2017. február 23., csütörtök

Ősi mesterségek - fafaragás

Gyönyörű szép faragásaink nem elsősorban díszítő céllal készültek, hanem ősi festett, faragott, szőtt vagy hímzett minták mindig valamilyen jelentést hordoztak.
Azok az ősi jelek, amelyeket már az ősember is rajzolt, karcolt, olyan jelek, amelyekkel minden ember együtt születik, a Teremtőtől kapja ezek ismeretét. Ezeket ősképeknek nevezzük.

A szépen faragott tárgyakat a falusi ember mindennapi tárgyként használta:

A sulykolóval csapkodták az asszonyok a ruhát, amikor a patak vizében mostak.


A járomba tették az ökör fejét, hogy rendben húzza a kocsit.


A rokkával fonták az asszonyok a fonalat.


A bot, a pipa, a csésze, a sótartó, az ostor a pásztorember mindennapi társa volt.


A tükröst és borotvatokot a férfiember rendszeresen használta.
A konyhai eszközöket is kifaragta a régi ember, csakúgy, mint a bútorait, kapuját.


A faragáshoz talán legjobban a pásztorok és a székely emberek értenek.

Többféle módon készülhet a faragás:
Az egyik módszer, amikor a minta domború, a minták között lévő részt szedi ki késével, s szépen kitisztogatja azt. A legtöbb pásztor nem rajzolja elő a mintát. Kézbe veszi a fát, a kést, s mindjárt kerekíti a virágokat, ahogy a kedve kívánja.

A faragás másik formája a karcolás. Először a fát szép simára dörzsöli a pásztor. Régen üvegcseréppel is csiszoltak, de az igazi pásztor a simításhoz "siklót" /sikorlófű: zsurlóféle növény/ használ.
A megsimított fa felületére éles kés hegyével vékony vonalkákat, alakokat rajzol. Azután fekete kenőcsöt dörzsöl bele, hogy az alakok jól kirajzolódjanak. Amikor bedörzsölte a karcolt mintába a festéket, egy kis zsírt vesz kalapjáról, s ezzel is bedörzsöli a faragását. Ezután megint simára csiszolja a munkáját.

A mintázás legmunkásabb, ám legszebb módja a "spanyolozás". A pásztor a megcsiszolt fába szép formákat mélyít. Ha pl. virágot farag, a virág helyét kiszedi.

Aztán a boltban kapható különféle színű spanyolviaszt apró darabokra töri, majd egy megfelelő színű darabot beletesz a mélyedésbe. Megmelegített kanálnyéllel vagy késpengével bele is nyomkodja, s elkeni a viaszt úgy, hogy a mélyedésbe beleágyazódjon, majd lecsiszolja a tárgy felületét.

A székely faragásSzabályos forma a "rózsa" (rozetta).
Kör alakú, ékrovással készített minta. Olyan, mint egy csillag. Nem véletlenül, hiszen ezek a minták napjelképek, a Napot jelöljük velül.


Ezek a minták ősi formáink. Ilyeneket látunk a főfákon, a székelykapukon.
És miért éppen a székelyeknél? Mert ők a Nap és a fehér ló népe, mint ahogy a többi magyar ember is az, csak nálunk maradt meg a mai napig élő hagyományként. (Címerükön is látjuk a Napot.)
 

Az égig érő fa



Az égig érő fa a világtengelyt szimbolizálja.
Az égig érő fára felmászó mesehős pedig nem más, mint a Nap képében az Isten, aki reggel elindul az égen, délben feljut a fa tetejére és este a jól végzett éltető erőt adó munkája után nyugodni tér.

Az égig érő fáról szóló mesék minden változata azt a tanulságot hangsúlyozza, hogy tanulni és tapasztalni kell vagyis fokról-fokra kell megismerni és legyőzni a nehézségeket, hogy az életben megálljuk a helyünket.

Ábrázolása a népművészetben:


Ügyeskedj!



Rajzold át ennek a különleges faragásnak a mintáit!
Láthatsz rajta tulipánt, szíveket, szemdíszt.

Pauszpapírra is másolhatod és utána színezd ki!

Az égig érő fa - népmese




Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, fölnyergeltem egy fakót, fölültem a hátára, és kiszaladtam az erdőbe. Jól ittam, jól ettem, a fakót a fejem alá tettem. Egyszer felébredtem, ellopták a fakót. Akkor megijedtem. Fölszaladtam egy hegyre, hegyről meg a fára. Úgy megráztam a fát, hogy az eper, szilva, mogyoró majd beszaggatta a fejem. Egyszer rám kiáltott egy öregasszony:
- Haj, haj, te gyerek Ne gázold el a répát, retket, mert nem te ültetted el a káposztát.
Volt a világon egy király, annak volt egy Jancsi nevű kanásza. Észrevette egy reggelen ő is és a király is, hogy a kastély előtt egy égig érő almafa nőtt. De az olyan fa volt: reggel virágzott, délben már almája volt, éjfélre megérett, de el is lopták róla.
Kihirdette a király az országban: hogyha valaki neki arról a fáról hoz egy almát, annak adja a lányát és a fele királyságát - halála után az egészet. Mert ő már több mint hét éve beteg, és azt jósolta neki egy öregasszony, hogyha ez az almafa kinő az ablaka alatt, és ő ennek a gyümölcséből eszik, akkor rögtön meggyógyul.
Kihirdette tehát az országban, az országa minden tájában, hogy legyen bárki, szegény vagy gazdag, ha báró, ha gróf, ha ezt megszerzi, azé lesz a királylány.
Volt is jelentkező sok, de a fára fölmászni egyik sem tudott. Azt mondja a királynak az ő kis kanásza, János:
- Felséges királyom, ha meg nem sérteném a szavaimmal, ha megengedné, én fölmegyek, és hozok almát a fáról.
- Mit akarsz, te taknyos? - nevetett a király. - Te akarsz, ahova egy gróf, egy herceg nem tud felmenni, te akarsz fölmenni!? Eredj csak a dolgod után!
De a kanász nem hagyott nyugtot a királynak. Mindaddig járt a nyakára, míg meg nem engedte. Azt mondta neki a király:
- No, fiú, most mondd: mit akarsz? Mivel akarsz a fára fölmenni? Amit kérsz, mindent megadok.
Azt mondta János:
- Csináltasson a király először is három vaskapcsot, olyat, hogy a fát körülérje, és azon, mint egy létrán, föl lehessen menni. És adjon három pár vasbocskort és egy hétre való eleséget, ami egy embernek elég.
Így János, azon a napon, amikor ez készen lett, elindult fölmászni a fára. Azon a napon ő olyan magasra mászott, hogy már nem is látták. Mászott már egy nap, két nap, három nap, amikor észrevette, hogy az egyik bocskor lyukas. Vágta a lábát a vas. Kapta magát, levette, leeresztette a földre.
- Hadd menjen vissza a gazdámhoz!
Mikor lepuffant a bocskor, azt mondta a király:
- No, a gyerek még él, de már kicserélte a bocskorát, mert ez kilyukadt.
Mikor a fiú a fának a hetedik ágára ért, talált ott egy lépcsőt, amelyiken bátran mehetett. Azt mondta magában:
- Köszönöm a királynak, hogy megsegített. Leeresztem neki mind a két pár bocskort, hadd lássa, hogy még életben vagyok. És a kis baltámat is, mert most már nincs rá tovább szükségem.
Mikor leeresztette a fáról a baltát, akkor már olyan magasan volt, hogy mire a balta leért a földre, kirohadt a nyele. És a bocskor is úgy megöregedett, mire az udvarba ért, hogy alig ismerték meg. De az őr, akit a király kirendelt a fa alá, hogy minden pillanatban várja a gyerek jelzését, ha bármit ejt is le, és neki azt rögtön jelentse, megismerte.
Így mind a három pár bocskor kilyukadt a hetedik napra, amikorra ő a fa koronáját elérte.
A fiú most nem gondolt a királlyal többet. Egy nagy kastélyban találta magát. Végigment az első, második, harmadik, tizenegyedik szobán is. Egy gyönyörű szép lányt lelt ott. Olyan szépet még ő életében sohasem látott. A király lánya is szép volt, de még csak halvány ibolya se lehetett amellett.
Odaköszön hozzá:
- Adjon isten jó napot, fenséges kisasszony! Nem tudom, minek szólítsam, királykisasszonynak vagy minek. Hát én csak így tisztelem.
Azt mondja a királykisasszony:
- Királykisasszony vagyok, csak árva. A szüleim meghaltak, árván maradtam, Etelka a nevem. Mondjad, fiú, hogy kerülsz te ide, ahova még a hazádbeli madár sem jár?
Azt mondja János:
- Én, fenséges királykisasszony, szolgálatot keresek.
- Jókor jöttél, mert én úgyis magam vagyok. Egy jó cselédet fölfogadnék bármely pillanatban. Nálam itt maradhatsz, ameddig akarsz. Amit kérsz, azt fizetek, csak a tizenkettedik szobába bemenned nem szabad.
A fiú megígérte, hogy ő rendbe tesz mindent, és szorgalommal mindent megcsinál. Meg is alkudtak, ott is maradt. Kapott jó ebédet, együtt ebédelt a királykisasszonnyal.
Addig-addig haladtak, hogy el is jegyezték egymást a királykisasszonnyal.
Egyik nap azt mondja a királykisasszony:
- Én most elmegyek a templomba. Itt van tizenegy szobának a kulcsa. Mindegyiket takarítsd ki tisztességgel, és főzd meg az ebédet! Ott van elkészítve minden, csak tüzet kell rakni. De a tizenkettedik szobának kulcsát ne keresd.
A gyerek elvégzett mindent, gondja sem volt arra, hogy mi lehet a tizenkettedik szobában. De most nem hagyott neki békét a kíváncsiság. Mégis megnézi, mi lehet abban a szobában. Mikor a kisasszony elment a templomba, megkereste a tizenkettedik szoba kulcsát, avval a szándékkal, hogy kitakarítja azt a szobát is. Az már úgyis régen volt kitisztítva.
Meglátott a sarokban egy rossz söprűt. Gondolta, hogy eldobja ezt a rossz söprűt, minek ez itt, tesz ő helyette másikat. Amint a söprűt félredobta a helyéről, a szoba ajtaja kinyílott. Belépett a szobába. De az ajtó rögtön becsukódott utána.
Amint szétnéz a szobában, látja, hogy ott egy óriási hétfejű sárkány van kiszögezve a falra. A két lábán ötven-ötven mázsás vasgolyó lóg. A két szárnya két óriási szöggel kiszögezve, és két óriási malomkő közé van a szakálla szorítva.
Megszólal a sárkány:
- Jó, hogy jöttél, fiam! Arra kérlek, hozzál nekem egy vödör vizet, adok egy országot. De úgy menj ki az ajtón, hogy rögtön visszajössz, mert másként olyant lehelek rád, hogy mindjárt megfúlsz. Különben nem is kell kimenned. Ott van a sarokban három vödör, tele friss vízzel. Nagyon szomjazom rá, de nem volt senki, aki ideadja. Öntsd a szélső számba a felét, a másik szélső számba a másik felét, mert - hét fejem van.
János bele is öntötte.
- Köszönöm, fiam - azt mondja a sárkány. - Most kapsz egy országot. Arra kérlek, még add ide a másik vödör vizet is, adok még egy országot. Öntsd az egyik felét az egyik szélső számba, a másik felét a másik számba.
Amikor ez megtörtént, a sárkánynak a szakálla a malomkő alól kiszabadult, és a két lábáról a két vasgolyó leesett, mert már két vödör vizet megivott.
- Most még - azt mondja - add ide a harmadik vödör vizet is! Azt a középső fejembe, a két szélső köztibe öntsd, felét ide, felét oda, ahogyan a másikat megcsináltad.
Ezt is megtette János.
- Köszönöm, fiú - mondja a sárkány -, hogy ezidáig megszabadítottál, meg is kapod a három országot, dehát most még egyre kérlek mindkettőnk szabadságáért, hogy ebből a szobából ki tudjunk kerülni. Mert próbáld meg, az ajtó zárva van, egyikünk sem tud kimenni.
Nem hiszi János. Megpróbálja az ajtót, hátha mégis nyitva van. De bizony az csak úgy volt, ahogyan a sárkány mondta. Zárva volt. Nem tudott kimenni.
- Arra kérlek még - mondja neki a sárkány -, itt van az a kis szekrény, a középső fiókjában van egy kis alma. Tedd azt a legközépső számba!
Megtalálta János az almát, bedobta a sárkány szájába. Az ajtó rögtön kinyílt. A sárkány megrázkódott és elrepült. Az útról visszakiáltotta:
- Majd még találkozunk!
A fiú kiment, tovább intézni a dolgait. Volt három táltoslova. Az egyik jobban nyerített már, mint a másik, mert észrevették, hogy a gazdájukat becsapták.
Ez idő alatt hazajött a királykisasszony, a szép Etelka. Amint csak belép a szobába, mindjárt azt kérdezi:
- János, mit csináltál? Lám, megmondtam, a tizenkettedik szobába be ne menj. Most már nem sokáig leszünk együtt. Hiába vagyunk jegyesek, mert amikor kijövünk az esküvőről, a sárkány engem elvisz.
János sírva fakadt. Ha ő azt tudta volna! Sose csinálta volna!
- Jaj, édesem, most már késő. A sárkány ígért neked három országot, de annak semmi hasznát nem veszed, mert azt az én visszaszerzésemért három úton elveszik.
Bementek a szobába; egymás nyakába borultak, és sírtak mind a ketten. Hogy miért is tudott ő olyan balga lenni, hogy miért is nem hallgatott leendő feleségére?
Megvoltak otthon egy hétig. Eljött a vasárnap, az esküvő napja.
Összehívták a közeli rokonságot. Aki közeli hozzátartozójuk volt, elkísérte őket a templomba.
Mikor a misének vége volt, az esküvő megtörtént, nagy vihar keletkezett. Amint a templom­ajtón kiléptek, abban a pillanatban a sárkány Jánostól elragadta a feleségét. Azt kiáltotta neki vissza:
- Három országot adtam, fiam, háromszor eljöhetsz a feleségedet meglátogatni. De hazahozni nem fogod többet, hiába is akarod!
János sírva fakadt. A násznéppel hazament, de a menyasszony nincs. Búslakodott, szomorko­dott, hogy mit csináljon, mit cselekedjék. Merre menjen ő most feleségét megkeresni, mert haza akarta őt hozni, még ha az életébe kerül is.
Nagy búsan bemegy az istállóba.
Ott panaszkodik a lovainak:
- Édes lovacskáim, elvitték a gazdasszonyotokat.
- Ne gondolj vele, édes gazdám, mert visszahozzuk. Csak nyergelj föl! Tegyél enni-, innivalót nekem is, meg neked is a nyeregkápára!
Azzal másnap fölnyergelt. Fölült a lova hátára, és elrepült, mert a lova táltos volt.
Mennek, repülnek hegyen-völgyön át, országról országra, erdőkön, síkon, mezőn keresztül, de sehol nyomát nem látják, hol, merre lehet.
- Nézz csak, édes gazdám, a földre - mondja a ló. - Látok ott egy kis házikót, egy asszony ül az ajtaja előtt. Nézd meg, nem ő-e az. Teknő van a kezében, véres ruhával van tele. Megy ki a kúthoz, mosni.
Rögtön leszálltak. Hát János felesége volt. Azonnal egymás nyakába borultak, megcsókolták egymást, és sírtak örömükben is, meg bánatukban is. Azt kérdi a fiú:
- Van-e egy kis idő, hogy egy kicsit kipihenhessem magam a lovammal együtt?
- Van - azt mondja - egy kicsi, mert a sárkány minden pillanatban itt lehet.
Azt mondja a fiú:
- Ne töltsük az időt. Csomagolj, ülj föl a lovamra, és menjünk!
- Fölülök én a lovadra - mondja az -, de úgyis tudom, hogy feleúton utolér; mert annak a lova még a tiédnél is jobb.
- Ne törődj vele! Csak ülj fel, és menjünk.
Fölült a lovára, és útnak indultak hazafelé.
Ahogy a sárkánynak a lova észrevette, hogy viszik a gazdasszonyát, rögtön elkezdett rúgni, kapálni és nyeríteni. Azon nyomban hazajött a sárkány. Ráförmedt a lovára szigorúan:
- Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?
- Viszik a feleségedet!
Azt kérdi a sárkány:
- Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetek-e?
- Még azt is megteheted, mert úgyis utolérjük.
A sárkány nyugodtan evett-ivott, egy zsák diót megtört, és egy mázsa dohányt elpipált. Utána felpattant a lovára, utánuk eredt. Egypár órai repülés után utolérte őket. Kivette az asszonyt János öléből. Azt mondta a fiúnak:
- János fiam, egy ország oda van.
János búslakodik: mit csináljon most? Azt mondja a lova:
- Édes gazdám, most elrepülök haza, és felülsz a húgomra. Az fiatalabb, erősebb, mint én, jobban kitart. Talán azon sikerül.
Úgy is tett János, szépen elment haza. De nem volt neki nyugta.
Alig várta a hajnalt, ismét útra kelt. A ló az utat jól ismerte, mert a nénje jól megmagyarázta. Mert három testvér volt ez a három ló.
Elindultak olyan sebességgel, hogy még aznap délben oda is értek a sárkányhoz. Meglátta János a feleségét, hogy sírva mos a kútnál.
- Gyere, édes feleségem - mondja neki -, visszajöttem érted. Ülj a lovamra, máris indulunk.
- Elmehetünk - mondja az asszony -, de úgyis tudom, hogy hiába, mert megint csak utolér a sárkány.
- Édes gazdasszonyom - feleli a ló -, hacsak lehet, amíg az inam bírja, addig nem!
Felugrottak a ló hátára, és azonnal megfordultak hazafelé.
Nyomban rúg-kapál a sárkány lova, s nyerít. Jön a sárkány nagy széllel-lobbal. Ráförmed nagy haragosan:
- Kutya egye meg a májad, holló vájja ki a szemed! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?
- Viszik a feleséged!
- Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e, és még rá egyet alhatok-e?
- Mindent tehetsz egy keveset, mert azért utolérjük.
Evett-ivott gyorsan a sárkány, aztán felpattant a lovára, és utánuk eredt. Hamarosan utolérte a fiút. S elvette Etelkát.
- No, János - azt mondja -, most már két ország oda van!
Már közel voltak a határhoz, de hát hasztalan. Nem értek át.
Megint elröpült János haza, a harmadik, a legfiatalabb lóért. Másnap reggel korán, alig pitymallott a hajnal, elindultak az útra. Azt mondja a lova:
- Élet vagy halál, gazdám, de most olyan utat próbálunk, amit még nem csináltunk.
Elindultak, repülnek, csak repülnek, hol a földön, hol a levegőben. Megtalálták megint a házat. Az asszony újra csak véres ruhát mosott a kútnál.
- Na, kedves feleségem, eljöttem harmadszor is érted! Ülj fel a lovamra!
- Felülök, de úgyis tudom, hiába!
Fel is ültek, el is indultak hazafelé.
Nyomban tombol a sárkánynak a lova. Jön a sárkány nagy haraggal haza.
- Miért nem hagysz nyugton a vendégeim között? Nem hagysz békével soha! Kutya egye a májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?
- Viszik a feleségedet!
Azt mondja a sárkány:
- Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e?...
- Megeheted, mert még van időnk.
Azzal a sárkány hozzáfogott evéshez, iváshoz. De mi az: hét szájnak egy zsák diót megtörni, megenni, egy percet szunnyadni?!
Rögtön felpattant a lovára, és utánuk eredt. De ezek már közeledtek az utolsó ország széléhez, mert a sárkánynak tizenkét országa van. Az utolsó ország határának közelében fogta őket el.
- Na, János fiam, most már mind a három ország lejárt. Mondtam, háromszor eltűröm, hogy eljöjj a feleségedért. Ha még egyszer eljössz, az életedbe kerül.
Elvette az asszonyt, és elrepült vele vissza.
Azt mondja a fiúnak a lova:
- Édes gazdám, ha meghalunk is, de visszamegyünk még egyszer szerencsét próbálni.
- Nem bánom, édes lovam - mondja a fiú -, ha mindjárt meghalok is. Élet vagy halál, de az asszonynak haza kell jönnie!
Alighogy a sárkány hazaért, letette az asszonyt, és elment vissza a vendégeihez. A fiú azonban akkorra már ismét odaért. Könyörgött a feleségének:
- Kedves feleségem, ülj föl még egyszer a lovamra! Nem bánom, ha meghalok is, de akkor nem fáj a szíved utánam.
Az asszony könyörgött, hogy ne tegye, mert úgyis tudja, hogy a halálba megy.
- Nem bánom, ha meghalok is, csak ülj fel, és menjünk!
Azzal felült a lovára, és nyomban megfordult hazafelé. Azt mondja az úton a lova:
- Édes gazdám, most kapaszkodj meg, mert most vagy meghalunk, vagy hazaérünk.
Alighogy elindultak, nyomban tombol megint a sárkány lova. Jön újra a sárkány nagy mérgesen.
- Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak folyik előtted, mi bajod még? Miért nem hagysz engem békében?
Azt mondja a lova:
- Viszik a feleségedet!
- Mit?! - azt mondja. - Már megint el mert érte jönni?! Ehetek-e ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e, és még egyet alhatok-e?
- Ne sokat beszélj, az utolsó ország felé közelednek már!
Megharagudott erre a sárkány, nyomban a lovára pattant, és utánuk eredt. Az utolsó ország árokpartján fogta el őket. Már csak pár méter választotta el őket a szabad országtól, akkor már nem lett volna a sárkánynak hatalma, hogy utánuk menjen.
- Megmondtam - azt mondja -, gazfickó, hogy háromszor megkegyelmezek. De negyedszer már nem.
Azzal lerántotta az asszonyt János öléből. Feldobta a saját lovának a hátára, és rárivallt:
- Hogy mertél a lovára ülni, mikor megparancsoltam, hogy még egyszer elő se hozd őt?
Azzal nekimegy Jánosnak, és apróra szétszaggatja. Volt a lova hátán egy zsák. Ráparancsolt az asszonyra, hogy János minden darabját szedje össze, abba a zsákba tegye bele, kösse a lova hátára, hadd vigye haza.
- Hadd lássák meg otthon, így jár az, aki utánad mer jönni!
Azzal Etelka Jánosnak minden porcikáját a zsákba rakta, feltette a lova hátára, és a lovat eligazította haza.
- Vidd a gazdádat haza, és mondd a többinek, hogy utánam többet soha senki se jöjjön!
Evvel a sárkány fölkapta az asszonyt a lovára, és elrepült vele haza.
Jánosnak a lova búsan ballagott haza. Búslakodott, szomorkodott, mert a gazdáját halva vitte a hátán. Hogy lehetne ebből még egyszer embert faragni?
Amint ballag a gyalogúton, meglátott egy kis kígyót. Egy szép szál fű van a szájában. Azt kérdi tőle:
- Mit viszel, te kis kígyócska?
Azt mondja a kígyó:
- Élesztőfüvet. Átment a kocsi a fiamnak a derekán, hát meg akarom vele gyógyítani.
- Add nekem egy kicsit! Van nekem egy jó gazdám, föl akarnám éleszteni. Itt van - azt mondja - a zsákban, a hátamon.
Nem bánom - mondja a kígyócska. - De a kisfiam ott hentereg az úton, jön egy kocsi, eltöri a derekát máshol is. Hadd gyógyítsam meg előbb azt!
- No - azt mondja a lovacska -, gyere, majd én segítek. Megfogom a fogammal a farkát, nem harapom meg, csak elteszem az útról, hogy több kocsi el ne gázolja.
Úgy is tett. A kígyó pedig meghúzta egy párszor azt a füvet a seb helyén. Azonnal meggyógyult a fiacskája, fürgén csúszott tovább.
A ló keresett közben egy kis tisztást. Kettőt nagyot rúgott, a hátáról a zsák leesett. Kibontotta a zsák száját, és a húst belőle kiszórta. Elkezdte az orrával olyan emberformára igazítani. Ő azt igazgatta, a kis kígyócska meg a füvet húzogatta. Ahol a táltos megigazította, a kígyócska meg a füvet húzogatta, ott a test azonnal begyógyult.
Amikor készen volt, látta, hogy a gazdája csak alszik, és hétszerte szebb, mint volt. Azzal gyengén a vállába harapott. Talpra állította, majd gyengéden megrúgta.
- Gazdám, kelj fel, ne aludjál!
Rögtön felébredt a fiú.
- Ej, édes lovam, de jót aludtam!
- A világ végéig aludhattál volna, ha nincs ez a kis kígyócska, aki ezt az élesztőfüvet nekem ajándékozta, hogy téged újra talpra állíthassalak.
- No most, édes lovam, egyszer már fölébredtem, de most gyerünk újra vissza. Vagy menjünk elébb haza?
Azt mondja a lova:
- Menjünk elébb haza. Három nap múlva induljunk útra, gazdám. Legalább a sárkány elfeledi, ami vele történt, és nem gyanakodik.
Úgy is tettek. Elmentek haza. Kipihenték magukat. Harmadnapon újra elindultak. Amint mennek, azt mondja a lova:
- Édes gazdám, most hallgass a szavamra. Most nem szabad nekünk egyenesen odamenni a sárkányhoz, hanem egy kis kerülőt kell tennünk a kastély körül. Mert neki még a halottai is megmondják, hogy idegen jár az országában. De úgy vigyázz, úgy menj oda, hogy a sárkány ne legyen odahaza. A feleségétől kérdezd meg, hogy a sárkány hol vette a lovát, mert másképp sose kerül haza az asszony.
Megkerülték a kastélyt, egy domb mellett elbújtak, és ott meghúzódva hallgatóztak. Mikor a sárkány elment hazulról, János rögtön az asszonyhoz ment. Etelka megijedt, amikor meglátta. Nem hitt a szemének, hogy csakugyan ő.
János megszólal:
- Kedves feleségem, ne ijedj meg tőlem, mert én vagyok az. Csak bújtassál el, hogy senki meg ne tudja!
- Hát a lovad hol van?
- Az jó helyen van!
Etelka megölelte, megcsókolta, bevezette a szobába. János azt mondta neki:
- Kedves feleségem, arra kérlek, kérdezd meg a sárkánytól, hogy hol vette a lovát! Ha megmondja, és elmegy hazulról, akkor én máris itt leszek. És akkor elmegyek oda, én is szerzek egy lovat, különbet, mint az övé. Csak azt nem tudom, hogy hol van olyan ló.
Avval ott kellett hagyni a feleségét, mert a sárkány jött haza. Visszamegy, mondja a lovának:
- Édes lovam, megkérdi majd, de meg kell várnunk. Lehet, hogy az éjjel meglesz.
Megjött a sárkány a vendégségből.
- Na, készen van-e már az ebéd? - kérdezi a feleségét.
- Készen lesz rögtön - mondja a felesége. - Gyere, férjecském, gyere, ebédeljünk!
Ez a szép szó feltűnt a férjének, hogy most nem sír, hanem nagyon hízelgően beszél. Leültek az első tál ételhez. Azt mondja az asszony:
- Mondd meg, édes férjem, ha nem bántanálak meg szavammal: ugyan hol vetted a lovadat?
Erre a szóra úgy csapta pofon a sárkány az asszonyt, hogy az csak az ajtóban állt meg.
- Mi közöd hozzá? - ordibál. - Mit akarsz te avval, hogy én hol vettem a lovamat? Különben majd megmondom - csak várj! Majd rákerül a sor. Menj, hozd a másik ételemet is! Hadd egyek.
Fogta az asszony a tálat, behozta, letette az asztalra.
- Nem rossz szándékból kérdezem - szólalt meg az asszony. - De mondd meg igazán, hogy hol vetted a lovat, mert ilyen jó lovat még sohasem láttam.
Második kérdésére megint csak pofon vágta a sárkány, hogy kiesett az asszony a konyhába.
- Mit faggatsz? Mit kérdezgetsz engem mindig? Nem hagysz még nyugodtan enni se. Menj, és hozd a harmadik tál ételemet is!
Behozta Etelka a harmadik tál ételt: letette az asztalra. Megint megkérdezte:
- Mondd meg, édes férjem, nem rossz szándékból kérdem, ugyan hol vetted a lovat?
A sárkány harmadszorra úgy csapta pofon, hogy kiesett az udvarra.
Akkor aztán sírva fakadt az asszony. Azt mondja a sárkány:
- Látom, hogy igaz szívből kérdezted, de nem akartam hinni. Majd megmondom, csak várj, előbb kerülök egyet.
Avval a sárkány elment. Megkerülte a temetők kertjét, melyekben az ő halottai voltak, akiket ő gyilkolt meg. Mindegyiket sorban kérdezte, hogy nem láttak-e erre idegent.
- Nem jött senki az után az eset után, mióta a feleségedet negyedszer elvitték - mondották a halottak.
Elment a sárkány haza, azt mondja a feleségének:
- Hát most gyere ide mellém. Most hallgasd meg, megmondom. Most már annak úgysem tudod megmondani, hiszen a szemed láttára szétszaggattam. Te magad meg nem sokat nyersz vele. A ti kastélyotoknak a bal sarkán van egy gyalogút. Nem nagyon látszik, mert ember ritkán jár rajta. De azért észre lehet venni, mert a fű rövidebb rajta, mint másutt. Ez az út az Óperenciás-tenger partjára vezet. Azon a darabon, ahol az út kiér, ott vagy húsz öl szélesség­ben csak térdig érő a víz. Annak a túlsó partján, ott van ez a gyalogút, az tovább vezet a másik ország szélén. Ott lakik egy öregasszony, egy vasorrú banya. Annak van még három lova. Egy van köztük, a vasderes, az még kétszerte erősebb és ügyesebb, mint az enyém. Csak azt az öregasszonyt hűségesen kell kiszolgálni. Annál három nap az esztendő. Aki azt hűségesen kiszolgálja, alku nélkül, amit kér, azt kap. No most - mondja a sárkány -, hallottad, hogy így van. Evvel elégedj meg. Most elmegyek. Isten veled! - Avval a sárkány elment.
Jánosnak a lova rögtön megszólalt:
- A sárkány most ment ki a kapun! Rögtön, de azonnal menj be édes gazdám, és kérdezd meg, mit mondott.
János tüstént bement, átölelte a feleségét.
- Mondd, kedves feleségem, ugyan mit mondott?
- Ide hallgass, édes férjem. A mi kastélyunk bal sarkán van egy gyalogút, amely az Óperenciás-tenger partjára vezet. Azt arról ismered meg hogy ott a fű egészen rövid, de másutt nagy. És a tengeren keresztül is csak térdig ér a víz, azon átjuthatsz a túlsó partra. A második országban, ott lakik egy öregasszony, azt kell hűségesen kiszolgálnod. Annak van még három lova. Azok között a legfiatalabb egy vasderes. Az kétszer erősebb és gyorsabb, mint a sárkányé. Hogy azt hogy szerzed meg, ahhoz az isten segítsen, abban én segíteni nem tudok. De most isten áldjon, mert a sárkány azonnal itthon lesz, már hallom, hogy tombol a lova. Én megvárlak, akármilyen nehezemre esik is. Csak vigyázz magadra, hogy bajod ne essék!
János megcsókolta a feleségét, és otthagyta. Kiment a lovához, felült a hátára. Az úton elmesélte neki, hogy mit hallott. Elmentek haza. János megetette minden lovát, beállította az istállóba. Másnap fogta a tarisznyát avval az egy szál élesztőfűvel, ami az ő lovánál maradt, amit a kis kígyó vele megfelezett, megindult azon a járatlan gyalogúton. Ment, mendegélt.
Megtalálta a tengerpartot. Próbálgatta a vizet jobbra-balra, hát csakugyan nem ért fentebb a térdénél. Kinézte az irányt, és egyenest átment.
Mikor átért, látja, hogy ott egy szép aranyhéjú halacska hentereg a porban. Egyik fele már megszáradt, megégette a nap, de még él. Megsajnálta a halacskát. Azt mondta:
- Szegény halacska! Itt pusztulsz el, megsütött a nap, a víz meg messze van, nem tudsz belemenni.
Ezzel bedobta a vízbe. A halacska rögvest fölugrott a vízen, de abba a pillanatban kétszer akkora lett, mint volt, és frissebbnek és egészségesebbnek látszott. Odaszökkent Jánoshoz:
- No, te fiú, amiért így megsajnáltál, megszántál, mert láttad, hogy élve elpusztulhatnék, vegyél ki a bal oldalamból egy szál héjat, amelyiket nem sütötte a nap. Ha valamikor valami bajod lesz, görbítsd meg, én rögtön ott leszek, és segítek a bajodon.
Evvel a halacska beleugrott a vízbe, és eltűnt.
Elgondolkozik János:
"Ehol-e, mégse gondolná az ember, hogy honnan kerül a segítsége. De hát mit tudna nekem ez a kis halacska segíteni?"
De azért szót fogadott, a héjacskát eltette a tárcájába. És ment tovább.
Megy, mendegél egy erdőn keresztül. Az erdő közepén talált egy tavat. Ott látott egy szép vadkacsát búslakodni, mert az egyik szárnya el volt lőve. Repülni akarna, de nem tud. Megsajnálta János megszólította:
- Te kis kacsa, gyere ki, hadd gyógyítsam meg a szárnyadat!
- Nem megyek! Mit gondolsz? Azért, hogy paprikást vagy pecsenyét készíts belőlem?
- Ne félj - mondja János -, nem bántalak! Tiszta szívből mondom hogy meggyógyítlak.
- No, isten neki, nem bánom. Ha már rászorultál az életemre, úgy se sokat ér. A szárnyam el van törve, nem bánom, ha meghalok is.
Ezt mondta a kacsa. Avval kiúszott a patak szélére. János megfogta és leült vele. Az ölébe tette, elővette tárcájából az élesztőfüvet, megkenegette vele a kacsa sebes szárnyát. Az azonnal meggyógyult. Olyan lett mintha sohasem lett volna eltörve.
Megörült a kacsa. Mindjárt próbálja a szárnyát, próbál vele repülni. Hát bizony lehet.
- Na, jó fiú, azt gondoltam, hogy elveszed az életemet. De mivel ilyen jót tettél velem, húzz ki a bal szárnyamból, amelyik nem volt törött, egy szál fényes tollat. Ha valamikor bajod lesz, a szélesebb felét repeszd le. Én rögtön ott leszek. De jól tedd el, hogy el ne veszítsd!
Azzal a kacsa köszönt és elszállt. János pedig ment tovább a patak mentén. Az erdő szélén talált egy forrást. Ott egy kicsit leült megpihenni. Elővette a tarisznyát, és falatozott. Gondolkodott, hogy mit is fog ő evvel a halhéjacskával és tollacskával csinálni. De azért, gondolta, megőrzöm én, meg bizony. Hadd legyen!

