2014. november 30., vasárnap

A magyar ember és a ló

A ló a magyar embernek ősidők óta hűséges társa. Hogyan is tudott volna nagy távolságokat
megtenni, csatába menni nélküle? Ló és lovasa szinte összenőttek egymással. Minden mozdulatát
ismerte egyik a másiknak. Ha nem így lett volna, a lovas nem tudott volna pontosan célba találni íjával. Amikor a lovas íjával lő, mindkét kezét a nyilazáshoz használja. Ha nem éreznék egymás testét tökéletesen,
a célzás sem sikerülne, s a lovas is leeshetne lováról.
Ha egyikük bajba került, a másik megérezte. Sok vitéz életét mentette meg hűséges lova. Mondáinkban nagy királyaink is szinte kivétel nélkül lovasként szerepelnek, s a csodálatos események is sokszor a hős lova segítségével történnek.
A falu népe nem is vette emberszámba azt a férfit, aki nem tartott lovat. Hogy is tudott volna földet művelni nélküle? A ló ma is sok földművelő ember hűséges segítője a munkában: szekeret húz, ekét von. Sok ember sem tudná elvégezni azt a nehéz munkát, amit egyetlen ló teljesít. Az ember meg is becsüli segítőtársát: eteti, itatja, ha baja van, gyógyítja. Még beszélget is vele! Mert a ló nagyon érzékeny állat , megérzi, ha szeretik.

Nekünk, magyaroknak különösen kedves a ló. Mi a fehér ló népe vagyunk. Már Atilla, hun őseink nagy királya is fehér lovon járt, s így később Turul nemzetség-beli szent királyaink, az Árpád-házi királyok is.
Őseink vallásukban is szorosan kapcsolódtak a lóhoz. Fehér lovat áldoztak. Az áldozati szertartás után húsából nagy lakomát csaptak. Innen a székely mondás, ami még ma is járja: „Ha fehér lovat látok,
megéhülök.”
A székelyek házain ősidőktől fogva kint volt a lókoponya. A fehér ló ugyanis a Nap állata, a ház homlokzatára pedig a Nap jeleként tették. A székely gyermekeknek még ma is az „arany csitkó” hozza a karácsonyi meglepetést.

Eleink lóval temetkeztek . A régészek nagyon sok olyan sírt tártak föl, ahol az eltemetett ember mellett ott voltak a ló csontjai is.
Népművészetünkben is gyakran megjelenik a ló. Faragott, hímzett életfáinkat gyakran lovak „őrzik”, máskor szarvasok vagy madarak.




Meséink egyik leggyakoribb szereplője a ló, méghozzá nem is akármilyen: táltos ! A táltosnak három –, öt –, vagy hat lába van, s beszélgetni tud az emberrel. Parazsat eszik, ettől kap erőre, s ekkor nincs előtte lehetetlen. Fölrepül a levegőbe, s olyan gyorsan száguld, mint a gondolat. A legnehezebb akadályokat a legkisebb királyfi általában csakis táltos lova segítségével tudja legyőzni.




Szokásaink közül több is a lóhoz kapcsolódik: Pünkösd ünnepén pünkösdi királyt választottak falvainkban. A királyságért meg kellett küzdeni.
A viadalon a legények lovat futtattak, lóról kellett célba nyilazniuk, különféle ügyességi feladatokat
kellett megoldaniuk vágtató lovon, hogy kiderüljön, ki a legjobb közülük, aki alkalmas a pünkösdi
királyságra.
A ló végigkísérte az ember életét a születéstől a halálig. Ha fiúgyermek született , miután apja a kalapját az újszülött feje fölé emelve beáldotta a családba, kivitte az istállóba, s meztelenül a ló hátára tette. A ló megérzi, ha fiúgyerek született, s mindketten várják a találkozást.
Leánygyermekkel ezt nem tették, de a lányok, asszonyok is tudtak lovagolni. Ismert, hogy Géza fejedelem felesége, Sarolt, aki magyar asszony volt, nagyon jól lovagolt. Az esküvőre lovaskocsi vitte az ifjú párt, s ló kísérte az embert utolsó földi útjára, a temetőbe is.

Szeresd te is nagyon a lovakat, ha teheted, tanulj lovagolni, hiszen a magyar emberhez hozzátartozik hűséges társa, a ló.
forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése