, s így sipítozott cérnahangon:
 - Ki evett az én tányéromból, és ki ette meg egy cseppig a levesemet?
Mihail Ivanics ránézett a székére, s elordította magát rettenetes hangon:
 - Ki ülhetett a székemen, s ki mozdíthatta el a helyéről?
Natasa Petrovna ránézett a székére, s elordította magát, ha nem is olyan dörgő hangon:
 - Ki ülhetett a székemen, s ki mozdíthatta el a helyéről?
Misika ránézett az eltört kicsi székre, s ezt sipította:
 - Ki ülhetett a székemen, s ki törhette el a lábát?
Aztán bementek a másik szobába.
 - Ki feküdt az ágyamon, s ki gyűrte össze? - bőgte Mihail Ivanics rettenetes hangon.
 - Ki feküdt az ágyamon, s ki gyűrte össze? - bőgte Natasa Petrovna, ha nem is olyan dörgő hangon.
Misika pedig odatolta a kicsi széket az ágyhoz, felmászott az ágyába, s ezt sipította cérnahangon:
 - Ki feküdt bele az ágyamba?
S egyszerre meglátta a leánykát s olyat visított, mintha a húsába hasítottak volna.
 - Itt van! Fogják meg! Fogják meg! Ajajaj! Fogják meg! És meg akarta harapni a kislányt.
A leányka kinyitotta szemét, megpillantotta a medvéket s az ablakhoz rohant. Nyitva volt az ablak, a leányka kiugrott rajta és elmenekült.



Lev Tolsztoj Gazdag főnemesi családba született 1828. szeptember 9-én, de szüleit korán elveszítette. 1844-47 között a kazanyi egyetem diákja volt, bekerült az úri körök léha társaságaiba, és szenvedélyes túlzásokkal élte a mulatozós, kicsapongó életet. Az úri otthonok, a nemesi udvarházak helyszínei később műveiben is visszaköszöntek.

Amikor megcsömörlött a társaságoktól, visszatért birtokára, és igyekezett emberségesen bánni jobbágyaival. Aztán egy hirtelen fordulattal 1851-ben katonának állt, a Kaukázusban harcolt, majd hadnagyként szolgálta végig a krími háborúban Szevasztopol ostromát. Már korábban is írt, tehetsége már akkor feltűnt, de valójában a kaukázusi és a szevasztopoli élmények bontották ki benne a nagy ábrázolót. Ott írta meg első könyvét, a Gyermekkort. Megvált a hadseregtől, mert író és pedagógus akart lenni.

1855-ben Pétervárra utazott, ahol megismerkedett korának legnevesebb íróival: Turgenyevvel, Goncsarovval, Osztrovszkijjal, Csemisevszkijjel és más írókkal. 1857 elején féléves utazást tett Franciaországban, Svájcban, Észak-Olaszországban és Németországban. Kétévi tervezgetés után pedig hozzálátott az 1864-től 1870-ig, hatévi megfeszített munkával írt Háború és békéhez.

Tolsztoj szerint tudni lehet, mit kell tennie az embernek, ha meg akarja valósítani önmagát. Csak lelke erőfeszítésétől függ, hogy ne essen személyisége és a történelem csapdájába. Mivel alá van rendelve egy felsőbb akaratnak, fejlődésének iránya kiszabott, még ha ez az irány spirális is, ahol emelkedés és hanyatlás váltja egymást. Tolsztoj világa az előírtságtól formálódó ember világa, akinek léte jelentéssel bír. Valójában megtervezett lény, kinek e tervet fel kell ismernie önmagában, végrehajtania és keresztül vinnie a világban.

1859-ben saját költségén iskolát alapított birtokán, ahol a parasztgyerekeket oktatta személyesen, és még tankönyveket is írt számukra. Megtett egy egyesztendős külföldi tanulmányutat is, hogy tanulmányozza a népoktatást. Londonban Herzennel találkozott, valamint Dickens nevelésről szóló előadásait hallgatta.

1962-ben megházasodott. Felesége Szofja Andrejevna lett, ki szinte megfojtotta az írót beteges félelmeivel, féltékenységével. Elszakította barátaitól, még gyermekeivel sem engedte szívesen találkozni. Tolsztoj a szökést fontolgatta. 1910. október 28-ára virradó éjszaka titokban elhagyta otthonát, vonatra szállt, de tüdőgyulladást kapott, és az asztapovói vasútállomáson meghalt.

Weöres Sándor: A medve töprengése



Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
-Kibújás, vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!

2014. január 4., szombat

Január 2. - Jézus neve napja

A magyar ember Jézus nevével köszönt: "Dicsértessék a Jézus Krisztus!' Ez más népeknél nem volt általános, csak nálunk és szomszédainknál.
Régen, ha munkába fogtak, útnak indultak az emberek, Jézus nevével fohászkodtak, hogy Ő vigyázzon rájuk.
Kapisztrán Szent János, ferences szerzetes beszédeiben sokszor elmondta, hogy az ördög cselvetései ellen legjobb, ha Jézus nevét hívjuk segítségül. Ő mindig segít.
1456-ban Hunyadi János vezetésével mentek harcba vitézeink a török ellen. Kapisztrán Szent János Jézus nevét varratta a harci zászlóra, s a katonák "Jézus, Jézus, Jézus!" kiáltással indultak a csatába. Jézus nevével fényes győzelmet arattak a túlerőben lévő törökön. Ez volt a nándorfehérvári diadal, s ennek emlékére harangoznak egész Európában minden nap délben.
Van, ahol úgy tartják, ha Jézus neve napján hideg van, az állatok megszólalnak, s a hívő ember érti beszédüket.
Déli vidékeinken ezen a napon fogadták föl a cselédeket, hogy Jézus nevének áldásával kezdjék meg szolgálatukat. Ez volt a "szegődés" napja.