Mikor kipihente magát, elindult tovább az útján. Meg kell keresnie azt az öregasszonyt, de hol-merre van? Távolban - de nagyon messze volt még hozzá - meglátott egy házat, egy kis házikót inkább. Jó néhány kilométerre volt még a háztól. Nagyon bokros erdőségbe került. Megy el egy bokor mellett, egyszerre kiugrik egy róka. De csak három lábon ugrál, a negyedik lábát csak húzza maga után. Azt mondja:
- Várjál, róka pajtás! Látom, fáj a lábad. Állj meg, hogy meggyógyíthassam!
Hátranéz a róka, azt feleli a fiúnak:
- Dehogyis állok meg! Üsd le a másikat is?! Akkor megnyúzhatsz, jó subát csinálhatsz a bőrömből!
- Nem bántalak én, róka pajtás, csak sajnállak. De ha nem hallgatsz a szavamra, nem tehetek róla.
- No, nem bánom - mondja a róka -, hát megállok. De lelkedre bízom. Hogyha megütsz, azonnal megharaplak!
- Dehogy bántalak - mondja a fiú -, örülök, hogyha segíthetek a bajodon.
Avval elővette az élesztőfüvet, megkente vele a róka fájós lábát. Az egyszerre úgy meggyógyult, mintha sohase fájt volna. Ugrabugrált, szaladgált, szökdelt a róka. Nagy örömmel azt mondja:
- No, jó fiú, amiért jót tettél velem, hát szakassz ki a farkam tövéből egy csomó szőrt. Tedd el, és hogyha valamikor valami bajod lesz, tömd a pipádba, gyújts rá, én rögtön ott leszek.
Avval a róka megköszönte János jóságát, és elment.
János pedig ment, ballagott az útján tovább. Éppen este lett, mire a házhoz ért. Látja, ott ül egy öregasszony a konyhaajtóban. Rákönyökölt a két tenyerére, és nézi a fiút, ki lehet az, aki közeledik hozzája.
Odaér János, köszönti illedelmesen:
- Adjon Isten jó estét, édes öreganyám!
- Adjon Isten neked is, fiam! Köszönheted, hogy öreganyádnak szólítottál! Kilencvenkilencnek már karón van a feje, tied lett volna a századik.
Mondd, fiam, mi járatban vagy itt, ahol még a hazádbeli madár sem jár?
- Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek - mondja János.
- Éppen jókor jöttél. Én megfogadlak - mondja a szüle. - Nem kötöm ki a béred. Három nap az esztendő. Amit kívánsz, azt adok. De úgy adom, ha a három lovamat tisztességesen megőrzöd, ha azokat nekem este hazahozod, ha azok el nem szöknek.
- Megőrzöm én, édes öreganyám. Majd elbánok én velük.
- Jól van, édes fiam, akkor gyere be, vacsorázzál! Megmutatom a lovakat is, hogy hol vannak és hogy milyenek.
A szüle adott Jánosnak jó vacsorát. Készített neki jó fekvőhelyet. Mikor aztán János jóllakott, kimentek az istállóba. Nézegeti János a három szép lovat, olyat az ő szeme még nem látott.
- Ezek lesznek azok, fiam, melyeket őrizned kell - mondja a szüle.
János megsimogatta mind a három lovat. A szüle otthagyta. A legfiatalabb ló megnyalogatta a kezét, de akkor még nem szólt neki semmit.
János bement a szüléhez a szobába. Azt kérdezgette, hogy mit csinált, merre járt. Beszélgettek, azután lefeküdtek.
Másnap reggel a szüle fölpakolta János tarisznyáját. János meg felkantározta a három lovat. Ő mindjárt a vasderes hátára pattant. A szüle megmutatta neki a legelőt. Ugyanaz az erdő volt, ahol ő a forrásnál megpihent. Ott levette a lovakról a kantárt. Azok elkezdtek legelészni, ő pedig egy nagy fa alá telepedett. Heverészett, és nézte a lovait, hogy legelnek.
Egyszer csak délfelé jön egy kis szellő, rászállt János szemére. Mély álomba merült. Jó délután volt már, amikor felébredt. Keresi a lovait hol vannak: nem találja őket sehol. Nincs meg egy sem. Megtalálja a helyet, ahol legeltek, de a lovakat nem találja sehol, bármerre is bolyong.
Eszébe jutott, hogy a halacska adott neki egy héjat. És azt ígérte, hogy ha baja lesz, hát segít rajta. Meggörbítette a halhéjat, abban a pillanatban ott termett a kis hal előtte.
- Mit parancsolsz, jó fiú? - kérdi tőle.
- Arra kérlek, kis halacskám - mondja a fiú -, mondd meg, hogy hova lettek a lovaim.
- Hm, a te lovaid - mondja a halacska - ott vannak az én táboromban. Az egyik futárom jelentette, hogy három idegen hal került közéjük. Gyere velem egy pillanatra, ott leszel a tengerparton, majd csak vigyázd! Majd mikor a tenger elkezd mozogni, akkor három nagy tüskés hátú dörgencs, tiszta fekete, úszik majd a part felé. Az én legényeim szorítják, hajtják a tengerből kifelé. De jól vigyázz! A kantárt jól fogd a kezedbe, hogy amikor a középső a partra ér, úgy üsd fejbe, hogy felforduljon. Abban a pillanatban ott leszel a helyeden, és meglesznek a lovaid.
Abban a pillanatban a halacska segítségével János kinn termett a tengerparton. Nézi: a tenger nagyon morog, nagyon zúg, és három fekete hal - de egyenesen neki tart - csak úszik ki a partra. Abban a pillanatban jól megfogta a kantárt, úgy megütötte a középsőt, hogy az mindjárt felfordult. A következő pillanatban már ott volt János a legelőn, a három lovával együtt.
Szépen felkantározta őket, felült a vasderesre, és elnyargalt haza.
- Jó estét, édes öreganyám!
- Adjon isten, fiam! Megjöttél, fiam?
- Amint látja, öreganyám! Jó lovacskák ezek! Igen szépen legelésznek!
- No, eredj be, fiam, vacsorázz meg - mondja a szüle.
Míg János bent vacsorázott, a szüle a három lovat az istállóban, az egyiket piszkafával, a másikat szeneslapáttal, elkezdte ütni-verni, mind a dobot, azért, mert nem tudtak elszökni.
- Így kellett elbújnotok, hogy megtaláljon benneteket? Ti ilyenek-olyanok. Megálljatok, majd holnap elbújtatlak én jobban! Mert ha el nem bújtok, akkor adok nektek!
Avval bement Jánoshoz a szobába, mintha semmi sem történt volna. Szépen eldiskurált, elbeszélgetett vele. Aztán lefeküdtek, és aludtak reggelig.
Másnap reggel még többet pakolt a szüle a tarisznyába, hogy berúgjon, hogy csak jól elaludjon. Azért adott a fiúnak álomport a borába.
János másnap reggel fölkelt, kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait megint csak a vasderesre ült. Kinyargalt a legelőre, ahol előző nap is volt, és eleresztette a lovakat. Ő lepihent a helyére, a forrás mellé, a hűvösre.
Eljött a dél, megcsapta a szellő János szemét, elaludt újra. Estefelé felébredt, körülnézett, hát a lovai nincsenek sehol. Gondolkodik, hova menjen, hol találja meg a lovait. Eszébe jutott a tegnapi halacska. Gondolta, hátha a kacsa is tudna segíteni. Elővette a zsebéből a fényes tollat, a szélesebbik felét lerepesztette. Egyszer megsuhan a levegő fölötte, hát megjött a kacsa.
- Mi bajod van, jó fiú? Miért hívtál?
- Elvesztek a lovaim, nem tudom, hogy hol keressem őket. Ha tudnál tanácsot adni, arra kérlek - mondja János.
- Ó - azt mondja -, afelől ne gondolkozz! Van az én falkámban három fehér holló, tiszta fehérek, ami ritkaság. Majd az én legényeim leszorítják őket olyan alacsonyan, ahogy te vagy, és hajtják feléd. Csak a kantárra jól vigyázz! El ne szalajtsd, és üsd meg a középsőt úgy, hogy rögtön essen le elibed. Azonnal meglesznek a lovaid. Ott lesznek a legelőn, ahol délben voltál.
Úgy is lett. János elment a kacsa után a patak partjára. Egyszer szétnéz, hát mint a felhő, annyi a vadkacsa. De szorítják ám a három fehér hollót. Jönnek egyenest neki, mintha el akarnák őt gázolni. Ő sem volt rest megfogta a kantárt szorosan - mikor ütésre került, úgy megütötte a középsőt, hogy rögtön a lába elé esett. Abban a pillanatban ott termett a legelőn, ahol reggel volt, ahonnan a lovai elszöktek.
Mindjárt fölkantározta mind a hármat, fölugrott a vasderesre, és elnyargalt haza. Köszön a szülének:
- Adjon Isten jó estét, édes öreganyám!
- Adjon Isten neked is, édes fiam! Hát megjöttél?
- Megjöttem, édes öreganyám!
- Jók voltak-e a lovaid?
- Jók voltak, édes öreganyám. Nem mennek ezek sehova.
- No - azt mondja a szüle -, eredj be vacsorázni. Majd én addig megitatok.
János bemegy a szobába, a szüle meg az istállóba. Előveszi a megtüzesített piszkafát - piff puff -, üti-veri a három szilaj csikóját, egyiket jobban, mint a másikat.
- Nem tudtatok jobban elbújni? Megálljatok, bitangok, majd holnap! Kétszer megtalált benneteket. No, de majd holnap találjon meg! Itt lesztek a konyhában a szakajtóban! Tyúk alatt tojások!
Avval otthagyta a lovakat. Bemegy a fiúhoz:
- No, egyél, édes fiam, én is vacsorázom. Azután ráérünk, egy kicsit beszélgetünk.
Úgy is volt. Beszélgettek egy darabig. Azután lefeküdtek.
Másnap reggel, ahogy fölkeltek, fölpakolta a szüle a tarisznyát a fiúnak:
- Na, itt van, fiam, az ennivaló! Vezesd ki a lovakat, hadd legeljenek!
János kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait, fölpattant a vasderes hátára, kinyargalt a legelőre, a tegnapi helyre. Ott a lovait szabadon eresztette, ő meg lehevert a forrás mellé, az árnyékba, a fa tövébe.
Tizenegy óra felé jött a meleg szellő, megsuhintotta János szemét, és ő elaludt. Estefelé ébredt fel, hát nincsenek a lovak sehol. Gondolkodik, hogy mit csináljon most. Kétszer megtalálta, de hol fogja őket harmadszorra is megtalálni? Eszébe jutott neki a sánta róka. Fogta a szőrt, beletömte a pipába, és rágyújtott. Alighogy rágyújtott, megzörren a bokor, megjött a róka.
- Mi bajod, jó pajtásom, vagy inkább jó barátom, hogy ilyen hamar híttál?
- Róka pajtásom, az a bajom, hogy elvesztek a lovaim.
- Ez, pajtás, egy kicsit bizony baj - mondja a róka koma -, de azért megpróbáljuk. Most csak jól hallgass a szavamra! Gyere utánam, egészen közel a házhoz, de úgy, hogy a szüle véletlenül meg ne lásson. Mert van a szülének egy hét országra szóló torkú kakasa. Azt majd én megfogom. A szüle azt szereti az összes között a legjobban. Majd én ordíttatom, te meg addig húzódj a ház mellé. De olyan közel, hogy mikor a szüle a konyhából kiugrik, és fut utánam a piszkafával - én majd futtatom a kakast minél messzebb a bokrok közé -, akkor te meg a kantárral, amit az ajtó mellett a sarokban találsz, ahol a szüle ült -, a szakajtóban látsz három tojást, csapj közibük úgy, hogy mind a három szétfröccsenjen, de úgy, hogy még a falra is jusson belőle. Abban a pillanatban meglesznek a lovaid, ott lesznek a legelőn.
Elindultak szépen, egyik bokortól a másikig, tovább-tovább lopakodva. Ugyannyira, hogy János közel ért a házhoz, a róka meg a szemétdombhoz, ahol a tyúkok kapargáltak. Egyszer a róka kiugrik a bokor mellől, villámgyorsan elkapja a kakast, és fut vele a bokrok közé. Ordít a kakas szörnyen, hogy hét országon hallik. Kifordul a szüle:
- Megállj, te bitang, már megint ide mertél jönni? Egyszer már letörtem a lábad, de most letöröm a derekad! Megállj, te bitang róka!
Fut a szüle egyik fától a másikig, de a róka szaladt szörnyen.
Ezalatt János beszökött a konyhába. Olyant vágott a kantárral a tojások közé, hogy az mind a három szétfröccsent. Abban a pillanatban ő kint termett a legelőn a három lóval együtt. Mindjárt fölkantározta mind a hármat. Felült a vasderesre, és elnyargalt haza. Útközben azt mondja a vasderes a fiúnak:
- Édes gazdám, tudom, hogy énértem szolgálsz, de holnap nem ismersz rám. Mert én holnap koszos csikó leszek, és a szemétdombon hentergek. A szüle majd ígér neked mindent, a két másikat is odaadja, de te csak engem válassz, még ha a hátadon viszel is egy darabig. Most még arra figyelmeztetlek: ha megvacsoráztok, a szüle majd sokáig beszélget veled, azért, hogy elálmosodj, és minél előbb aludj el úgy éjfél felé. De te el ne aludj, mert hiába szolgáltad ki a három napot, a fejed az éjszaka mégis karóba kerül. A szüle majd pontosan tizenegy órakor mondja: - Jó éjszakát, édes fiam, aludjál te is! - Ő nyomban elalszik, de fél tizenkettőkor már fölkel. Ott lóg a sarokban egy rossz szerszám, kantárral és egy rossz kardhüvellyel. Ő majd kihúzza a hüvelyéből a kardot. Meg ne ijedj tőle, mert kiölti a nyelvét, és azon elkezdi fenni a kardot. Akkora nyelve van, mint egy nagy csoroszlya. Amíg háromnegyedére ér az óra a tizenkettőn, addig mindig azt huzigálja, a nyelvén feni. Akkor majd szól: - Szolgám, kelj fel! - De te meg ne mozdulj, mert akkor megtudja, hogy ébren vagy. Amikor pontosan üti a tizenkettőt, akkor majd rád kiált: - Szolgám, kelj fel, a durrogós ménkű üssön beléd mert mindjárt kettéváglak! - Te abban a pillanatban vágódj a fal mellé, mert akkor a szüle elveszti a szemevilágát, nem lát, és úgy suhint a karddal az ágy alá, alulról fölfelé. Te a fejnél való végén maradsz, az ágyat kettévágja alattad, és azután majd tapogat, keres, hogy hol vagy darabok­ban. És majd ha nem talál, az ágy újra összeáll, mint az előbb volt. Akkor elmegy az ágyára, a kardot beteszi a hüvelyébe, és alszik reggelig. Így azután te is aludhatsz, de csak ébren. Mert olyan kard az, amilyen a világon nincs több.
Amíg a vasderes a gazdájának elmesélte, hogyan viselkedjék, mit csináljon, addigra szépen hazaértek. János nagyon megfigyelte, hogy őt mire tanították. Otthon szépen köszönt:
- Jó estét, öreganyám!
A szüle is köszön, mintha nappal semmi se történt volna a lovakkal vagy a kakassal.
- Eredj be, fiam, vacsorázzál! Én meg majd itatok.
Avval fogta a piszkafát meg a szemétlapátot, s elkezdte ütni-verni a lovakat:
- Még most se szöktetek meg tőle, az utolsó napon? Úgysem adlak neki! Az éjszaka megölöm! Vagy olyan ronggyá teszlek, hogy nem is kellesz neki!
Aztán bement a szobába.
- Na, gyere, édes fiam, vacsorázzunk!
Elkezdtek aztán kettesben vacsorázni. János álmos volt, de szót fogadott. A banya sokáig beszélgetett vele vacsora után, hogy még álmosabb legyen.
Elérkezett a tizenegy óra. Mondja a szüle:
- Jó éjszakát, fiam! Feküdj le és aludj, mert én is lefekszem.
Lefeküdt János, de csak úgy aludt, mint a nyúl. A szüle aludt, mint a bunda.
Mikor az óra fél tizenkettőt ütött, mint a villámcsapás, úgy felugrott a banya. Ment a kardért a sarokba, kihúzta a hüvelyéből, egy darabig nézegeti: - No, ez elég lesz neki! - Kivette rőfös nyelvét, elkezdte a kardot a két oldalán fenni.
Háromnegyed tizenkettőkor szól Jánosnak: - Szolgám, kelj fel!
De az meg sem mozdul, mint aki az igazak álmát alussza.
- No, csak aludjál, majd adok egy fertályóra múlva!
Pontosan tizenkettőkor szól megint:
- Szolgám, kelj fel, a durrogós mennykő üssön beléd, mert mindjárt kettéváglak!
János a fal mellé vágódott. Ettől a banya szemevilága elveszett. A karddal az ágy alá vágott.
Abban a pillanatban János az ágyfejre kuporodott. Alatta az ágy összeesett. A szüle rögtön keresni kezdte, hátha valamelyik darabja a kezébe akad. Az ő feje lett volna a századik, ha a vágás sikerül. De hiába tapogatta, nem találta. Dörmögött magában, hogy hova lehetett ebben a pillanatban.
- No, nem baj - azt mondja -, kiszolgált. Most már lejárt a hatalmam, elmúlt éjfél. Tudom, hogy mit akar elvinni tőlem. De olyan csúffá teszem, hogy úgysem viszi el.
Azután lefeküdt, és mélyen elaludt. János is töprengett, elaludjon-e vagy sem, de nem mert elaludni. Inkább fennmaradt.
Megvirradt. Fölkelt a szüle, megcsinálta a jó reggelit.
- Na, fiam - azt mondja -, hűségesen kiszolgáltál, mondd, mit kívánsz! Megadom!
- Nem kívánok én, édes öreganyám, más egyebet, csak azt a rozsdás kardot és kantárt meg azt a piszkos nyerget, amelyik az ólban van, meg azt a csikót, amelyik a szemétdombon van.
Nevetett a szüle:
- Ugyan mit csinálsz, fiam, vele? Ez még ócskavasnak sem kell! Meg ezt a rossz csikót a hátadon kell elvinned, mert ez téged úgysem bír el.
- Nem bánom én, édes öreganyám, majd kijavítom odahaza. Ezt meg kifényesítem.
A szüle csak nevetett, azt mondja:
- Adok, fiam, aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz. Gazdag ember lehet belőled. Nem kell szolgálnod többet az életben.
- Köszönöm, öreganyám, én megelégszem már csak evvel – mondja János.
- No - azt mondja a szüle -, ha neked csak ez kell, én nem bánom, hát vidd el! De megmondom, a csikót vinned kell, mert nem tud menni amíg a határból ki nem ér!
Fogta János azon szutykosan, sárosan, ahogy volt, a csikót; föltette a hátára azt a rozsdás, piszkos nyerget, fölkantározta. A rozsdás kardot felkötötte a maga derekára! Akkor fogta a csikót, a hátára vette, mert az maga nem bírt menni.
- No, Isten áldja, édes öreganyám! - mondja János. - Köszönöm a szolgálatot!
- Isten veled, fiam! Csak jól abrakold, mert másként nem áll lábra! - mondja a szüle.
El is cipelte János a lovat egész a szüle határáig. De közben annyira elfáradt, hogy háromszor hajította le válláról a csikót, s háromszor vette fel újra. Mikor átért az árkon, azt mondja a csikó:
- Most tegyél le, gazdám! Ezután már én viszlek!
Avval a csikó odavágta magát a földhöz; a másik pillanatban felugrott, megrázkódott, s olyan aranyszőrű vasderes lett belőle, amilyent János még életében nem látott. Abban a pillanatban végignézett saját magán is, nem hitt a szemének! Úgy ragyogott a kardja, a ruhája, a sarkantyúja, a csizmája, hogy olyan még sohasem volt. Azt se tudta, hogy ő az, vagy más.
- No, édes gazdám, ülj fel a hátamra! - mondja a lova. - Azt kérdezem most tőled, hogy úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy mint a gondolat?
- Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se bennem kár ne essék.
Abban a pillanatban már repültek is a levegőben. Így értek haza. Alig ismerték föl a rokonai. Azt mondja a lovának:
- Édes lovam, még most van időnk elég, talán odaérünk. Elmegyünk a feleségemért.
- Ó - azt mondja a lova -, ott leszünk mindjárt! Én azt is tudom, hogy hol van! A nagybátyám­nál!
Mert a sárkánynak a lova az ő nagybátyja volt.
Fölugrott János a ló hátára. Mire észrevette, már a sárkánynál termett. A felesége éppen vizet merített a kútnál, amikor ő a vasderesen megjelent. Azt mondja:
- Kedves feleségem, eljöttem érted! Amit megígértem, meg is tettem. Itthon van-e a sárkány?
- Nincs - azt mondja az asszony. - Oda van a rokonainál.
- Na, csak hadd mulasson ott, mi meg majd itt - mondja János.
Ugyan régen látták egymást. Megölelte, megcsókolta az asszonyt János.
- Na - azt mondja -, kedves feleségem, csomagold össze a holmidat. Most bátran ülj fel a lovamra!
Össze is csomagolt az asszony, fel is ült a ló hátára, Jánosnak az ölibe. Így lassan megindultak hazafelé.
Amikor a kapun kiértek, a sárkánynak a lova abban a pillanatban nyerít meg tombol. Fut a sárkány haza, mérges nagyon. Rákiált a lovára:
- Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még?
- Viszik a feleségedet! - feleli a sárkány lova.
- Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót feltörhetek-e, megehetem-e?
- Semmit se tehetsz, mégsem érjük utol!
Eh, megharagudott a sárkány! Fölkötötte a tízmázsás sarkantyút, fölugrott a lova hátára, sarkantyúját majdnem félig belevágta a lova oldalába. Lehelt az, majd kifújta a tüdejét. János meg csak kinevette őkelmét.
- Ne tombolj, koma! Most mi megyünk jobban!
Nyerít a sárkány lova a másik lónak:
- Állj meg, öcsém - mondja -, kivágja a belemet!

