2017. február 17., péntek

Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne

Ezt a képet kiszínezheted:





Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne

Ha a világ rigó lenne
Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben o fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.

Weöres Sándor: Buba éneke


Ó ha cinke volnék,
Útra kelnék,
Hömpölygő sugárban
Énekelnék –

Minden este
Morzsára, búzára
Visszaszállnék
Anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
Mindig fújnék,
Minden bő kabátba
Belebújnék –

Nyári éjen,
Fehér holdsütésen
Elcsitulnék
Jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
Kerek égen,
Csorogna a földre
Sárga fényem –

Jaj, de onnan
Vissza sose járnék,
Anyám nélkül
Mindig sírdogálnék.

Énekelj minden nap!

 Ludasim, pajtásim

(magyar népdal,
Kallós Zoltán gyűjtése)

Itt meghallgathatod a dalt

2017. február 16., csütörtök

Őshonos fáink - Vadalma




Népies neve: vackor, vadóka.
A vadalma erdős, bokros részek, legelőszélek magányosan élő fája. A nemes almának - mely Szabolcsban tömegesen termő, de az egész ország területén otthonos - az őse, illetve szülőanyja.


Kis termetű fa, mintegy 10 méteres, többnyire görbe. Koronája szabálytalan, szinte áthatolhatatlan, ágai rövidek. Levelei 4-8 cm hosszúak. Virágai kívül piroslók, belül fehérek. Lombfakadással egy időben, áprilisban virágzik.

Rövid életű (30 -40 év), mérsékelt növekedésű fa.

Vitamindús termése apró, általában zöld, esetleg pirossal bemosott, nagyon fanyar és kemény húsú alma.



Nyersen nem ehető, de a belőle készített mártás kitűnő kísérője a húsételeknek, savanyú íze miatt a zsírosabb és vadhúsok ízesítője, de kompót, gyümölcskocsonya és gyümölcsbor is készíthető belőle.


Kérd meg édesanyádat, nagymamádat, hogy együtt készítsetek vadalmaszörpöt!

Vadalmaszörp

Hozzávalók: 4 kg alma, 2 dg cukor, 5 g törött fahéj, 3 db citrom leve, 1 db citrom héja, 5 g szegfűszeg.
A legjobb ízű szörpöt félig érett vadgyümölcsből nyerjük. A megmosott, meghámozott vadalmát kettévágjuk és zománcozott edénybe téve annyi vizet öntünk rá, hogy ellepje. Közepes tűzön felfőzzük, míg a gyümölcs teljesen meg nem puhul, szét nem fő. Majd edénnyel együtt közép langyos helyiségben elhelyezzük. Két-három napig állni hagyjuk. Utána ruhán keresztül lecsurgatjuk a levét, átnyomkodjuk a masszát. Ugyancsak zománcozott edényben egy-két dl víz hozzáadásával felfőzzük a cukrot. A felfőzött cukrot olyan arányban vegyítsük az almaléhez, hogy 1 literhez 7 dl cukorlé jusson. Az összevegyített levet ismét feltesszük forrni, beleöntve a fahéjat, citromhéjat, szegfűszeget, citromlevet.


Mintegy fél órai forralás után szűrőn ismét átszűrjük, és üvegekbe öntjük. Erősen ledugaszolva sötét helyen sokáig tárolható.

83 éve halt meg Móra Ferenc


Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.) író, újságíró, muzeológus.
Élete
Szegényparaszt családból származott, édesapja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd mester, édesanyja Juhász Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de csupán egy évig tanított mint segédtanár a Vas vármegyei Felsőlövőn.
Innen még a század elején mint a Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója.
Móra Ferenc 1911 – 1920 között a Szeged szabadkőműves páholy tagja volt, számos tisztséget betöltött, avató beszédeket tartott és szabadkőműves verseket írt.
Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.

Móra Ferenc (középen) Juhász Gyulával, Réti Ödönnel, Espersit Jánossal, József Attilával, József Attilával, Károlyi Lajossal és Vertán Endrével (forrás: cultura.hu)


1932-ben Szegeden díszdoktorrá avatták, s e jeles alkalomra átadta az Aranykoporsó című történelmi regény első példányát az egyetemnek. Szerencsés kutatónak is mondhatta magát: 1907 és 1914 között a Torontál megyei Csókán európai hírű kőkori telepet tárt fel, s Szeged környékén szinte minden korból értékes leletekkel gyarapította a hazai régészetet.
Élete szakadatlan munkával telt el, pedig Móra gyenge testalkatú, kényes gyomrú volt, régóta lappangott benne a tüdőbaj. Egyre többet kellett gyógyhelyeket keresnie. Holott legszívesebben családja körében élt: példás családapaként élte le életét, a végső években gyönyörűséggel élvezte nagyapa voltát.
Élete alkonyán még egyszer megérintette a szerelem. Az író-múzeumigazgató 1932 nyarán Balatonföldváron nyaralt, ahol az Aranykoporsó című regényét szerette volna megírni. Ekkor ismerkedett meg a nála két évtizeddel fiatalabb Kalmár Ilonával, akinek emléke a regény Titanillájaként maradt meg az irodalomtörténetben. ‚‚Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.”
A szerelmi történet annak köszönhetően rekonstruálható, hogy a múzsa 1986-ban bekövetkezett halála után Móra Ferenc hozzá írott levelei, versei a szegedi múzeumba kerültek. Lengyel András, Móra életrajz írója szerint a dokumentumokból kiderül, a “versek ívek a játéktól, a fürdőhelyen szokásos flörtöléstől, a beteljesedett szexualitáson át, egészen a kapcsolat révén kibontakozó s az egész személyiséget megérintő egzisztenciális élményig terjed. Az ívnek ez a teljessége adja e szerelem jelentőségét Móra életében, teszi többé unaloműző, időmulató románcnál.”
‚‚Úgy látszik, az öregség hozza magával ezeket a változásokat. Az ember lefelé megy a dombról, a szemhatára összeszűkül, s míg a messziségek homályba vesznek, a közel apróságok megnőnek.” (Móra Ferenc: Aranykoporsó)
1933-ban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, megműtötték, de a régész-író állapota 1933 nyarán súlyosbodott, sárgaságot kapott. Ez már a hasnyálmirigy-rák következménye volt, de erről még sem ő, sem orvosai nem tudtak. A Délmagyarország adott hírt először Móra romló egészségéről. A nyilvánosság innen tudta meg, a múzeumigazgató sárgaságban szenved. Néhány nappal később meg is műtötték – epekő gyanújával.
A műtét során kiderült, nagyobb a baj, minderről azonban Mórát nem tájékoztatták, sőt a beteg még egy másik emberből származó epekövet is kapott sajátja gyanánt. Az orvosokon kívül mindenki úgy gondolta, Móra Ferenc epebeteg, s emiatt kapta a sárgaságot. Ebben a hiszemben élt a híres nyomdász Kner Imre is, aki egy úgynevezett privatdruck-kal, vagyis magánnyomattal lepte meg kedves ismerősét. A néhány példányban megjelent könyvecske borítójának szövege: “Sárgaságról való Orvosság Móra Ferentznek.” Már nem lehetett rajta segíteni, s 1934. február 8-án meghalt.
Írói pályája
Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója.
Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden – azonban több mint 200, nem az író szándékai szerinti változtatással (cenzúra) – 1956-ban pedig Hannibál tanár úr címmel filmre vitték.
1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták, a magyar ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók.
Első ifjúsági regénye az Öreg diófák alatt (1906), amely később Dióbél királyfi (1922) címen jelent meg,  még csupán emlékek láncolata.
A Rab ember fiai (1908) az igazi, egységes vonalvezetésű ifjúsági regénye, mely az utolsó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály idején játszódó, kalandos, mesés elemeket is alkalmazó história. Történelmi indíttatású könyv a Mindenki Jánoskája (1911) is. Világirodalmi példák után Móra Ferenc a magyar rókaregény megteremtője is, a Csilicsali Csalavári Csalavér (1913) egy mindig éhes és mohó rókacsalád története.
Legismertebb, immár klasszikus gyermekregénye a Kincskereső kisködmön (1918), tele népmesékbe illő fordulatokkal, erkölcsi példázatokkal.
Móra Ferenc tankönyvíróként is ismert. Természetrajz (1909) könyve első osztályosoknak szól. A Betűország virágos kertje (1925-1929) öt kötetben az egykori elemi iskola mind a hat osztályának készül. A mai általános iskolai tankönyvekben is joggal találunk nagy arányban szemelvényeket. Az író az Alföld szerencsés kezű archeológusaként is ismert, régészeti cikkeinek gyűjteménye: Utazás a földalatti Magyarországon (1934).
Prózaművészetének tartóoszlopa két nagy regénye: az Ének a búza­mezőkről (1927) és az Aranykoporsó (1932).
A legnagyobb magyar gyermek- és ifjúsági könyvkiadó 1957 óta viseli az író nevét, legutóbb hat kötetben adták ki írásait: Móra Ferenc válogatott művei az ifjúságnak (1973-1981). Földes Anna (1930-) rajzolt a fiataloknak pályaképet az íróról az Így élt Móra Ferenc (1979) kötetében.



Móra Ferenc: A cinegék királya


Most már tudom, hogy a kishúgom torokgyíkban halt meg. Akkor még az orvosok se nagyon ismerték ezt a bajt, gyógyítani se tudták. Azzal se igen törődtek, hogy egyik gyerekről könnyen ráragad a másikra. Arra meg nyilván senki se gondolt, hogy én a körte-muzsikával a halált hordhatom a zsebemben.

Gyerekkönny hamar kicsordul, hamar fölszárad. Egy-két nap múlva a nagy szomorúság után már egész vígan éltem világomat. A kukoricaföldünkön találtam egy szép nagy tököt. Arról eszembe jutott, hogy jó lenne cinegét fogni.

A cinegefogás nekem mindig kedves téli mulatságom volt. Persze nekem nem az orrom fogta a cinegét, mint a mostani gyerekeknek. Tökből csináltam a cinegefogót, kitettem a kerítés tetejére vagy a kút kávájára, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a szegény kis fogoly:

- Nyitni kék, nyitni kék, nyitni kék!

Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a fekete sapkás kis madarat, s lestem vele Messzi Gyurkát, az öreg csőszt:

- Nézze, Gyurka bácsi, milyen cinegém van nekem!

- Milyen ugyan? - neszelt ki Gyurka bácsi a nagy báránybőr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével. - No, ezért ugyan kár volt azt a szép nagy tököt elprédálni, hiszen ez csak olyan paraszt cinege.

- Hát van másforma cinege is?

- Meghiszem azt, hékám. A cinegék királya, az a valami. Azt kellene megfogni, gyerekem. Az viszi a szerencsét a házhoz.

No, erre én mindig elszomorodtam, és kiröpítettem a markomból a paraszt cinegét.

- Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! - kiabálta vissza hálásan a madárka a sövény ágai közül, de én bizony meg nem vigasztalódtam arra, hogy ő most már kint csücsül. Eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már nekem akkor.

- Hát aztán milyen királyuk van a cinegéknek? - faggattam Gyurka bácsit. - Van annak koronája is?

- Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín palástja, fehér mellénye, piros csizmája van a cinegekirálynak. De legkönnyebben megismerszik arról, hogy hosszú fekete bársony a szakálla. A kerek világon egy madárnak sincs olyan.

Attól fogva aztán mindig lestem a cinegekirályt, de sohase került elő. Hallani se hallott róla senki, csak Messzi Gyurka, az pedig mindig fabulás ember volt. Az édesapám meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen mesékkel.

- Nem mese az, Márton szomszéd - erősítgette az öreg. - Láttam én egyszer még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta, hogy: csitt, csitt!

- Álmodta kend azt, bátya - nevetett az édesapám, s magam se igen hittem többet a cinegék királyában.

Hanem ekkortájt megint hírt hallottam róla. Messzi Gyurka újságolta, hogy mikor hajnalban kerülte a szőlőt, látta a cinegekirályt a bogáncskórók tetejében.

- Most nyáron? - vetettem ellen. - Hiszen télen van a cinegék járása, mert olyankor nincs nekik mit enni az erdőben.

- Drótoztasd össze a fejedet, öcsém, hogy szét ne vesse az a nagy ész! - fortyant föl az öreg. - Nem úgy van ám az a cinegekirálynál, mint a szegényfajta cinegénél; az akkor jön-megy, amikor ő akar. Vizsgázza a népeit, ahogy neki tetszik.

Hát ez jutott eszembe most, ahogy ezt a szép nagy tököt megláttam. Megcsináltam a fogót, és kitettem az ól tetejére, szerencsét próbálni.

Egy kis óra múlva látom ám, hogy valami hosszú farkú madárkára csapódik rá a kelepce ajtaja.

- Jaj, tán a cinegekirály! - dobbant nagyot a szívem, s nyargaltam oda az ólhoz ész nélkül.

Az volt az csakugyan. Kék a feje, fehér a melle, rózsaszín a háta, fekete bársony a szakálla. Szakasztott olyan, amilyennek Gyurka bácsi mondta. Még a szava is az: - Csitt, csitt!

Ijedten nézett rám az aranyszínű szemecskéjével, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan csittegett, csak félénken. Úgy, hogy egyszerre megfájósodott a szívem, mert a testvérkém utolsó tekintetének az emléke nyilallott bele. Egyszerre szétnyitottam a markomat:

- Eredj haza, cinegék királya, a népeidhez!

A madárka kirebbent a kezemből, de nem surrant el mindjárt. Háromszor-négyszer körülrepkedett, mintha mondani akarna valamit:

- Csin-csin-csin - csengett a hangja, mint a karácsonyi angyal kis ezüstcsengője.

Engem hirtelen végigborzongatott a hideg, s ahogy befutottam a szobába édesszülémhez, egyszerre eszembe jutott, amit Messzi Gyurka mondott:

- No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsemadárral a szerencsémet.

El biz azt, másnap már én is ott feküdtem a tisztaszoba nagyágyában, este elővett a láz, s Titulász doktor bácsi énfelettem is törülgette már a pápaszemét:

- Torokgyík biz ez, lelkem, mint a másiké volt!

Ettől fogva aztán napokig nem tudtam magamról semmit. Csak arra emlékszem, hogy amint egyszer fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.

- Kergessék el, kergessék el! - sikoltottam el magamat.

Nagy riadalom támadt arra a szobában. Az édesapám, az édesanyám, a Titulász doktor, mind a madarat hajszolta.

Nem ért az semmit. A madár felröppent, keringett körülöttem, s mikor leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelőtt. Utoljára már a fejemnél ült a csúf fekete madár. Csak hallottam, ahogy az alsó, felső csőrét egymáshoz reszelte, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni.

S ekkor egyszerre valami halk csittegést hallottam a szobában.

- Csitt, csitt, csitt, csitt!

De erre már bátorságra kaptam, és kinyitottam a szememet:

- Hiszen ez a cinegekirály!

Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a tűz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt minden tolla, s kis csőre csattogott, mint valami kard.

- Csitt, csitt, csitt, csitt! - vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete madárnak.

- Segítsetek neki! - néztem könyörögve apámékra, de meg se moccant senki. Ült mindenki mereven, és kisírt szemmel nézett maga elé.

De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak. Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám, a nagy, otromba madár körül, amely hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a nagy lomha madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az ablakon.

- Csin-csen, csincsen - csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyűje. Én pedig felültem az ágyban és elnevettem magamat:

- Jaj, de jó, hogy elment!

Szüleim sírva-nevetve borultak rám, és boldogan kérdezték:

- Ki ment el, lelkem gyermekem? Hiszen nem volt itt senki.

- Dehogynem volt! Hát az a nagy fekete madár? Elkergette az a kis cinegekirály, ni! - mutattam rá a madaramra, aki a fogas szélére szállt pihenni.

- Nini, észre se vettük! - tekintett oda édesapám. - Bizonyosan az előbb repült be, mikor szellőztettünk. Nagyon helyes kis madár, szakállas cinegének hívják.

Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály, és az kergette el mellőlem a halál fekete hollóját.

Kányádi Sándor: Ül a tél a hegy tetején


Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.