- Nem kár érted, ha nem tudod úgy levágni a hátadról, hogy mire a földre ér, kulimász ne legyen belőle! - mondja vissza János lova.
A sárkány lova erre nagyot rúgott, a sárkány lefordult a ló hátáról; azonnal összerogyott, mint a rongy. A másik ló emehhez meg szépen odament. Így Etelka átült a sárkány lovára, és szép lépésben elbaktattak haza.
Mikor hazaértek, megvolt a nagy öröm. Hítták össze a rokonokat. Megtartották a lakodalmat.
Otthon éltek egy darabig.
Egyszer találkozik ott János egy szép fiúval, egy hozzá hasonlóval. Azt mondja neki:
- Hallod, pajtás, mondanék neked valamit. Boldog embert csinálok belőled, ha meghallgatod a szavamat. Gyere most velem az én hazámba, mert az én királyom eddig már meghal bánatában, mert azt gondolja hogy az ő Jancsi fia sohasem tér többé vissza.
- Elmennék én, pajtás - feleli a másik -, de gyalog úgysem mehetek veled odáig.
- Nem baj, pajtás, segítek én azon. Adok én egy lovat, azon könnyen utazol.
Ebben aztán meg is egyeztek. A rokonoktól elbúcsúztak, és János hazájába indultak. Meg is érkeztek harmadnap.
Beköszönt János a királyhoz illedelmesen. Vitt neki almát is egy tele zsákkal. Megkérte aztán a királyt:
- Felséges királyom! Én a lányodat feleségül most már nem vehetem mert nekem van már feleségem. Hanem itt van egy igen jó barátom. Ha a királykisasszony beleegyezik, őneki ajánlom.
Beleegyezett a király szívesen, mert amikor ő egy almát megevett abban a pillanatban talpra állt, és egészséges lett.
Akkor azután iszonyú nagy lakodalmat csaptak. Volt ottan lé meg lé, hogy még a kutyák is térdig jártak a levesben. De boldog ember volt, aki egy kanállal kapott. A Dunát bekötötték egy nagy zsákba. Sárgarépából sarkantyút csináltak a fiú csizmájára. Amint forgolódtak a nagy vigasságban, a gyerek sarkantyúja beleakadt a zsákba, így a zsák kirepedt, a Duna pedig folyásnak eredt.

Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!

Énekelj minden nap!













Süss fel nap,
Fényes nap!

Kertek alatt a ludaim
megfagynak.

2017. február 20., hétfő

A magyarság eredetmondája

A magyarság eredetéről a Képes Krónika számol be kétféle eredetet föltételezve, mégpedig a Kus nemzetségből származó Nemprothot (azaz Nimródot), tartja ősapánknak, ki a Biblia tanúsága szerint "hatalmas vadász volt az Úr előtt", illetve a Jáfet fiától származó Magógot, aki Eneetől (Enehtől) nemzette Magort és Hunort, az egymást segítő testvérpárt.


A történelem még két testvérpárt tart számon a Bibliából Kaint és Ábelt, a római ősmondából pedig Romulust és Remust. Egymás ellenében testvérek ők, hiszen Káin megöli Ábelt, Romulus pedig Remust.

A Képes Krónika a vízözönt túlélő Noé leszármazottaitól eredezteti a Föld népeit. Bár a Képes Krónika a Jáfet fiától származó Magógot jelöli meg ősapánkul, a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó emlékezet, amelyet nagyemlékezetnek szoktunk nevezni, Nimródot tartja első királyunknak, aki egyben a Föld első királya is volt.


Nimród nemzette Enéhtől Hunort és Magort, akik elrabolták Duló alán király lányait, akiket feleségül vesznek, s akiktől származnak a magyarok és a hunok.
Életre való népek, gyorsan szaporodnak, s amikor a korábbi hazájukat szűknek találták, bementek a szomszédos Szkítiába.

Ősanyánk Enéh neve a szarvasűnő nevének szóváltozata. A szarvasban pedig a magyarság Csodaszarvasa testesül-lelkesül meg, aki régóta a teremtést, a termékenységet, a boldogasszonyságot jelenti.

Ez a lélek belsejében fészkelő ősanyaságot megvalósító szarvas, az űnő, igen gyakran egy madárral együtt jelenik meg Szkítiától a Kárpát-hazáig, s föllelhető a magyar népművészetben is.
Ez a madár a nemes ragadozó kerecsen sólyom, amelyet népünk nagyon régóta turulnak hív.
A Turul a teremtő "Aranyatya" küldöttje, a fényhozó.
(részlet: Történelem 5. osztályos tankönyvből)

Móra Ferenc: Kecskebál


A kécskei kecskének
- mek-mek-mek -
baja esett szegénynek
- mek-mek-mek -
belehágott a villába,
beledagadt a bal lába
- mek-mek-mek.

A békához elfutott
- mek-mek-mek -
varrjon néki papucsot,
- mek-mek-mek -
abban nem fáj majd a lába,
elmehet a kecskebálba
- mek-mek-mek.

A béka szót fogadott
- mek-mek-mek -
varrt papucsot, jó nagyot
- mek-mek-mek -
kövér lapu leveléből,
onnan szedte a tószélről
- mek-mek-mek.

Örült neki a kecske
- mek-mek-mek -
szakállát rezegtette:
"Mek-mek-mek -
a kécskei kecskebálon
fogadom, hogy nem lesz párom
- mek-mek-mek!"

Találós kérdések, szólások a kakasról

Találós kérdések

Én vagyok az udvar tarajos királya,
Igazságot teszek haragos viszályba.
Híres hangom versenyt száll a fellegekkel,
Én ébresztem föl a népet kora reggel.

/kakas/

Nincsen veres sipka nélkül,
Hamar küzd, nehezen békül.
Vagyon neki sarkantyúja,
Az első riadót ú fújja.

/kakas/


Miért hunyja be a szemét a kakas, amikor kukorékol?
/Mert már fejből tudja a kukorékolást/
 
Hány szemet kap föl a tyúk egyszerre a földről?
/Hármat: a két saját szemét és egy kukoricaszemet/


 
 
 
Szólások a kakasról

Hogy a kakas csípje meg! - bosszúság kifejezésére
A kakas se kukorékol utána: Senki sem gondol már rá, feledésbe ment az emléke is.
Tudja, mint a kakas a kukorékolást: Gondolkozás nélkül fújja.


Van ott kakastej is: Van ott mindenféle finomság.

Találós kérdések

Melyik ló tud szárnyon szállni?
(holló, táltos)

Ki beszél a világ minden nyelvén?
(visszhang)

Melyik fa nem ég a tűzön?
(tréfa)

Se keze, se lába,
Mégis fölmegy a padlásra.
(füst)

Móra Ferenc: A gyevi törvény

Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.

Kérdezem tőle, hová való, ezt feleli rá:

- Leginkább csak Gyevibe.

A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg mindenféle dézsmaszedők.

No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!" - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:

- Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?

- Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.

- Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.

- Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.

- No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.

Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:

- Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.

- Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a király.

Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki alázatosan megszólalt:

- Kivéve a gyevi bírót.

Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:

- Csárda ez, atyafiak?

- Az ez.

- Van-e benne fehér cipó?

- A váci püspök se eszik olyant.

- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.

- Hát piros bor?

- A török császár se iszik olyant.

- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.

Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé.

- Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!

Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.

- Ilyen jóízűt se ettek ma Buda várában - ütött a vállára a király barátságosan.

- Váljék egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: - kivéve a gyevi bírót.

- Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.

- Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat.

- Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!

- Kivéve a gyevi bírót - kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.

- De bizony azt vigye el legelőbb!

- Márpedig azt nem viszi! - csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg.

- Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.

- Ejnye, kutya meg a mája! - csodálkozott el a király. - Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?

- A gyevi bíró! - lengette a füleit a dudaember.

- No, szeretném azt a jeles bírót látni! - kacagott a király.

- Hát csak nézzen meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!

- Hát akkor kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.

Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két diákot.

- Ki nem ereszted őket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!

Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.

- Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé? - meresztett nagy szemet a bíró.

- Jobban süt ez annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.

Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.

Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak, a nagyobb mondta, a kisebb írta.

- Mégiscsak deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest.

Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb:

- Olvasd, ispán, olvasd!

- Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! - olvassa a kisebb deák.

- Kivéve a gyevi bírót! - mondja a nagyobb.

- Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.

- Kivéve a gyevi bírót!

- Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!

- Kivéve a gyevi bírót!

- Ezüsttálból aranykanállal egyen!

- Kivéve a gyevi bírót!

- Tíz arany útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást.

- Kivéve a gyevi bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?

Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla.

Ezt pedig annak a bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!

Mátyás király és a vadkörtefa



Két település határos volt egymással. Az egyik község kisebb volt, a másik nagyobb. A határukon állt egy vadkörtefa. A két falu sokat veszekedett ezen a fán, de nem bírtak megegyezni abban, hogy melyiküké legyen.

Két település határos volt egymással. Az egyik község kisebb volt, a másik nagyobb. A határukon állt egy vadkörtefa. A két falu sokat veszekedett ezen a fán, de nem bírtak megegyezni abban, hogy melyiküké legyen.
Gondolt egyet a kisebbik község bírója, és felment Budára, hogy igazságot kérjen Mátyás királytól. Vitt magával ajándékba egy üveg bort és a körtefa levéből egy üveg ecetet.
Amint a király elé engedték, kérte is őt a bíró, hogy adja az ő falujának a vadkörtefát.
Mátyás király meghallgatta a panaszt és megkérdezte, hogy milyen annak a fának a gyümölcse: édes vagy savanyú.
- Savanyú - felelte a bíró.
- Na, elmegyek én, amikor majd terem, és megkóstolom a gyümölcsöt - válaszolt a király.

Elbocsátotta a bírót a király, de előbb megajándékozta egy papagájjal.
Meghallotta ezt a nagyobbik falu bírája. Úgy gondolta, ő is elmegy Budára szerencsét próbálni. Vitt ajándékba egy fél akó bort meg egy üveg ecetet a körtefa levéből.
A király őt is meghallgatta. Ez a bíró is a saját településének kérte a vackorfát. Amikor elpanaszolta a baját, Mátyás megkérdezte tőle is, hogy savanyú vagy édes annak a fának a gyümölcse.
- Édes - felelte a bíró.
- Na majd elmegyek, és megnézem, amikor terem - mondta a király.
Ezt a bírót is megajándékozta, adott neki egy szerecsent. Hazament a falujába a bíró. Látták a szomszéd községbeliek, milyen ajándékot kapott, és irigykedni kezdtek:
- Ejhaj, a nagyobbik falut jobban megajándékozta a király, mint minket.
Ám azonnal megvigasztalódtak, amikor megkérdezték a szerecsentől, hogy mit eszik:
- Citromot, narancsot meg fügét.
- Akkor a mi ajándékunk jobb, mert csak magokat eszik, és még beszélni is tud.
A következő év tavaszán meglátogatta őket Mátyás király. A fához hívatta mindkét falu népét. Azután felszólította a nagyobbik falu bíróját, hogy vegyen egy gyümölcsöt a fáról, és kóstolja meg:

- Édes vagy savanyú? - kérdezte tőle.
- Édes.
Ezután a kisebbik falu bírójával szedetett egy szemet. Tőle is megkérdezte:
- Édes vagy savanyú?
- Savanyú.
- Igazad van! - szólt Mátyás király. - Tietek a vadkörtefa, mert ti igazat beszéltek. A vadkörte sohasem lehet édes, mindig csak savanyú. És aki kis dolgokban hazudik, annak nagyban sem lehet hinni.
Így nyert a kisebbik falu, mert a bírájuk becsületes ember volt.

Csíkszépvíz eredete


Csíkszépvíz (gyakran Szépvíz, ) falu Hargita megyében fekszik. A Tatros völgyét őrző falvak legnagyobbika. Csíkszeredától 12 km-re északkeletre a Szépvíz-patak völgyében fekszik. Csíkszentmiklós és Csíkborzsova tartozik hozzá.

A monda szerint neve onnan származik, hogy Szent László a tatárokat legyőzve lovával egy szikláról a patakba ugratott, és „szép víz” – jegyezte meg. Régen Szépmezőnek is nevezték.

Csíkszépvíz eredete

"S akkor, Szent László mikor itt létezett, ....őt a pogányok üldözték, s akkor itten felment erre a kőre, s ejt a kő innenső felire leült, elbútt. Lovát beállította a kő tetejire egy bezsembe, s ott állott a ló a csitkajával. Kicsi csitkaja volt, meglássák a nyomát ott neki, s akkor mikor látta, hogy őt fogják el, a lova tátos volt, akkor a lova odament, s kapálni kezdett, s akkor fölült a hátára s Szépvízre ugratott."

"Szent László királyt innét Szellőről hajtották el. Itt van ne, Szépvíztől ki oda balra, úgy hívják, Szellő. Egy hegy. S ott van Pogányhavas, ide látszik, ne. Oda szorították vót meg Szent Lászlót a Szépvízre. ... Mikor béjött Szépvízre, hármat ugrott onnat Pogányhavasról Szépvízre."

"Ott vót egy szép tiszta víz, abból ivott a ló, s azt mondta Szent László neki: "Igyál, lovam, ebből a szép vízből!'
"S akkor így, ezáltal nevezték ezt a községet Szépvíznek, így."
"Osztán ma es Szépvíz, s az es lesz, amíg a világ világ! Aranyat ér a forrása, a vízforrás! Olyan szép vót a víz, hogy aranyat ér!'


(Gál Péter gyűjtése